You are the chosen one! Soon 4

-Kim TaeHyung! Mégis hogy képzelted ezt?! - toltam el magamtól villám gyorsasággal még épp mielőtt igazán megérezhettem volna édes ajkait. -Az az óra üzemképtelen, én pedig elbambultam. - osztottam meg vele a valóság tényeit. - Úgy volt, hogy azon leszel, hogy ne legyenek irántam ilyen érzéseid... - mutattam kettőnk közé. -nem úgy, hogy csak fokozod a feszültséget.
-Bocsánat. - hajtotta le fejét, akár egy szomorú házi eb. Miért ennyire kutyaszerű ez a srác? Miért hasonlít pont erre az állatra a legjobban? Ez kezd irritálni. Ha ez így megy tovább a végén még én is belebonyolódom a dolgaiba. Habár azzal, hogy belementem a megállapodásba már részben megtettem. Mit tanácsos ilyenkor tenni? De őszintén. Ötletem sincs.

-Hidd el én erősen próbálkozom, de nem látom mégis mi olyan van benned, amivel ezt elérhetném. - szólalt fel még mindig lefelé kémlelve. - Úgy értem.. Talán néha egy kicsit durván őszinte tudsz lenni, de amióta csak megérkeztél kedves és barátságos vagy velem. Ráadásul gondoskodó vagy és ennek tetejébe még erős is. Nem igazán értem, mégis mire koncentrálhatnék, hogy ne úgy érezzek, ahogy azt most érzem. - fejtette ki. Azt hiszem.. igaza van. Valóban úgy bántam vele egészen idáig mintha csak a rég elveszett öcsém lenne. Habár magam sem tudom miért. Gondolataimba mélyedésemből V hangja ébresztett fel.

-Az orvos azt mondta jó lenne, ha egy hétig távol maradnék a kiadótól és mindenféle megpróbáltató dologtól. - kezdett bele. -Arra gondoltam, hogy esetleg.. Nem jönnél el velem Daegu-ba ez idő alatt? - tette fel kérdését félénken.

-TaeHyung beteg vagy. Nem hiszem, hogy jót szülne, ha most állnál neki utazgatni. Jobb lenne, ha inkább ágyban maradnál és kipihennéd magad. - utasítottam vissza ajánlatát. -Na persze nem az én ágyamban. - tettem hozzá gyorsan. 

-Miért? Kellemes és te is itt vagy hogy gondoskodj rólam. Nálunk otthon a dorm-ban senki nem vár. - biggyesztette le alsó ajkát. 

-Te most.. - csóváltam fejem hitetlenül. 

-Kérlek~ Így legalább több időnk lenne arra, hogy megismerjük egymást. Esküszöm igyekezni fogok, hogy eloszlassam az érzéseim irántad. - vágott kiskutya képet.

-De.. ez nem helyes. - engedtem el bizonytalanságom mondatát.

-Sonny.. - nézett szemeimbe, mire felsóhajtottam.

-Rendben. Itt maradhatsz. - engedtem végül neki. -A fanok ezért biztos, hogy kinyírnak ha egyszer kiderül. - ejtettem el mondatom kisétálva. Nem hiszem el, hogy belementem. Mármint persze szeretném, hogy minél hamarabb megtörténjen amire várok és hazamehessek végre, de nem hittem hogy ehhez arra lesz szükség hogy konkrétan összeköltözzek ezzel a tökkelütöttel egy hétre. Ég ments meg. Miért én? Ha ez az egész hiába lesz én tuti a Han folyóba fojtom magam ezek után.. Abba pedig már bele se merek gondolni, hogy mit fog ehhez szólni a másik hat fennmaradt tag. Miért kell mindig megnehezíteni az életem? Ha végre hazamegyek vissza se nézek többet.. Vagyis.. Oké, tudom mit mondtam V-nek.. Ah, mindegy. Ez legyen a jövő problémája. Egyszerre csak egyet. 

* * * * * * * * 

Már reggel tizenegy felé járt az idő. Én éppen a telefonomon próbáltam valamilyen éttermet találni a közelben ahonnan ételt lehetne rendelni, amikor is megéreztem hogy valaki közeledik felém. Már éppen fordultam volna meg, amikor egy kócos buksi jelent meg bal oldalamon a telefonomra szegezett tekintettel. A vér is megállt bennem hirtelen ahogy a semmiből előtűnt.

-Mit csinálunk? - fordult felém játékosan. Arca nem kicsit volt közel az enyémhez, ami nem fogok hazudni egy kicsit zavarba ejtett, de próbáltam ignorálni a tényt. 

-Azt nem tudom te mit csinálsz, de én éppen ebédet próbálok rendelni. Mit szeretnél? - kérdeztem.

-Téged. - ejtette el szemeimbe nézve. Ez a srác nem normális én mondom. Megörült. Fogtam és kezemmel eltoltam arcát, majd felálltam a kanapéról.

-Ne flörtölj velem. Folyton azt mondod igyekszel, de én baromira nem úgy látom. - borultam ki, mikor is megcsörrent telefonja. Mutogatva hogy csendesedjek el tette füléhez a készüléket. Még van képe mutogatni nekem.. 

-Miről van szó? - hallottam meg értetlen hangját. Nem tudtam mégis kivel beszélhet vagy miről, de ahogy egyre tovább folytatódott a beszélgetés kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy valami gond van.

-Ah.. - vágott érzéketlen arcot. -Köszi, hogy szóltál. Mellesleg egy kis ideig nem megyek haza, de ne aggódjatok értem. - közölte majd megszakította a vonalat, bár úgy tűnt a vonal túlsó oldalán lévő fél még nem fejezte be.

-Valami baj van? - tettem fel kérdésem közelebb sétálva.

-Azt hiszem ennek nem fogsz örülni. - foglalt helyet rám pillantva.

-Miért? - kezdtem ideges lenni, mire arcomba nyomta a telefonját. Hogy az a jó édes mézes.. Az életem egy rémálom.. Ha keresnétek a Han-folyóban leszek.

-Te most viccelsz velem?! - dühödtem be az előttem lévő cikket olvasva. -Mégis hogyan? - kémleltem V felé, mire csak egy fejrázást kaptam. Ő maga sem tudta a választ kérdésemre. Hogy mi is a problémám? Habár igyekeztünk nem feltűnőek lenni a tegnap éjszaka során, de úgy tűnik mégis volt valaki aki kiszúrt minket és sajnálatos módon e pillanatban már az egész világ tisztában volt a ténnyel, hogy én és Kim TaeHyung együtt voltunk egész éjszaka. Amikor azt hiszed nincs rosszabb, mindig van egy szinttel lejjebb. Nem bírom. Nem is kevéssel miután szembesültem a ténnyel, hogy baromi nagy szarban vagyok a telefonom pittyegni kezdett. Természetesen senki nem maradhatott ki a dologból. Minden fiókom megrohamozták a rajongók, az ismerőseim, mindenki. MIÉRT ÉN?! Ha pedig ez nem elég, még ott volt ő is..

Láttam, hogy az a dög ismét pötyögni kezdett és kezdtem egyre idegesebb lenni, de mielőtt megláthattam volna üzenetét V kikapta kezemből a telefont és elindult a másik irányba, magasba tartva a készüléket, hogy esélyem se legyen elérni. Mindeközben bőszen pötyögött.

-TaeHyung ne szórakozz. Add ide a telefonom. Éppen elég baj adódott már így is, nem kell hogy fokozd. - magyaráztam miközben a magasabbat próbáltam becserkészni.

-Jó-jó. Csak egy pillanat. - nyomkodta még egy kicsit, majd a kezembe nyomta. 

-Te.. - szóltam utána hitetlenül.

-Igen. Kitöröltem a számát és letiltottam. Nem kedveled, nem? - nézett ártatlanul.

-Nem, de.. - illetődtem meg.

-De nincs de. Ha nem kedveled, ne beszélj vele. Ez ennyire egyszerű. - tudta le ennyivel, majd lehuppant a kanapéra, mint aki jól végezte dolgát.

-Várj.. Mit írtál neki mielőtt letiltottad? - érdeklődtem.

-Hm.. Semmi különöset. Csak hogy ne zavarjon téged, mert nem vagy rá kíváncsi. - felelte.

-Biztos? - vártam megerősítésre.

