Azóta kerek 13 év telt el. Főhőseink felnőttek és emlékeik megfakultak, de elevenen élt bennük az érzés amit akkoriban éreztek. Habár egymásra már nem emlékeztek tisztán az évek múlása miatt.
Noel csak nemrég fejezte be a gimnázium utolsó évét és érettségizett le. Az egyetemi előkészületek közben még a munka gondolata is megfordult fejében. Hisz mégiscsak 19 éves. Csak nem hagyatkozhat a szüleire ennyi idősen. Abban az időben mikor miattuk a lányuk szíve összetört mindent megpróbáltak, hogy jobb kedvre derítsék őt és még az írói elképzeléseiben is támogatták. Az évek alatt megbocsájtotta nekik a történteket, de elfelejteni sose lesz képes. Az életében viszont minden rendeződött ezen kívül. A lány nyugodtan tengette hétköznapi életét egy kis ingatlanban amit pár hónapja bérelt ki magának az egyetem miatt. Mindene megvolt. Intelligens volt, talpra esett és még szép is, de mégis úgy érezte mintha hiányozna valami nagyon fontos dolog, amit nem tud csak úgy pótolni. Szívét kiskora óta egyetlen másik fiú sem volt képes meghódítani azon a bizonyoson kívül. Ami elég nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi idő telt el. Óriási űr tátongott mellkasán fiatal kora óta, amit csak egy dologgal volt képes valamennyire befoltozni az íráson kívül. Ez pedig a zene. Nagy ázsiai zene fan vált belőle az idő múlásával és egészen közel állt hozzá egy bizonyos férfi előadó. Születési nevén Jeon JungKook. Az egyetlen fiú aki meg tudta érinteni őt, csak a létezésével. Valamiért képtelen volt nem kedvelni a srácot, pedig nem is ismerte. Elismerte az úriember tehetségét és, hogy Idol lététől független mennyire emberi, teljes ellentétének érezte őt, de közben mégis egyenlőnek magával. Napjai az iskola az írás és a zene körül forogtak, mígnem a nyári szünetben csatangolásra szánta el magát a nagy városban. Nos igen. Eredetileg Gwangjuban nevelkedett fel, de az iskola miatt el kellett költöznie, egyenesen a nagyvárosba, Seoulba. Mióta felköltözött most először adódott lehetősége igazán szétnézni az óriási helyen, így nagyon izgatottan indult neki. Egészen estig rótta az utakat nagy lelkesedéssel és egy fényképezőgéppel, mígnem sötétedni kezdett. Arra viszont nem gondolt mikor elindult otthonról, hogy haza is kéne majd találnia. Keringett össze-vissza térkép nélkül a sötét utcán. Nagyjából egy óra reménytelen keresés után elkezdte egyre rosszabbul érezni magát. Hirtelen elájult az út közepén. A következő pillanatban arra ébredt, hogy két szép sötétbarna írisz szemez vele, miközben mintha lebegne.
-Látom felébredtél. Jól érzed magad? Hirtelen elájultál az út közepén így gondoltam elviszlek a kórházba. - mosolygott barátságosan a barna szemek tulajdonosa hősnőnkre.
-Most tényleg komoly, hogy éppen maga Jeon JungKook cipel engem, vagy csak álmodom? Mert akkor csapj meg. Vagyis.. Bocs. Tapintatlan voltam, míg te ilyen kedves voltál hozzám. - szégyellte el magát.
-Semmi gond. - nevetett. -Gondolom akkor hallgatsz engem, különben nem hinném, hogy ez lett volna a reakciód. Mivel nem vagyok egy nagy ember.
-Ez trú. Majdnem olyan magas vagyok, mint te, ha éppen állok. - nevetett most a lány. -Ja ha már itt tartunk. Édes vagy, de szükségtelen kórházba vinned. Nálam ez gyakori.
-Gyakori, hogy összeesel az út közepén? - kérdezte gúnyosan.
-Hát ha nem is az út közepén, de ja. Tudod, van egy betegségem.
Miután a fiú lerakta még beszélgettek. Az idő csak telt ők pedig végig sétálták fél Nyugat Seoult. Úgy tűnt egészen jól kijönnek egymással és egy hullámhosszra kerültek. Végül valahogy Noel házát is megtalálták.
-Itt a ház ahol lakom. Mióta kerestem már. - kiáltott fel meglepődötten. JungKook csak kuncogott egyet a megszólaláson.
-Akkor azt hiszem itt elválnak útjaink, nem igaz? - kezdett a búcsúba a magasabb.
-Azt hiszem. Köszönöm, hogy segítettél hazajutnom. Élveztem a beszélgetést JungKook Oppa. - hajolt meg a fiatalabb.
