Forever! JiKook (OS)

Egyetlen kérdés zakatolt a fejemben mióta megismertem. Lassan hét éve már annak az esős napnak amikor találkoztunk. Döntő pillanata életemnek és egy új időszak beköszöntése volt az a bizonyos. Emlékszem öltözéke lenge volt, hasonlóan enyémhez. A vizes cseppek könnyeivel együtt hullottak egyes ruhadarabjaira, majd tovább. Tekintete összetört volt és szívszaggató, mégis annyira magával ragadó. Egy igazi angyal benyomását keltette. Első látásra belé szerettem. Azok a szívbemarkoló barna íriszek, mik azóta is kísérik utam és szeretném, hogy eztán is még megannyi évig kísérjenek. Mikor szembe néztünk egymással hosszú utunk megjárása közben kötelékünk megköttetett. Képtelen voltam csak úgy elsétálni mellette. Íriszeim csodája lehetett másodpercekig tarkója, háta, mindene. Éreztem, soha nem fogom feledni. Lénye örökre agyamba égett. Később érzéseim nem hazudtoltak meg és újból egymásra leltünk egy rendezvénynek köszönhetően. Ezúttal nem tágítva vettem magamhoz az irányítást és léptem hozzá magabiztosan és összeszedetten.
-Szia. Jeon JungKook vagyok. Téged hogy hívnak? - szegeztem neki barátságosan.
-Jimin. Park Jimin. Örvendek. - mosolyodott el.
Beszélgetni kezdtünk és azt vettük észre egészen sok közös és ellentétes dolgunk van. Megegyezett az ízlésünk zenék és filmek terén. Habár ami a műfajokat illeti, értékeltem érdeklődését, de igazán gyengéd idegzetű csillag. Mindketten oda meg vissza voltunk a sportokért és nagy vágyunk volt az utazás. Ő kifejezetten szeretett a kamera előtt marháskodni, míg én kameramanként csillogtathattam meg tudásom, mellette. A lányokhoz való viszonyulásunk apróbb részletekben eltért, de nagyrészt megegyezett. Beszélni ő sem kifejezetten tudott velük, csupán velem ellentétben őt érdekelték. Bennem pánikrohamon kívül mást nem váltottak ki a női organizmusok. Ezen kívül a fiú igen népszerű volt, a múltbéli gondolataim ellenére, míg én utáltam még az emberek között tartózkodni is. Nem az én világom. A közösségi médiát is megvetettem világ életemben. Ő a tipikus társaságközepe személyiség, én az otthon szuperhősfilmeket bámuló típus. Mindenesetre nagy vonalakban kiegészítettük egymást.

-Mond, Jimin-shi, miért sírtál 4 éve a Seol Parkban azon az esős napon? - tettem fel a bennem régen megfogalmazódott kérdést.
-Mi? - nézett rám kérdőn.
-Ah, s-semmi. Mindegy. - tereltem, az alapon, hogy az idő alatt biztos elfelejtette már.
-Szóval még emlékszel rá. - húzta mosolyra ajkait. -Akkoriban nehéz időszakon mentem keresztül. - kezdett bele meséjébe, én pedig meghökkenve hallgattam. Emlékszik? -Mennyi is... Talán  19 éves lehettem. Az utolsó évem is befejeztem a suliban és nem tudtam mihez kezdhetnék magamhoz. A szerelmem eldobott miután megcsalt, a szüleim fiatalabb koromban elhunytak, a nagymamám volt az egyetlen támaszom, aki súlyos betegségben szenvedett. Leérettségiztem, de nem láttam tovább a lábamnál. Az egész életem egy törött darab volt.
-Sajnálom. - szégyelltem el magam kérdésem miatt. Felidéztetni vele egy ilyen fájdalmas emléket. Igazán gonosz dolog volt tőlem.
-Semmi gond. Örülök, hogy beszélhettem róla. Sőt, hálás vagyok neked Kookie. - hangja simogatta dobhártyám.
-Mégis miért? - értetlenkedtem.
-A veled való találkozás volt az ami erőt adott arra, hogy talpra álljak. Ahogy a szemeidbe néztem megdobbant a szívem. Fehér óriási felső, farmer és egy bakancs. Csapzott vizes tincseid arcodhoz tapadtak átadva a nedvességet arcodnak. Olyan elképesztő voltál, magával ragadó. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget az a pillanat. Amint elhaladtam éreztem magamon égető szemeid, de túlságosan féltem visszafordulni. Bár semmi esély nem volt rá, remélem, hogy újra találkozni fogunk. Ezért küzdöttem és építettem újra jövőm. Miattad. Tudom, hogy ez eléggé abszurd, de...
-Szeretlek! - vágtam közbe hirtelen. Szemei kétszeresükre kerekedtek és a szavak torkán akadtak. Óvatosan megfogva állát irányítottam magam felé, rákapva ajkaira. Gyengéden martam az említettekre, éreztem bizonytalanságát és félelmét. Remegett.
-Megígérem, hogy vigyázni fogok rád egy életen át és nem hagyom, hogy bajod essék! Soha nem foglak elhagyni. - esküdöztem, válsz hiányában.
-Kook-ah, ez nagyon édes, de hisz még nem is mondtam semmit. - pirult el.
-Nem is kell. A kis beszéded és a reakciód mindent elárul. - mosolyogtam rá.