-Biztos. - nézett fel rám. -Ne aggódj. Nem írtam semmit, amiből gond lehet. Kedves voltam és kulturált, mint mindig. Nem értem miért aggodalmaskodsz. - ejtette el.

-Nem érted miért aggodalmaskodom? Basszus ha nem lennél olyan meggondolatlan amilyen vagy, most éppen a megélhetésemért dolgoznék ahelyett, hogy itt ülök veled és várok arra, ami nem is biztos, hogy sikerül. Miközben széthullik az életem. - borultam ki.

-De.. én örülök hogy itt vagy. - ejtette el halkan eltekintve.

-Basszus ne mondj már ilyeneket. - akadtam fenn. -Ez nem segít.

-De ezt érzem. - felelte még mindig a másik irányba tekintve. 

-TaeHyung, mi nem lehetünk együtt és ezt jó lenne ha végre felfognád! - jelentettem ki próbálva magam felé fordítani arcát. 

-Felfogtam. De ez az én érzéseimen nem változtat. - fordul el ismét melankolikus tekintettel.

-Akkor mégis mi tudna változtatni? - kérdeztem.

-Mondjuk ha nem lennél önmagad. - vágta hozzám. 

-De hiszen nem is ismersz TaeHyung. - hoztam fel.

-Mindig ezt mondod. Na és? - fordult felém. -Nem kell hogy mindent tudjak rólad ahhoz, hogy kedveljelek. Talán amikor valaki első randira megy a másikkal az automatikusan rögtön mindennel tisztában van a randi partnerével kapcsolatban? Mintha nem létezne első találkozás. Tapasztaltam belőled valamennyit és az szimpatikus volt ezért szerettelek volna jobban megismerni, talán bűn? Ha valakivel találkozol lehetőséged adódik jobban megismerni. Mi találkoztunk és én nem csalódtam. Miért olyan rossz dolog ez? Én.. én nem értem. Nem értelek. - adta fel. Talán igaza van. Annyira elvonta a figyelmemet az, hogy vissza szerezzem a normális életem, hogy elkezdtem minden logika nélkül gondolkodni. Talán hiba volt ez az egész. Nem is tudom.

-Sajnálom. - nyögtem ki mire felém fordította fejét. -Engem annyira zavart az, hogy rivaldafénybe állítottak, hogy szinte elfelejtettem minden mást. Sajnálom, hogy.. Nem is tudom. Jobb lett volna, ha nem jövök ide és kuszálom össze a szálakat még jobban, csak a fanok kezdtek egyre elviselhetetlenebbek lenni és nem tudtam mi mást tehetnék. Előtte olyan kellemes életem volt, de mióta az a cikk megjelent, folyton csak azt hallom, hogy miért én, mi bennem olyan jó, nem is vagyok olyan szép vagy épp ellenkezőleg. Voltak akik próbáltak elcsábítani, olyanok is akik a hajam akarták kitépni. Nem tudtam úgy utcára lépni, hogy ne lettem volna figyelem tárgya. Ráadásul mindezt úgy hogy soha életemben nem beszéltem veled és semmi közöm nem volt hozzád. - meséltem. Láttam rajta, hogy fel akar szólalni, de folytattam. -Tudod honnan van a bizonyos megállapításom az emberekkel és az online térrel kapcsolatosan? - tettem fel kérdésem mire megrázta a fejét. -Tapasztalat. Nem is egy. Akár híres emberrel abból az időből amikor fiatalon gyakornoknak álltam, akár szimpla online ismeretségből való kapcsolattal. Olyan könnyű félreismerni az embereket. Olyan könnyen meg tudnak vezetni. De aztán leesik az álca és csak a csalódottság marad. Jobb esetben. - zártam le monológom, mire V nem tudta mit mondhatna.

-Történt valami? - tekintett felém aggódon, mire megráztam fejem.

-Semmi említésre méltó. - mosolyogtam felé gyengéden.

-Bennem is csalódtál? - kérdezte félénken.

-Ez az igazán vicces az egészben. Hogy nem benned, hanem magamban. - mosolyogtam fájón, mire kérdőn nézett. -Tudom jól, hogy amit látsz az nem minden, mégis úgy álltam hozzád. Ezt bánom. Sokkal több vagy annál, amilyennek elsőre gondoltalak. - vallottam be, mire enyhén zavarba jött.

-Figyelj.. Sajnálom ami veled történt. Úgy értem a fanok miatt. Szeretjük a rajongóinkat, de sajnos néha teljesen kiesnek a kontrollból. Azért remélem semmi komolyabb bajod nem esett miattuk, mert azt nem tudnám megbocsájtani magamnak. Főleg úgy hogy ez az egész az én hibám. Nem kellett volna az ilyen érzéseimről beszélnem. - hajtotta le fejét ismét. Egy minutumnyi csend után felszólaltam. 

-Tudod, ha az a legnagyobb hibád, hogy nem tudod magadban tartani ha kedvelsz valakit, akkor valamit jól csinálsz. - nevettem, mire felém tekintett, majd lassan közelebb hajolt és megcsókolt. Sajnos most nem sikerült elég gyorsan reagálnom így elérhette célját. Lassan eltávolodva nézett szemembe mire belém fagyott a szó majd egyszer csak hirtelen tüsszentettem egyet.

-Ah.. - akkor realizálódott benne mit is tett. -Basszus, én.. - vágott kínban lévő fejet.

-Ha megfáztam az a te hibád lesz. - sétáltam el magára hagyva az énekest.

-Bocsánaaatt!! - kiáltott utánam. 

Phantasm White (OS) Part II.