-Én is és szívesen. Ha esetleg szeretnél és ráérsz akkor.. mondjuk találkozhatnánk valamikor, hogy folytassuk. - pirult el Kookie.
-Örülnék. - fogadta el a meghívást Noel, majd egy köszönés kíséretében belépett a ház ajtaján és becsukta azt maga után.
Az az öröm amit ezek után érzett mérhetetlen volt. Fogalma sem volt, hogy lehetett ekkora szerencséje, hogy JungKook pont arra jár ráadásul még segít is neki és beszélhetett vele, de nem is érdekelte. A lényeg, hogy megtörtént. Ilyen alkalom nincs kétszer az életben. Elkapta az érzés, hogy talán újra képes lesz szerelembe esni valakibe. Ami boldogsággal töltötte el. Aznap este azonban furcsa álom kerítette őt magába.
***
-.... Oppa. Hol vagy? - ordibált torkaszakadtából keservesen sírva.
-Itt vagyok. Ne félj. Biztos csak vicceltek azzal amit mondtak. Nem hinném, hogy komolyan el akarnak vinni és megszakítanának köztünk minden kapcsolatot. - próbálta megnyugtatni az összetört kislányt.
-Honnan tudod ezt olyan biztosan? Ők sosem hazudnak, nem játszanak. - érvelt kiakadása mellett a kicsi.
-Tudod mit? Teljesen mindegy igazat mondtak e. Nem fogom engedni, hogy elválasszanak minket. Megígérem.
. . .
-Engedjetek el!! Én nem megyek el! Nem hagyhatom őt itt. Noel... - kiáltozott a kisfiú, de hiába. Beszuszakolták az autóba, minek motorja beindult abban a pillanatban és az autó elhajtott.
-Szeretlek!! Kérlek ne felejts el és sose szeress mást. Én is így fogok tenni. Ha így tesszük talán a sors megkegyelmez és egyszer úja találkozunk majd. - kiabálta ki utolsó szavait az ablakon, míg hallótávolságon kívül nem értek.
-Megígérem.
***
Az álom hatására hősnőnk felriadt.
-Igaz. Megígértük egymásnak és most mégis... De lehet JungKook igazából nem is akar semmi olyat, csak haverkodna. Hisz még a lányoktól is fél elvileg. Semmi gond nem lesz.
Két nap múlva a két jómadár egy kávézóban találkozott egymással. Nem is kellett sok, hogy egy jó kávé mellett ki ne tálaljanak mindent egy szuszra.
-Amúgy mondtam már, hogy emlékeztetsz valakire? - bámulta JungKook Noel arcát.
-Eddig még nem. És kire? A határ béli madárijesztőre? - röhögött egyet.
-Ha a madárijesztő is ilyen jól nézne ki... - hagyta el a fiú száját egy bókszerűség.
-Ezt most bóknak veszem. Hát akkor? - kíváncsiskodott a szőkeség.
-Nem tudom. De valakire emlékeztetsz. A hangod, a stílusod és az arcod is. Csak fogalmam sincs kire. - törte a fejét az énekes.
-Na most akkor én kérdezek egyet. Hogy van az, hogy elvileg te félsz a csajoktól, de most mégis itt ülsz velem? - érdeklődött.
-Nem félek a lányoktól csak egy pöppet, oké? De nem tudom. Valamiért téged másnak érezlek, mint a többieket.
-Most próbálsz felszedni Kookie? - kuncogott fel a lány.
-Még nem igen kezdtem el, de fogjuk rá. - nevetett a fiú is.
-Akkor sajnálom. El kell, hogy keserítselek. - komorodott el a kisebb.
-Hogyhogy? Tán nem vagyok elég macsó? - nyalta fel a haját vicces fejet vágva. Mire a lány felkacagott.
-Nem erről van szó. Egy régi ígéret köt. Nem szeghetem meg. Sajnálom.
-Milyen ígéret? - kíváncsiskodott az idol.
-Ez egy elég hosszú történet. Ha nem baj inkább nem untatnálak vele. Kicsit fájdalmas számomra.
-Oh, sajnálom. - vágott megbánó arcot.
-Nem a te hibád. - terült el keserű mosoly Noel arcán.
-Azért találkozhatunk még? - vetett kérlelő tekintetet írónőnk felé.
-Ha csak baráttokként akkor igen. - egyezett bele.