Rengeteg emlékezetes, csodálatos pillanatot éltünk meg együtt. Kedvencet választani is lehetetlen lenne. Elutaztunk változatos, gyönyörűbbnél, gyönyörűbb helyekre, megkóstoltuk az országok különlegességeit, zenét tanultunk, megannyi filmet megnéztünk együtt. A félelmetes részeknél folyton élvezhettem teste melegségét és sipító hangját fülemben. Ennél jobbat nem is tudok. Nem sokkal a kapcsolatunk kezdete után összeköltöztünk és kivettünk egy közösen bérelt lakást. Világos, fényes, megnyugtató, kellemes, meleg és családias. Örökbe fogadtunk egy kölyök macskát és egy kutyust, kiktől életünk csak színesebb lett. Életünk kiegyensúlyozott volt. Ő és ez a két csöppség jelentette nekem az otthont, a családot. Viszont ideje a változásnak. Elhatározásom fél éve fogalmazódott meg bennem egy csillagos éjszakán amikor a kanapén elszundító szeretőm bámulásán kaptam magam.

-Park JiMin! - térdeltem le szerelmem elé, egy francia kávézó külső asztala mellett. - Összekötnéd velem az életed? - tettem fel kérdésem ami már mióta szívem legfőbb vágyát tartalmazta.
-JungKook. - takarta el száját zavarában. -Én...

Ha válaszolhatna nekem... Oh ha megtehetné, de ezzel elkéstem. Szívem egyetlen napsugara fél éve vesztette életét egy balesetben amit én okoztam. Pontosan az említett szuggerálós este után a reptérre tartottunk, ahol már várt Franciaországból, Seoul-ba tartó képünk, amit soha nem értünk el.
Hajnal volt. A kölcsönzött autót vezetve tárgyaltunk életünk nagyobb-kisebb dolgait amikor egy véletlen figyelmetlenség okán elsodródtunk, amit a rendőrség az autó hibájaként könyvelt el, de tudtam jól én vagyok a hibás. Nem nevezném kifejezetten nagy balesetnek, de abban a balesetben mégis az egész életem elvesztettem. Míg én kisebb sérülésekkel megúsztam, addig Jimin súlyos sérülésekkel ült mellettem akkor és ott. Amint az ütközés megtörtént felé kaptam tekintetem és a bozalom minden változata végigszaladt tagjaimon. Kikászálódva az autóroncsból utána nyúltam, hogy kihorgásszam őt is, ami sikerült is. Még életben volt. Édes mosoly ült arcán, de nem tudta titkolni szenvedését.
-JungKookie, örökké szeretni foglak, ezt tartsd az eszedben és emlékezz rám, de kérlek keress magadnak valakit, ha már nem leszek. - ejtette el utolsó szavait hozzám.
-Hülye, épp ma akartam megkérni a kezed, te pedig közlöd, hogy keressek mást? Ne merj itt hagyni!! - zokogva borultam mellkasára.

Ez az én szerelmi történetem. Nem minden szerelem végződhet happy end-el, pedig ő megérdemelte volna. Sajnálom, hogy nem adhattam meg neki.