Vártam, hogy végre kibökje a nagy igazságát, de egy hang sok annyi se hagyta el torkát. Eltelt vagy két-három perc, mire újra beszédbe kezdett.
-Figyelj, ők itt a volt bandám tagjai. Rossz fiúk, ahogyan én is az voltam. Alapjáraton marhák gyülekezete, de ha az ellenségükké válsz, megismerkedhetsz az ördögi oldalukkal. Röviden: Ez történt velem is. - kezdett meséjébe. -Nagyjából tizenöt-hat éves lehettem, amikor megismerkedtem Runch-al. Hamar nagyon közeli barátok lettünk, ugyanis ő volt az első olyan haverom, akivel intellektuálisan is képesek voltunk szót érteni. Aztán már magam sem tudom, hogy sikerült rossz ügyletekbe keverednünk... Egyről a kettőre ennek az idétlen bagázsnak a vezetője lettem és olyan dolgokat tettem, amikre nem vagyok büszke. Aznap is, amikor találkoztunk azon a metrón egy terven dolgoztunk. Vagyis jobban mondva ő dolgozott rajta. Én inkább elmerültem az olvasás csodás világába és megpróbáltam kizárni a külvilágot, a háborgató tekintetekkel együtt. A tied mégsem volt hajlandó engedni, hogy nyugalomban éljek. Te voltál az első és egyetlen személy, aki nem utálattal tekintett felém akkoriban. Ez felkeltette az érdeklődésem. Képtelen voltam kiverni téged a fejemből és ez szép lassan a fiúkkal való közös dolgaink rovására ment. Már nem akartam folytatni. A nagyi sem akarta soha, hogy ilyesmikbe keveredjek. Bűntudatom volt. Elhatároztam, hogy elhagyom a várost és új életet kezdek Seoulban. Persze a szüleimről való történet szintúgy igaz volt. Sőt, azt kihasználva próbáltam meggyőzni ezeket az idétlen alakokat, hogy nincs más választásom, mint elmenni és magam mögött hagyni őket. Nem jött be a tervem. Ragaszkodtak hozzám, így hát elszöktem. Reménykedtem benne, hogy nem fognak követni és ennyivel el is intéztem, de ennél ragadósabbak. Sosem értettem miért kötődnek hozzám ennyire... Aztán leesett. Féltek tőlem. Nem csak attól, hogy köpök, hisz annak értelme se igen lenne, tekintve a bűnrészességeim. Őket a lényem ijesztette meg. Meg sem lepődtem. Iskolás korom óta folyamatosan így állt hozzám szinte mindenki. A rémisztő, üres tekintetű, bizarr farmer srác. Nem sokkal az érkezésem után rám is találtak és elkaptak. Szolgálójukká avanzsáltak az új vezérnek pedig Runch-ot nevezték ki. A barátságunk véget ért és ezzel együtt előtörtek a velem szemben táplált ellenérzései. Éppen ezért kegyetlenebbé vált, mint valaha. Ez azért nagy szó, mert ő mindig is egy szadista faszfej volt és a legnagyobb szórakozását az tette ki, ahogy mások szenvedését szemlélheti. Csupán a múltban a kedvemért enyhén visszafogta magát. Végül kérdésedre válaszolva, azért tudom ezt, mert én magam állítottam elő a mérget. Emelt kémiás voltam a középsuliban és eléggé utánanéztem a dolgoknak mielőtt nekiálltam. Runch azt szerette volna, ha halálosra csinálom, de fogalmam sem volt mit tervezhet, ráadásul nem volt terveim között, hogy emberek halljanak meg a jóvoltomból. Így enyhítettem az anyagon. Ki hitte volna, hogy fél évvel később, már a saját munkám áldozata leszek? - húzódott gúnyos mosolyra szája. -Elbasztam, nem igaz? - hibáztatta magát múltjáért.
-Gyere, menjünk! - nyújtottam felé kezem.
-Oda vagy láncolva! - tekintett semlegesen a bokámon díszelgő ezüst színben csillogó perecre. Megfogott. Lassan feltápászkodott és egy hajcsat segítségével lebűvészkedte lábamról a nem oda való darabot. Elképesztő. Nem csak ez, úgy minden vele kapcsolatban. Halkan sétáltunk ki a helységből és ahogy kiértünk futásnak is eredtünk. Kiérve az elhagyatott városrészről lelassítottunk. Kapkodva a levegőt próbáltam elmagyarázni társamnak, hogy a legközelebbi kórház felé kéne vennünk az irányt. Kezdtem nagyon aggódni, hogy mi lesz vele, ha az a szer továbbra is a szervezetében marad. Egyszer már hittem róla azt, hogy halott. Ne kelljen még egyszer. Beleegyezett, hogy elmenjünk a sürgősségire és leellenőrizzék, hogyan hatott testére az általa gyártott méreg, de semmi különöset nem találtak. Pontosabban de, hiszen az a kotyvalék ténylegesen bejutott a nyelőcsövén, de valamiért a várt hatása elmaradt. Talán mégsem olyan jó kémikus, mint azt hitte magáról? Amint a doktor elhagyta a kórtermet a kis beteg felém vetette tekintetét. Hogy képes minden egyes alkalommal, így nézni? Kiráz a hideg, ha megpróbálom tartani a szemkontaktust, pedig igazából nem is engem néz. Máshol jár. Valahol egészen máshol.
-Köszönöm, hogy segítettél, de most el kell, hogy váljanak útjaink! - jelentette ki rezzenéstelenül.
-Azt csak hiszed! - csattantam fel. -Kockáztattam érted az életem. Tartozol! - határoztam el.
-Ennyire fontos számodra az a könyv? - kérdezett rá sejtve mit akarok.
-Fontos. Az egész életem abba a könyvbe van fektetve. Beléd van fektetve... - ejtettem el. -Többé nem foglak csak úgy elengedni. - szögeztem le megfogva kezét. -Irány haza! - rángattam magam után rá se hederítve tiltakozó szavaira. Lakásomhoz érve aztán voltam olyan kedves, hogy végre neki szenteljem figyelmem, mielőtt kinyitnám a bejáratot előttünk. Azonban csend honolt. A mesebeli srác csak bambult maga elé. Bántotta valami, de nem volt hajlandó említést tenni. Immár nem.
-Gyere! - húztam be otthonom melegébe. Hogy képes valaki ennyire megfejthetetlen és ártatlan lenni? Sosem tudom mit gondoljak, mikor a közelében vagyok és azt sem vajon ő mire gondolhat. Azzal a sok normálatlannal szemben viszont engem nem rémiszt meg jelensége. Szokatlan, annyi szent, de ugyanakkor káprázatos az egész illető. Az a semmibe meredő üres tekintet pedig mindent megér. Mindent magában hordoz, miközben semmit. Jellegzetes és utánozhatatlan. Képes nulla látványvilággal külön fajta érzéseket közvetíteni. Talán nem tudod eldönteni, mit is sugároz feléd, de mindenképp érzel valamit.
-Szóval... Hogy segíthetnék? - szólalt fel alanyom monoton hangon barna babzsák fotelemből. Nem értettem kérdését, így hozzátette: -A könyvvel.
-Az igazság az, hogy eredetileg nagyon szerettem volna megírni ezt a regényt egy hozzád hasonló főszerepével, de... - ekkor kopogtak. Kinyitva a nyílászárót egy pisztollyal találtam szembe magam és egy igen idegesnek tűnő szőke tökfejjel.
-Nem segíthetek! - közöltem, s rávágtam az ajtót. Vendégem azonnal megragadott és elvezetett. A fürdőbe érve aztán magunkra zárta az ajtót és reménykedett, hogy régi cimborái nem jutnak a jelenlegi helyzetüknél tovább.
-Ezért nem szerettem volna, hogy továbbra is kapcsolatban maradjunk... - bökte ki. Én csak néztem rá. -Neked semmi közöd ehhez az ügyhöz és miattam mégis sikerült belekeveredned. - hajtotta le fejét bűnbánón.
-Te meg vagy zakkanva? Neked tényleg komoly bajod lehet, ha így látod a dolgokat. Én voltam az, aki követtelek téged és eszem ágába se jutott leszállni rólad. Saját magamat kevertem bele ebbe az egészbe. Hozzátenném, hogy ezek után igenis közöm van a dologhoz. - vezettem be a való világba. -Most pedig tűnjünk el innen. - vettem az ablak felé az irányt és kiszuszakoltam rajta magam. Kint sem várt jobb helyzet, mint bent, de szerencsére ezzel tisztában voltam.
-Hé, bébibogyó és lovacska! - kiáltottam oda a ház mellett álldogálóknak, míg társam éppen kikászálódott fürdőszobámból. - Nem szeretnétek egy Baudelaire délutánt tartani? Igaz, már elmúlt este kilenc is. Sajnos már csak egy versre van időnk. Mit szólnátok az Egy döghöz? - ugrottam le a második emeleti tűzlétráról egyenesen a kettő közé. Látszott, hogy bálványom nem kifejezetten örült a tényeknek, de eltekintve reakciójától boldogan integettem neki. Aztán jött az, amire nem számítottam. Egy kés a torkomhoz szegezve.
-Hé! Ez egy megható pillanat lett volna! - róttam fel támadómnak hibáját.
-Azt mondtad értelmetlen mások kínzása és majd kinövöm. Az mondtad örökké mellettem fogsz állni bármi történjék. Úgy volt, hogy ketten megoldunk mindent és irányítunk mindenkit. Csalódtam benned és igazad sem lett. - címezte mondandóját a lefelé tartó szürkeségnek. -Miattad toleráltam magam és igyekeztem hasonlítani hozzád. Ez volt mostanáig. De te már nem vagy velünk, így felesleges akárcsak próbálkozni is azzal, hogy jobbak legyünk. Legyünk inkább rosszabbak. - nevetett fel megszorítva karom. Ez csak a kezdet volt. Késével vonalat vésett tenyerem vonalait keresztezve, majd élvezkedve nézte ahogy vérem cseppjei folydogálnak eszközén és karomon végig.
-Érzed már a fájdalmat?
Az ember azt hinné ezt a kínzó fél a kínzott felé kérdezi, de nem. White-ot kérdezte. Ő csak állt és olyan volt, amilyen mindig.
-Mégis micsodát? - nézett le a föld felé, majd a kérdezőre. Kissé már riasztó mennyire érzéstelennek hatott arca, de nem aggódtam. Azok a fényes, mégis ürességet sugárzó barna szemek bizakodással töltöttek el, ahányszor csak megpillantottam őket. Velem ellentétben a nyurga férfi egyre idegesebb lett.
-Ahh.. Hogy vagy képes ennyire higgadt maradni? Megbüntettünk, megaláztunk, megvertünk, megpróbáltunk megölni és még szíved hölgyét is megsértettem, szó szerint és te mégsem teszel semmit, csak semleges ábrázattal tűrsz. - borult ki a vezér. -Megőrülök ettől az élettelen attitűdtől. Azt hittem, hogy legalább most, hogy már ellenségek lettünk képes leszek kiváltani belőled valami érzést, de nem történt semmi. SEMMI! - őrjöngött. Megragadott és vagdosni kezdte bőröm, mígnem zsebemből egy jegyzet hullott ki, mit nagy elánnal el is olvasott, majd megosztott a többiekkel is.