A párosunk ezek után gyakran találkozgatott egymással. Persze csak baráttokként. Míg nem egyik nap Noel levelet kapott. Furcsállta, mert nem igen szokott neki a szülein és az iskolán kívül más levelet küldeni. Kinyitotta a levelet amiben ez állt:
Kedves Noel, nem tudom emlékszel e még rám vagy már kitöröltél emlékeid közül. Én nem igen lennék rá képes az egyszer biztos. Főleg miután olyan sok minden történt a múltban. Végre elértelek aminek nagyon örülök, nem is tudod mennyire. Sokat kutattam utánad. Csak annyit szerettem volna mondani, hogy ha emlékszel még arra az ígéretre amit tettünk... Nem tudom, te mennyire tartottad magad hozzá, de ha megtetted volna, akkor sajnálom. Önző kérés volt tőlem, azt kérni, hogy senki mást ne szeress csakis engem. Kérlek, felejtsd el és csak légy boldog.
Üdvözlettel: XXX
-Ez meg mégis mi? - borult ki teljesen az olvasottakon és később barátjának is megmutatta levelét, aki bár nem tudott semmit az egész helyzetről, de próbált a lány mellett állni.
-Nem tudom mi történt, de úgy tűnik ki adta az utad. Nem vagy boldog? Nem kell már többet az ígérethez tartanod magad. - próbálta lelkesíteni az összetört amazont.
-Nem, kurvára nem vagyok boldog. Sőt! Ennyire rosszul még soha életemben nem éreztem magam.
-Hé! Nézd. Itt a hátulján is van valami. Ezt is olvastad? - mutatta a levél hátoldalán lévő kis utóiratra.
Ha mégsem gondolod/szeretnéd így akkor holnap este 6kor várlak a Seoul Towernél.
Noel így is tett. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy a fiú akit 13 évig a szívében őrzött, most csak így túladna rajta és az emlékeiken. Este hat órakor pontban oda ért a hídra. Ott azonban egyetlen ember állt. Noel lefagyva a döbbenettől kezdte realizálni a helyzetet miközben JungKook sétált felé.
-Te most viccelsz velem és átbasztál vagy mi van? - jött dühbe.
-Nem erről van szó. Beszélni szeretnék veled. Sajnálom a levelet amit küldtem, de...
-Szóval te küldted a levelet? Átvertél? Soha többet nem akarlak látni. - azzal elviharzott a helyszínről, de Kookie utána rohant.
-Nem. Félreértesz. Hallgass meg kérlek. - könyörgött loholva.
-A faszt. Jól átbasztál köszi. - őrjöngött.
-De félreértesz. Noel, kérlek... Szeretlek. - e hallatán Noel egy pillanatra megállt és a fiú felé fordult.
-Ezért kellett meghamisítanod egy levelet egy olyan személytől aki kedves volt neked? - rivallt rá.
-Meghamisítani? De hisz én nem hamisítottam semmit. - tagadta meg a vádat.
-Na tessék megint próbálsz átejteni, de többször nem fog menni. - indult el újra.
-Meg sem próbáltalak. A saját nevemben írtam a levelet, neked akit szeretek, mert nem akartam, hogy tovább szenvedj miattam. Amiatt amit anno kértem tőled.
-És ezt higgyem is el? - fordult vissza.
-Hallgass meg és akkor megérted. Mikor találkoztunk nagyon szimpatikus voltál nekem és valamiért furcsán éreztem az első pillanattól kezdve. Nem igazán szoktam közvetlen lenni a lányokkal, de veled valamiért más volt. Úgy éreztem mintha ismernélek és közel állnál hozzám. Aztán mikor együtt kávéztunk rájöttem, miért tűnsz olyan ismerősnek. Igaz, hogy már 13 év eltelt, de van ami sosem változik. - nevetett. - Persze, sokkal szebb lettél. Mikor közölted velem, hogy egy ígéret miatt nem lehet közöttünk semmi elsőre nem értettem, aztán eszembe jutott amit akkor mondtam. Én is tartottam magam ahhoz amit mondtam egészen idáig, de nem csak az ígéret miatt hanem, mert egy lány iránt sem éreztem semmit. Nem múltak el az érzéseim irántad azóta se. Pedig csak kölykök voltunk. Hát nem abszurd? Mindenesetre mikor közölted velem, rájöttem, hogy ez szívtelenség volt tőlem. Arra kárhoztatni téged, hogy ne szeress mást csak engem kegyetlen és értelmetlennek bizonyult. Tudtam én a barátodnál több már nem lehetek, de szeretném, ha megtalálnád a szerelmet újra és áldásom adom rátok. Emiatt tettem. - monológja befejeztével közelebb lépett a lányhoz és a kezébe nyomott egy lakatot. - Ha megtaláltad azt a személyt..