"Karakter leírás:

Szürke borongós ég alatt, rideg, üres barnaság lakozik és virít a semmibe
Olyannyira sötét, megtévesztő és elborult, összekuszált, kibogozhatatlan, mégis kellemes
Magas, vékony alakzat jelenik meg a semmiből, mit hűvös szél jár körül 
Hűvös mégis kecses, nemes, gyönyörű és visszafogott
Érzéketlen légkör ugyanakkor, mégis érzelem dús
Egy boldogtalan tehetség és elme
Egy különleges lételeme a világmindenségnek
Ahogy meglátod azt hinnéd káprázat, de mégis szóra nyílik egy száj, fényre nyílik egy szem, lábak mozdulnak és sugárzás övez
A fej gondol a közvetítés tán szaggatott, de látványos
Maga a tökéletesség egy huskyval körítve."

Megmondom őszintén nem így terveztem. A többség kiröhögött, de ez nem is számított. A tervem az volt, hogy ez a bizonyos leírás titokban marad előtte. Sajnos ez nem jött össze. Kellemetlen.
-Mégis miféle karakter leírás ez? - törölgette könnyeit a kegyetlen király. -Csak nem White-ot akartad körülírni? Nem rossz, de nem az igazi. Ugye nem bánod, ha... - tépte el az egyetlen példányom. Ekkor valami megtört múzsámban és telitalpas arcon csapással köszöntette Runch-al a betont. Meglepett. Ez mégis... ? Kikerekedett szemekkel meredtem megmentőmre. Fel se tudtam fogni mi történik, mikor is elkezdődött a harc. A mitugrászok nem voltak restek, de csodáltamat sem kellett félteni. Nem is hittem, hogy ilyen jól megy neki a taekwando és a box. Kicsit én is besegítettem, de tulajdonképpen egyedül intézte el őket.
-Jól vagy? - merészkedtem végül közelébe.
-Ezt nem nekem kéne kérdeznem? - húzta fel szemöldökét.
-Én tökéletesen vagyok. Nem nekem borult el az agyam. - utaltam kirohanására.
-Azt mondtad fontos neked. Ráadásul úgy tűnt sokat dolgoztál vele. Nincs rosszabb annál, ha valaki tönkreteszi a munkád. - bölcselkedett halkan nagy alázattal.
-Mond... - ötlött eszembe. -Mi igazából a neved? - kérdeztem rá a nagy kérdőjelre fejemben.
-Kim TaeHyung vagyok! - mosolygott rám, mire ismét elvesztem egy momentumra.
-Na de akkor mégis hogy lettél White? - informálódtam tovább.
-Ismered a SnowWhite nevezetű mesét? - vezetett rá. Tudtam, hogy ismerős valahonnan az a ruha. -Eredetileg Vante volt az álnevem, de miután fordult a kocka rám ragasztottak egy gúnynevet. - világosított fel.
-Ha engem kérdezel, szerintem a White egy menő név és illik is rád. - biztattam.
-Köszönöm. Azt hiszem. Akkor befejezed, amit elkezdtél mielőtt megzavartak? Mert még mindig nem tudom, hogy segíthetnék.- tért vissza a kiinduló témához.
-Uhm.- bólintottam. - Eredetileg egy csodás történettel akartam gazdagítani az embereket egy nem mindennapi karakterrel és azt hittem benned megtaláltam ezt. Rengeteg álmatlan éjszakán voltam túl, mikor újra találkoztunk és úgy éreztem ez a sors keze. Megkerültél és közel vagy. A világmindenség is azt akarja, hogy én itt alkossak valamit. Így is álltam hozzá az elején. Mindent meg akartam tenni, hogy többet tudjak meg rólad és a személyedről. De aztán... Rájöttem, hogy tévedtem. Nem a regény volt, ami inspirált. Egyszerűen csak elképesztő vagy, úgy ahogy vagy és ez megfogott engem, mint embert. Mint nőt. Kedvellek. - vallottam be valódi érzéseim, mire megcsókolt.
-Hasonlóképp érzek a kezdetektől fogva. - tette hozzá. -Ez most azt jelenti, hogy van köztünk valami? - érdeklődött.
-Azt hiszem, mondhatjuk ezt is. - mosolyodtam el balgaságán. -Sosem volt még komolyabb kapcsolatod, nem igaz? - tértem rá a lényegre.
-Nem igazán. - válaszolt ártatlanul.
-Sebaj. Van pár nagyon jó könyvem amikből tanulhatsz. - viccelődtem, mire nézésével kikérte magának ezt a lesajnálást, felnevettem.


*Pár nappal később*

-Oppa, de most őszintén. Mi jár a fejedben, amikor annyira el vagy szállva és csak magad előtt nézed a semmit hosszú perceken keresztül? - jártam utána a nagy titoknak.
-Olyankor? Azon gondolkodom, milyen jó Vasember leszek hamarosan. - zengett válasza a hülyeség kondérjában. A legszomorúbb pedig az, hogy ezt komolyan mondta, mert mint kiderült ez a srác még százszor érdekesebb és kiszámíthatatlanabb, mint én azt valaha hittem. Alig várom, hogy még többet tudhassak meg róla. Hátha a végén még tényleg írok róla egy könyvet. De az már teljesen más lesz, mint az eddigi elképzeléseim.

Phantasm White (OS) Part I.

Borús vasárnap volt. Az égen megannyi sötét és világosszürke felhő sorakozott, mikből serényen csordogáltak az átlátszó cseppek. Az időjárás az emberekre is kihatott. Az utcán és körülöttem a metrón szintúgy mindenki olyannyira visszafogott és csendes volt. Ettől minden kellemessé és nyugodttá vált. Azonban valami mégsem hagyott nyugodni. A kicsit steril környezeten kívül. Egy személy, ki az ajtó mellett támasztotta a közlekedési jármű falát. Fekete pulóverben és nadrágban eléggé életuntan és depressziósan hatott. Szürke, jól elrendezett hajzata alól kivilágított két erőteljes sötétbarna szeme, mikkel szinte ölni tudott volna. Csak meredt a semmibe. Látszott rajta, hogy semmi kedve ezen a helyen tartózkodni és minden vágya az, hogy végre elhagyhassa. Így haladtunk megállóról megállóra. Azonban a fiú nem szállt le. Az elején próbáltam ignorálni jelenlétét, de az idő teltével már képtelen voltam semmibe venni. Egyszerűen magára vonzza a tekinteteket a puszta létezésével. Maga volt a két lábon járó karizma. Úgy festett, akár egy neveletlen herceg, ki éppen szökni próbál a sorsa elől. Akaratlanul is felé-felé pillantottam és tágra nyílt pupillákkal, de mégis zavartan csodáltam mások fölé magasodó lényét. Persze nem voltam ezzel egyedül. A metrókocsi nem egy utasa szuggerálta a különös, nemes kisugárzású fiút. Azonban ők inkább megvetően vagy idegesen, esetleg bosszúsan kapták rá tekintetüket. Nem is értem. Mi olyan unszimpatikus benne számukra? Hiszen olyan magával ragadó a kisugárzása. Majd egy magasabb, vékony férfi lépett oda hozzá és szólította meg. Valószínűleg ismerték egymást, mivel az újonnan érkezett jóvoltából a mindenki középpontjául szolgáló személy ellökte magát a faltól becsukva könyvét és elindult az ajtó felé leszólítójával. Azonban mielőtt ezt megtette volna még felpillantott a földalatti népére, nekem pedig erőteljesen a szemembe bámult. Az a nézés leírhatatlan volt. Szinte eldönthetetlen, hogy gyűlöletét akarta e kifejezni vele, vagy épp az ellenkezőjét, de mindenképpen hatásos volt. Ha külső valójával nem is maradt volna meg bennem eléggé, szemei lyukat égettek az agyamba és azóta is minden egyes nap előttem lebeg az a két étcsokoládé színű szempár. Lassan több hónapja. Eszméletlen mire nem képesek egyes emberek. Ez valami szuper képesség? Ha igen, én biztosan nem rendelkezem vele. Mindettől független semmi sem tenne boldogabbá, minthogy többet tudjak meg erről a titokzatos személyről. Ez viszont szinte lehetetlen. Az a bizonyos út, azzal az említett találkozással az őszi időtájt volt, amikor a családom látogattam Daegu-ban. Szerettem azt a helyet. A szülővárosom. Igazából milliószor szebb, mint Seoul. Ráadásul rendezettebb és nyugodtabb is. A biztonságot pedig meg már ne is említsem. Én mégis vagyok olyan hülye, hogy a fővárosban tengessem mindennapjaim, mint egy szorgalmasan dolgozó nő. Minden erőmmel azon voltam már tizenhat éves korom óta, hogy egyszer idejussak. Azonban... Nem vagyok boldog. Úgy értem, nagyon szeretem a munkámat és élvezem is, de magányos vagyok. Az életem egy merő unalom. Ha pedig mégsem, akkor kínos esetek sorozata. Ez kellemetlen, tekintve, hogy a munkámhoz ihletre lenne szükségem és tapasztalatra. Ha még nem lenne tiszta, író vagyok. Amolyan epikus regény író. Persze a pénz érdekében el szoktam vállalni mást is. Újságcikkektől kezdve, reklámszövegek megírásán át mindent kipróbáltam már. Az igazi sikert és boldogságot mégis az adná, ha be tudnám fejezni legalább egy regényem. Csupán hiányzik hozzá valami. Egy megragadó karakter. Egy személy, aki olyan mintha csak egy mesehős lenne mégis élő tulajdonságokkal rendelkezik. Olyan, mint ő. Szavakkal nehéz leírni azt a vágyat, ami bennem van aziránt, hogy megszerezhessem magamnak ezt a személyt. Szükségem van rá. Bárki vagy bármi is ő. Ezt érztem az első pillanattól kezdve. Gondolataim napról-napra  egyre jobban feszítettek belülről. Szinte már kezdtek tűrhetetlen fájdalmaim lenni. Végül elfogadtam, hogy így kell tovább léteznem. Persze reménykedtem benne, hogy hátha történik valami, ami végre rávesz, hogy letegyek róla és továbblépjek eldobva a sikerről szőtt álmaim, de nem így lett.