Amint Jungkook hátra lépett Noel a fiú fejéhez vágta a lakatot egy kiáltással Na menj te a tudod hova és elfutott. Egyenesen egy autó fényszórói elé. Mikor azonban az autó mégsem ütötte el és kinyitotta szemeit szörnyű látvány tárult elé. JungKook feküdt az út közepén véresen. Ő csak sokkot kapva meredt a vérben fekvő fiúra és összeomlott. Lerogyott mellé, s sírni kezdett. Az autós kihívta a mentőket akik kis késéssel kiértek a helyszínre és elszállították a fiút aki kómába esett az autóbaleset után. Csak a gépek tartották életben. Noel minden egyes nap ott ült a kórházi ágy mellett a lakatot szorongatva és abban reménykedett ma végre felébred gyermekkori szerelme, de ez nem akart megtörténni. Egy hónap elteltével a lányon teljesen erőt vett az aggodalom és nem bírta idegekkel elviselni, hogy szerelme állapota nem változik. Igaz nem súlyosbodik, de nem is javul.
-Miért nem ébredsz már fel? - kiabálta zokogva. - Szeretlek, te hülye.
-Emlékszel mikor... mikor régen együtt játszottunk? Én mindig autózni akartam, de te ragaszkodtál a papás-mamáshoz, mert szeretted volna, ha olyanok lennénk, mint a szüleink.
Na és arra mikor leestem a mászókáról, de te odaszaladtál és a fejedre estem mikor megpróbáltál elkapni?
Aztán mikor a rokonaink jöttek látogatóba és úgy mutattál be minket, hogy NoelKook és, hogy én vagyok a feleséged.
Rengeteg emlék cikázott fejében... Rengeteg boldog emlék amiktől megszakadt a szíve, ha belegondol, hogy akivel mindezeket átélte most kómában fekszik és talán sosem ébred fel.
Miközben a kórházból hazafelé tartott az égbolt elborult. Mintha csak hangulatát akarná tükrözni. Utálta, hogy most, hogy újra megtalálta őt, rögtön el is veszítette. Újra, megint csak hirtelen. Mióta JungKook kórházban volt ő mindent szürkének látott és semmiben sem volt képes örömét lelni még az írásban sem. Tudta, hogy ez az ő hibája. Ha akkor nem úgy reagál ahogy tette, most JungKook önfeledten szórakozhatna valahol a barátaival. Ő talán akkor is szomorúan otthon ücsörögne sírva, de legalább akit szeret boldog lehetne.
Aznap este Noel telefonja megcsörrent. Az orvos volt.
Jóestét. Noelel beszélek? Igen. Van valami új fejlemény, doki? Kookie felébredt? Hölgyem én sajnálom, de JungKook...
A szavak, csak úgy víz hangoztak a lány fejében.
Hölgyem én sajnálom, de JungKook meghalt.
Fel sem fogta, hogy ez tényleg megtörténhet. Könnyek gyűltek szemébe.
Ha szeretne még most bejöhet elbúcsúzni tőle.
Fogta magát és eleget tett annak amit az orvos felajánlott. Nem hagyhatta, hogy Kookie úgy távozzon, hogy el sem köszönt tőle. A kórházig futott egészen Kookie szobájáig. A fiú hangtalan feküdt. Mellette a kikapcsolt gépek. Lassan közelebb sétált hozzá, könnyeit visszafojtva kezdett mondanivalójába.
-Ez mind nem történik meg, ha nem mondasz nekem faszságokat. Én sem csak az ígéret miatt nem voltam senkivel, hanem, mert téged ezt a kis hülyét nem tudtam elfelejteni és más iránt képtelen voltam azt érezni amit irántad. Erre jössz a hülyébbnél-hülyébb szövegeiddel és még meg is halsz. Tudod nagyon szeretlek. Régen is szerettelek. Sokáig tartott feldolgozni a történteket. Majd most 13 év után újra beléd szerettem. Úgy, hogy nem is tudtam, hogy te vagy te. Erre most megint itt hagysz. - mire befejezte már nem bírta megállni, s szemeiből jött a niagara rá Jungkook felsőjére, ki ekkor megmozdult.
-Tudod eredetileg, csak meg akartalak viccelni, de nem hittem volna, hogy egy vallomást is kapok. - vigyorgott.
-Te nem haltál meg? Te köcsög. Megint átbasztál és még a doki is benne volt? - hitetlenkedett.
-Csak egy kicsit. Na jó igazából.. tényleg meghaltam egy pár másodpercecskére, de sikerült újraéleszteniük és aztán fel is ébredtem. Arra gondoltam, ha már a sors bevégezte a dolgát akkor nem hagyhatlak csak itt. Oh és valóban kedves emlékek amiket felsoroltál. - mosolygott.
-Ébren voltál? - lepődött meg újra.
-Nem, de hallottalak. Hiányoztál. Megint.
-Hát még te. - szorította magához az amazon Kookiet. - És többet ha kérhetem ne baszakodj velem és ne is halj meg. - adta ki az ukászt.
-Nem ígérhetek semmit. De rendben. Megígérem. Úgy tűnik az ígéretnek mégis csak nagy ereje van, ha már minket újra összehozott.