Pár nap múlva éppen egy fotózásról igyekeztem kifelé, amit részmunka időben elvállaltam, ugyanis a pillanatképek készítése is elég közel állt szívemhez; megpillantottam egy ismerős alakot. Csupán hátulról láttam, de éreztem, hogy ő valaki fontos és követnem kell. Éj színű ruhái reménnyel töltötték el szívem. Meglehet, hogy mindössze megőrültem és már kezdem másokba belelátni a múzsámmá fogadott lényt, de kétségeimet eldobva loholtam végig a városon az ismeretlent követve. 

Majd besötétedett. Kezdtem az orromig se látni, de nem akartam itt megállni. Túl közel voltam ahhoz, hogy csak úgy elsétáljak. Gondolataimból egy mély orgánum szakított ki.

-Ismét te vagy? - mormolta. Megfordulva követettemet találtam magam mellett személyesen. Nem tévedtem. Tényleg ő volt az pár hónappal azelőttről. Mit sem változott. Elsőre kicsit megrémültem, ahogy közel került míg nem figyeltem, de aztán megbabonázott szemei ragyogásával mik unottan villogtak az éjszakába. Kérdésére nem feleltem költői révén. Ő sem szólt többet. Csendben meredt maga elé. Én pedig rá. Egy ismeretlen illető, akit pár hónapja látott egy tömegközlekedési eszközön, több órán át követte. Hogy lehet ennyire nyugodt ezek után? A percek óráknak tűntek ebben a hallgatag légkörben, de mégsem volt kedvem megszakítani a pillanatot. Negyed óra, vagy tán fél is volt az mit így töltöttünk, majd gyengéden, minden érzelem kimutatása nélkül ragadta meg bal kezem és kezdett vezetni. Hová akarhat vinni? Reményeim nagyban a rendőrségi kapitányság ellen szóltak. 

-Ülj le! - szólított meg egy kanapé felé irányítva a csendes gyáriépületen belül. Ugyanis egy elhagyatott szakaszon voltunk, mi gyárakkal volt körülvéve. Tudom, félelmetesen hangzik. Az is. Kihasználva a felajánlást helyet foglaltam a dohos bútoron és vártam a varázslatot. -Ugye tudsz róla, hogy ez egy veszélyes környék? - kérdezte utalva arra, hogy nem szabadna ott tartózkodnom. Bólintottam jelezve egyetértésem. -Tudod, emlékszem rád. - kezdett bele. -Néhány hónapja... - de nem fejezte be mondatát. -Te azt hiszed, hogy kivételes vagyok, nem igaz? - tapintott a lényegre. Igazolásom ismét fejem rándulása jelezte. -Sohasem voltam átlagos, de inkább illene rám a senki jelző, mintsem a valaki. Meglehet, hogy a külsőm valami érdekesebb létet közvetít a világ felé, de ha tényleg mindössze a szemednek hiszel, akkor nem árt, ha tanulsz még egy kicsit. - vezetett be világába. Igaza van, mégsem érzem, hogy feladnám. Érzek valamit. Érzek valamit vele kapcsolatban, amit másnál nem. Sírásra késztet egyetlen lélegzetvételével.

-Mégis mit művelsz? - lépett hozzám közelebb, ahogy meglátta a leguruló cseppeket arcomon mik nadrágomon végezték útjukat. - Milyen hozzáállás ez? Ennyire összetörni egy ilyen dolog miatt... - piszkálta meg felhevült lényem. Szavak nélkül könnyeztem tovább mérgelődve. -Aish, rendben. Akkor bevezetlek az igazságba. - adta meg magát, mintha bárki is kérte volna hasonlóra -Daegu-ból származom és ott is éltem egészen két hónappal ezelőttig. Az első találkozásunk előtt ugyanis meghalt a nagymamám, kivel egy háztatásban éltem és ki a világon a legtöbbet jelentette nekem. Az élettől is elment a kedvem aznap és azóta se tért vissza. Ha ez nem elég, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy összeköltözzem velük míg nem találok valami munkát és egy új lakást. Ugyanis a régi fizetésére nem volt pénzem. Annál rosszabb napokat soha előtte nem éltem. A szüleim ugyanis elváltak és mindkettőnek iszonyúan idegőrlő párja lett. Dönthettem melyikükhöz megyek, de mindkét hely borzalmas volt. A mostoha apám egy őrült állat, a mostoha anyám pedig egy vérszívó vipera. Így végül amellett döntöttem, hogy eljövök. Röviden és tömören így kerültem ide és ezért lakom ebben a kócerájban. Azonban ez még bőven nem az egész. Neked viszont legyen elég ennyi. Most, ha nem bánod elmennék aludni. - hessegetett volna el, de nem engedtem.

-Költözz hozzám! - ajánlottam fel mit felhúzott szemöldökkel fogadott.

-Te komolyan beengednél egy csövest a lakásodba? Nem is aggódsz, hogy esetleg kirabollak? - adta fel a kérdést. Vicces, mert eszem ágába se jutott ilyesmi gondolat. Sőt, gondolkodni sem igen gondolkodtam, mikor az ajánlat elhagyta szám. Közel akartam tudni és biztos akartam lenni benne, hogy nem fog elszökni. Ennyi. -Kecsegtető ajánlat, de nem tehetném még akkor se ha szeretném. - utasított el. Ugyan miért ne tehetné, ha már egyszer én magam tettem felajánlást? Ekkor nyílt az ajtó, beszélgetőpartnerem pedig megkísérelt elbújtatni. Na de ugyan ki elől?

-White, itt vagy? - kiáltotta egy hang, mi egyre közelebb ért. -Ahh... Jó látni. Ez egy hosszú nap volt. - magyarázott jólesően a betévedő. Kikukucskálva a messzebb elhelyezett ülőalkalmatosság mögül megpillantottam a hangadót. Egy nyúl? Vagyis igazából inkább egy nyúl típusú, magas, éj fekete hajú fiatal. Azonban nem volt egyedül. 

-W...V, végre sikerült időben hazaérni? Rendben. Akkor hozhatnád az elkészített vacsorát. - fölényeskedett egy nyúlánk, szőke pasas. Várjunk! Hisz ez ugyan az a személy a metróról. Mi folyik itt? Ki ez az alak? Eztán a kihalt épület egyre több élettel kezdett megtelni, ahogy egy őrült ninja, egy lóképű manus, egy édes bébi és egy étkezés közben hangoskodó, kicsit öntelt emberke is bekerült a képbe. Szolgamódra bántak szemem rózsájával. Egyfolytában parancsolgattak neki és nem éppen illendő szavakkal illették, miközben ráaggattak valami női göncöt. Mi folyik itt? Azt pedig végképp nem értettem, hogy volt képes mindezt tűrni. Rezzenéstelen arccal. Külseje és arckifejezése, akár első alkalommal, azonban enyhe szomorúságot is éreztem irányából. Nem is csodálom. Szívem megszakadt, ahogy végignéztem e jelenetet. Mikor aztán mind elaludtak visszatért hozzám. Azt akarta, hogy elmenjek és felejtsem el, ami itt történt, de már túl késő volt. Tőlem többé nem szabadul. Most én ragadtam csuklón őt és próbáltam meg elrabolni. Ellenkezni nem tudott, mivel egyetlen hangosabb felszólalás vagy mozzanat és a pofátlan, igazak álmát alvó bizottság szeme felpattan és lényük vérre szomjazik majd. Ezáltal az utcára kivezetve kezdett velem vitába, mibe beszédképileg én személy szerint bele se mentem csak vezettem, míg ő kibeszélte magából kételyeit.

-Nem mehetek veled. Meg kell értened. Ha megtudják, hogy megpróbáltam eltűnni megbüntetnek. Elég büntetés ez nekem így is. - problémázott.

-Aigoo! Ne problémázz már annyit! Elviszlek innen, ha akarod, ha nem. Egyszerűen nem engedhetem, hogy ezzel a bunkó bagázzsal élj és ilyen megjegyzéseket kelljen hallanod. Azt meg pláne nem, hogy dolgoztassanak a semmiért. Nem vagy sem az anyjuk, sem a bejárónőjük, de még a barátnőjük sem. - dühöngtem kitérve hitemből.

-Állj! - rántott vissza. - Ez nem semmi! - nézett szemeimbe. -Befogadtak az utcáról. Azzal, hogy ebbe belementem mellettük határoztam el magam. Köt az ígéret, amit nekik tettem mikor nem volt semmim. - magyarázkodott, de nem tudott érdekelni.

-Nem érdekel. Nem engedlek vissza. Ha akarnak valamit keressenek engem. Megvétóztalak.

Nem ment könnyen, de sikerült elérnem, hogy velem jöjjön és nálam töltse az éjszakát, amiből nem igen maradt sok. Belépve lakásomba elámult annak kinézetén.

-Nem zsúfolt egy kicsit? - kapta rám tekintetét.

-De. Egy kicsit. Ami azt illeti egy embernek elég tágas még így is, de most, hogy te is itt vagy talán nem ártana kicsit összerámolnom. - kaptam fel pár könyvet és irományt a földről. 

-Nem szükséges. - nyugtatta le pörgő énem. -Oh, Philip K. Dick? - vett fel egy vastag könyvet egy kupac tetejéről. 

-Uhm, tudod nagyon érdekesek tudnak lenni az egyes írók által felvetett ötletek. Philip munkáit különösen szeretem olvasgatni, még úgy is, hogy a műfajunk merőben eltér. - ecseteltem.

-Én is kedvelem. Aznap is az egyik művét olvastam. - emlékezett vissza.

-Valóban? - úgy tűnik annyira lefoglalt a külleme, hogy azt az egy dolgot, amit minden más ember esetében megnézek, nála teljesen elfelejtettem. Ugyanis igen. Reszortom az emberek által olvasott könyveket megtekinteni. Mindig figyelek és lejegyzetelem miket láttam aznap, majd el is olvasom. Ez amolyan unaloműzés, közvéleménykutatás és tapasztalat szerzés egyben.

Alig három óra. Ennyit tudtunk aludni. Legalábbis én. Reggel fontos megbeszélésem volt, így hamar el kellett indulnom és nem voltam rest egy ismeretlen csodáltamra hagyni magánlakom. Őrül vagyok, nem igaz? Az ihletért és munkáért mindent. Azonban, mikor délután hazaértem már senki sem volt otthon. Visszament volna azokhoz a mocskos félnótásokhoz? Ha igen, esküszöm megverem! Felkapva a vizet indultam útnak a városba, hogy megkeressem az alanyom, de egyszerűen sehol sem találtam. Tényleg ott lenne? Elmentem végül hát Seoul kihaltabb részére ott is ahhoz a bizonyos épülethez. Kopogtam, majd benyitottam, de sehol senki. Idegességemben egy óriásit rúgtam a bejárati ajtóba, ami meg is látszott rajta eztán. Nem is kicsit. Sebaj. Megérdemlik. 

Feladva reményeim sétáltam a Banpo-n keresztül, amikor is szembe jött velem az emlegetett szamár. 

-Noona, valami baj van? - állt meg előttem. 

-Milyen Noona?! Hisz még csak huszonegy leszek - kaptam majdnem szívrohamot. Tényleg ennyire idősnek tűnök? Igaz, nem tudom ő mennyi idős lehet, de biztos, hogy fiatalabb vagyok nála. Nem eshet meg, hogy tévedek.

-Ah, mianhae. - hajtotta le fejét bocsánatkérőn. -Ahhoz képest elég makacs és öntörvényű vagy másokkal szemben. - hányta szememre hibáim.

-Ugye nem akarsz visszatérni hozzájuk? - vetettem fel.

-Muszáj lesz. - közölte közömbösen. -Különben bajom eshet. Sőt akár neked is. - beszélt tisztán.

-Nem tudok rólad sokat és nem is ismerjük egymást túl régóta, de bármit megtennék érted. Egyszóval nem érdekel mit terveznek, mert akkor sem fogsz engedni nekik. Ha pedig bevadulnának majd én lerendezem őket. - biztosítottam, de nem tűnt túl meggyőzöttnek. Tisztában vagyok vele, hogy balgaságnak hangzik, amit összehordtam, de komolyan gondoltam minden egyes szavam. A múzsámért mindent. Az életem is feláldoznám érte. Persze, csak ha előtte megírhatom a mesterművem. Ha már úgyis megemlítettem tegyük hozzá, hogy a történések alatt végig jegyzeteltem bárhol is voltam éppen és belekezdtem álmom megvalósításába. 

-Ow, a fények! - kiáltottam fel, amikor a Banpo díszkivilágítása bekapcsolt. Mindig is odavoltam az ilyesmikért. Olyan gyönyörű ahogy a víz szivárvány színekben pompázik. Előkapva gépem serényen fotózni kezdtem.

-Említésre méltó. Még sohasem láttam eddig. - közölte társaságom.

-Komolyan? - tekintettem felé, majd ahogy megláttam a fények vibrálását arcán őt is lencsevégre kaptam.

-Hé?! - nyavalygott.

-Csigavér! Pár képbe nem halsz bele, szépfiú. - csitítottam, mire kikapta kezemből a villanó tárgyat, s felém irányítva lenyomta a megfelelő gombot. Ezt megismételte egy néhányszor.

-Add ide. - szereztem vissza tulajdonom és ekkor megláttam azt, ami végképp megindított bennem valamit, erre lap sehol. Először mosolygott mióta velem van. Ezt az arckifejezést évekig elnézném, de pont attól olyan tökéletes, hogy csak néhány minutumnyi idő töredékéig vetült szemeim elé.

-Édes a mosolyod. Nem ártana, ha többször mutatnád. - vágtam hozzá, mire elkomorult teljesen.

-Ezzel még csak ne is jellemezz. - undorodott.

-Szívesebben hallanád attól a bandától az általuk említetteket? - hoztam fel és valamilyen oknál fogva újra megeredtek könnyeim. Mi van velem mostanában? 

-Erről inkább ne beszéljünk. - húzott magához, ahogy megnyíló könnycsatornáim felé tekintett és az azokból kifolyó sós vízre. 

-Nem értem, miért reagálok így erre. - motyogtam a másik mellkasába temetkezve.

-Hazaviszlek!

Így is tett. Hazasétált velem, majd amint biztonságban tudott otthonom mélyén, az ajtó felé vette az irányt, de nem engedtem elmenni. Nem engedhettem.

-Nem hagyhatsz itt. Még nem vagyok kész! - néztem fel rá. 

-Mégis mivel? - értetlenkedett.

-A könyvemmel. Szükségem van rád. - rángattam meg nadrágja szárát. -Nincs még egy olyan karakter, mint te. - magyarázkodtam.

-Ah, szóval ezért szeretted volna, hogy idejöjjek. - tisztult ki előtte a kép. -Nos, én semmi ilyesmibe nem egyeztem bele, így hát nem járulok hozzá a kiadáshoz, az elkészültéhez és bármi máshoz sem. - jelentette ki. - Most pedig megyek. - sétált el kimérten. Rendben. Talán nem volt helyes, amit tettem, de félreértett. Bármi is lesz, nem engedhetem, hogy oda menjen. Főleg miután kárt tettem az épületben is és ki tudja mit gondolhatnak ki volt. Utána mentem, azonban sajnos elkéstem. Mire odaértem ő már a földön feküdt körülötte a rötyögő hajcsárokkal. Amint bementek az utcáról és magukkal húzták áldozatuk, közelebb merészkedtem. Bekukucskálva az ajtón végignéztem ahogy boldogan dalolva bánnak vele még cudarabbul, mint eddig. Tudtam, hogy ha közbeavatkozom, nagy valószínűséggel én sem jutok haza élve, de mindent elfeledve törtem rájuk a bejáratot egy jó nagyot zúzva bele a másik oldalba is, hogy legalább azonos sérülés legyen az ajtó minkét felén. 

-Banzai barmok! - kiáltottam el magam, nekik esve. Nos.. Immár én lettem a halott fél helyettesítője. Durvák voltak velem, parasztok és szexisták. Akárcsak vele. Mégsem érdekelt. Az egyetlen, ami izgatott az ő volt. Nem halhatott meg. A szökés elkerülése végett engem már láncra kötöttek. Szerencsére ez semmiben sem akadályozott. Amint mind elaludtak odamásztam a White-ként elkeresztelthez és ellenőriztem az életjeleit. Először azt hittem végleg elvesztettem, de aztán megéreztem egy enyhe szívhangot. Mégis mit tehettek vele? Csupán kisebb sérülései voltak azok is az arcán. Habár lejjebb ki tudja mi várt volna, ha lettem volna olyan merész, hogy megnézzem. Mindent megpróbáltam, hogy felébredjen. Leöntöttem hideg vízzel, adtam neki szívmasszázst, lélegeztettem és adtam neki vizet is, amit valahogy sikerült elintéznem, hogy le is nyeljen. Ez utolsó próbálkozásomra kinyíltak szemei. 

-Miért vagy így öltözve? - fixírozta a zsarnokok által rám aggatott ruhát, mi pár napja még az ő testét ékesítette. Én csak a mélyen járók felé tekintettem, azzal mindent megértett. Érezte mi lenne a következő kérdésem, így minden nélkül előre megválaszolta.

-Meg akartak mérgezni. - húzódott fancsali mosoly arcára. -Végül csak meg akadt az alma a torkomon és még e nélkül is, ez a dózis nem halálos, de egyáltalán nem tesz jót a szervezetnek. Sőt, akár nagy mértékben is képes károsítani azt. - oktatott.

-Mégis honnan tudod ezt? - érdeklődtem.

-Onnan, hogy hazudtam. Igazából...

Why U? The Offender and his sacrifice OS 4.fél (END)

A kijelzőn Min YoonGi állt. Honnan tudja a számom? De ami még lényegesebb, hogy fenéért mentette le az övét? Nem volt mit tenni. Óvatosan a fülemhez emeltem a készüléket és beleszóltam.

-Miért mentetted el a számod a telefonomba te agyatlan? - kértem ki magamnak cselekedetét. Simán feladhatnám őt ezzel az erővel. Nem akarja, hogy köpjek és tudomást szerezzen róla a nép, de azért belepiszkál a telefonomba. Biztos, csak zaklatni akar. Nyomorék. Forgattam meg szemeimet. Rám sem hederítve kiáltott a telefonba.

-Nehogy haza merj menni még oda nem érünk!! - figyelmeztetett, de már késő volt. Az előttem álló óriási férfi kikapta kezemből a készüléket és válaszolt helyettem.

-Mi a helyzet Gloss? Csak nem félted a pici kis életét? Ne aggódj mi majd vigyázunk rá míg ide nem érsz, jó? - meg sem várva a választ összecsapta és falhoz vágta a készüléket mit a saját fizetésemből vettem nem is olyan régen. Ez egy geci.
-Tudod te mennyibe került az a telefon, ember? Nem érdekel, ha összetűzésben állsz azzal a seggdugasszal. Engem hagyj ki belőle. Semmi közöm hozzá. - pattogtam megkötözve a földön.

-Gloss? Kit érdekel Gloss? Kookie, Kookie, Kookie. Édes ártatlan kis Kookie. Még mindig nem avattak be, nem igaz? Azt hittem annak a kis majomnak lesz annyi esze, hogy mielőtt elküld legalább felvilágosít. 
-Miről hadoválsz itt nekem? - húztam fel szemöldököm kérdőn. Ha nem ő kell nekik, akkor mégis ki? Azt ne mond hogy én. Meg akarnak ölni, mert félnek, hogy köpnék, mi? -Ha attól féltek, hogy feladnálak titeket nem kell aggódnotok. De ha már mindenképpen meg akartok ölni, amiatt amit tudok, akkor nem lehetne inkább, hogy YoonGi keze által haljak meg? - vetettem fel az ötletet. Oké önbecsülés nulla, de ha már valaki mindenképp át akar küldeni a túlvilágra, akkor tőle szíves örömest elfogadom a halált ajándékba. Felnevettek.
-Hogy ragaszkodsz ahhoz a kis suhanchoz. Szinte már undorító. - megvető vigyor terült el képükön mi le nem akart tűnni. -Csak, hogy tudd mi nem vagyunk az emberei. Ő volt a miénk. Múlt időben. 
-Ácsi. Ti vagytok azok akik olyan dolgokra kényszerítették a D-Townt, amit épp ésszel sosem tettek volna meg? - esett le végre a tantusz.
-Még hogy nem tették volna meg. Mind egy romlott selejt. Mi csináltunk belőlük valakit. -  felszólalása romlott volt és utálatos.
-Hé, tudd, hogy kikről beszélsz seggarc! - védtem be azokat kik egy hónapra pincébe zártak. -Ők jó emberek, nem úgy mint ti és ha tovább mersz fölényeskedni megbánod. - pörögtem fel. Persze az könnyen beszél, aki mozdulni se tud olyan szoros csomót kötöttek rá. Ha így folytatom megöletem magam időnap előtt.
-De kis harcias valaki. Akár az apja, nem Kibum?  - tekintett alacsony tárásra, ki egyetértően bólintott.
-Te is az apámmal jössz? Ez kezd unalmassá válni. - fáradtam bele. Nincs jobb dolguk, mint faszságokat beszélni?
-A-ha. Szóval Gloss ebbe sem avatott be. Mily rossz felvigyázó. JeongKyung helyében nem egyeztem volna bele, hogy a fiam az övé legyen. Főleg miután az egyikkel már elbánt. - felszólalására felfigyeltem.
-He?! Miről zagyválsz itt? - kaptam rá tekintetem.
-Gyere. Majd édes jó Hyungod bevezet a részletekbe. - ragadott karon és indult meg kifelé. Jármű és mindenféle álcázás nélkül végigvonszolt az utcán, míg egy régi hotel elé nem értünk. Az utcán mindenki tudta ki ő, rajtam kívül persze, így elálltak útjából. Sőt, a környékről is eltűnt minden ember. Ami ez esetben jól jött. Nem szeretném, ha bárki más megsérülne az érintetteken kívül. A grandiózus épület előtt vártuk a csodát, ami egy kisméretű ember képében jelent meg.
-Nocsak-nocsak. Nem hittem, hogy tényleg érte jössz. Úgy tűnik az idővel te is bátrabb lettél. Vagy csak ismét elborult az agyad és vér után ácsingózol? Mert akkor szívesen átnyújtom. - engedett kicsit közelebb, majd húzott vissza.
-MinHo, nem volt elég? Megöltem a húgod. Annyira szeretnéd követni? - szállt be a játékba.
-És te szeretnéd, hogy ez a cuki pofa kövesse az apját? - tetézett a maffiatag.
-Már bocs! - emeltem meg kezem. -Tisztázná valaki végre mi a jó élet folyik itt? Persze azon kívül, hogy te szeretnéd, hogy neki fájjon, mert megölte a tesód. - mutogattam köztük.
-Igen, Syub, tisztáznád előtte a helyzetet? - hergelte ellenfelét a magasabb, kést tartva hátamhoz.
-Ahh, reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni. - vakargatta tarkóját. -Fiatalabb koromban, amikor még semmi közöm nem volt az alvilághoz.. Szóval akkor ismerkedtem meg JungHyun-al. Szobatársak voltunk a középiskolában. Őáltala ismertem meg az apukád. Professzor Jeon JeongKyung, még mindig emlékszem mikor először találkoztunk. Nála okosabb embert nem ismertem. Nagyon jó viszonyt ápoltam az egész családdal, aztán egyszer csak vége szakadt, amikor megismertem Shannont. Ki tudta, hogy Choi maffia vezér lányáról van szó? Persze később tudomásomra jutott, de nem tudtam mihez kezdeni. Shannon olyan volt akár az apja. Hatalomra vágyó, kielégíthetetlen, zsarnoki és velejéig romlott. Ráadásul yandere.  És mi voltam én? Egy csődtömeg. Egy szerencsétlen, magatehetetlen vesztes, aki felett egy hárpia uralkodott. 
-Hé, a testvéremről beszélsz! - szólt közbe a melák, mire lábon tapostam.
-Kuss! - küldtem felé gyilkos pillantást.
-JungHyun nagyon jó barátom volt, de kezdett többet érezni irántam, mint barátság. Ez hiba volt részéről, mit én erősen igyekeztem palástolni, de egy idő után elbuktam. Nem engedhettem neki, hogy ezt így folytassuk, így elküldtem, de nem adta fel. Majd fordult a kocka. Közölte velem, hogy gyűlöl. Megvetett engem, amiért olyan gyáva voltam, de ugyanakkor mégis sajnált. Egy nap aztán elhatározta, hogy tenni fog valamit. Meg akarta ölni Shannont. Egy hamis üzenettel a koli szobánkba hívta, majd megpróbálta elcsábítani, hogy aztán megölhesse, mikor védtelenné válik. JeongKyung értesülve az ötletről bizonytalan lett annak biztosságában, ismerve Shannont. Míg a bátyád lefoglalta a barátnőm, az apád kézen ragadott és megpróbált megszöktetni. De mind tudjuk, hogy a maffia elől nincs menekvés. Hyun még a szobában meghalt. Kyung abojival csak futottunk és futottunk, de többen is a nyomunkban voltak. Előre tudták minden lépésünket. Aztán elérkezett a vég. A raktárban, ahol a jelenlegi szállásunk is van. Mielőtt JeongKyung meghalt volna még bevallottam neki az általam őrzött legnagyobb titkot, amit magával vitt a sírba.
-Azt, hogy szerelmes vagy a fiába. Bla.. Bla.. Bla.. A lényeg megvan. Aztán felindulásból megölted az én drága húgocskámat és ezáltal egy pszichopata lettél, aki arra élvez, ha megölhet valakit. Bekerültél a selejt osztagunkba és most itt vagyunk. - fejezte be a történetet gúnyosan fenyítőm.
-Mekkora egy paraszt vagy te! - csúszott ki számot, mire haragosan lenézett rám.

-Megöltétek az apám és a bátyámat, akibe Suga(r) szerelmes volt. - vigyorogtam rá nevét kiejtve. -Na de nekem ehhez mégis mi közöm?

-Neked tényleg mindent a szádba kell rágni? - akadt ki. -Hogy bírod te ezt elviselni? - kémlelt YoonGi felé kérdőn.
-JungKook, akibe én szerelmes vagyok az nem JungHyun, hanem te. - vakargatta ismételten tarkóját, immár elpirulva. Hogy lehet egyszeribe ennyire édes?
-Hiszen te utasítottál vissza! - akadtam fenn egyszeribe.
-Nem várhattad el, hogy csak úgy a semmibe tegyek veled valamit, miközben folyamatos szövetkezések mentek a hátunk mögött. Bármikor megölhetnek. Az anyukádat elrabolták. Ráadásul tisztában voltam vele, hogy csak azért kínáltad magad tálcán, hogy kiszabadulhass. - magyarázott. A maffia tagok és a mindent érzékelő szemük. Azt bezzeg nem vette észre, hogy a szökéstől eltekintve is vágyakoztam az érintésére. Tökfej. Na de várjunk...
-Te tudtad, hogy elrabolták Ommát?! - kérdeztem vissza, de a válasz nem érkezhetett meg, mert drága jó harmadik kerekünk nem tudott nyugton a seggén megülni.
-Elég lesz a kapcsolati tanácsadásból, 'kay? Térjünk a lényegre. Az én feladatom az, hogy megöljelek. Felkészültél? - küldte felém szavait. -Persze, csak, hogy mindkettőtöknek fájjon izgalmasabbá teszem és mielőtt meghalnál még játszunk egy kicsit. - szúrta combomba kését. Mit ne mondjak nem volt kellemes.
-Ácsi, nagy melák! Majd én eldöntöm mikor ölhetsz meg és mikor nem. Ráadásul még mindig nem vágom mi a tök közöm van a kis bulitokhoz. És mi van ha én jövök be a görcsnek? Nem tettem semmit. - léptem ki fogásából immár az óriás felé fordulva.
-Aki miatt megöllek, az nem ez az értéktelen selejt. - biccentett Gloss felé egy újabb kést arcomhoz tartva a fenyegetés kihangsúlyozása kedvéért. -Akik miatt meg kell halnod az a drágalátos családod. - ejtett vágást bal orcámon. Még mindig nem vágtam mi a jó égért akar itt engem mindenki a sírban látni miközben nem tettem semmit. A családom férfi tagjai meghaltak, ennyi a bűnük, nem? Most csak emiatt engem is ki kell nyírni?
-Az apád nem csak egy átlagos egyetemi professzor volt. - hallatszott fel Gloss hangja hátam mögül. -Az ő jóvoltából ismerhettem meg Shannont. - nem láttam, de éreztem ahogyan félre tekint. -JeongKyung hozott össze vele, amikor megtudta, hogy tetszem neki. Tudod, az apád jó ember volt... Ezt még mindig így tartom, ezért kérlek ne ítéld el, de Jeon JeongKyung volt a maffia egyik legjobb embere. Nem volt szakképesített gyilkos, inkább az informátor, a kereskedő és így tovább. Ő volt az agyi erő. Segíteni akart nekem azzal, hogy közelebb húz ehhez a világhoz miután látta, hogy milyen elesett vagyok. Ezért dobott a mély vízbe, de megbánta. JungHyun akkoriban amolyan gyakornok volt az iparban. Az apukátok nem akarta, hogy belekeveredjen, de nem tudta lebeszélni róla. Miután a segítésem mellett döntött sec-perc alatt felküzdötte magát a ranglétrán és beállt a legnagyobbak közé. Így próbált meg Shannon bizalmába férkőzni és közel kerülni hozzá. Megpróbálták átverni a rendszert miattam ezzel elárulták a maffia vezért. Ráadásul apukád olyan dolgokat vitt magával a sírba, amik kimondhatatlan pénzektől fosztották meg a nagyfőnököt. Jól tudod, hogy ha egyszer valaki hibát ejt, az a családján is végig megy ebben az iparban. Engem is, csak azért hagytak életben, hogy elvezessem őket hozzád. Nem mondták, de tudtam. Ugyanis én magam szóltam édesanyádnak, miután a család többi tagja bevégezte, hogy vigyen el messzire téged és szakítson meg minden kapcsolatot az ottaniakkal. Sosem érdekelt, hogy miért változtattatok vezetéknevet csak úgy egyről a kettőre? Az apád jóváhagyta a szívem szavait én pedig cserébe megígértem, hogy meg fogom védeni a családját. Bár úgy tűnik most elbuktam. 
-Dehogy buktál! - térdeltem tökön az előttem magasodót és futottam el közeléből. Már amennyire engedte a sebesült lábam miben még mindig ott lábatlankodott az a bizonyos kés. Kerekek csikordulása csendült fel az aszfalton, mire mindenki felkapta fejét.
-A D-Town megérkezett. - ujjongott Tae az ablakon kihajolva.  -Mehet a csehepaté? 
-Az csetepaté, te dinka. - bukkant elő Boogaloos is.
-Srácok! Jó újra látni. - kiáltottam feléjük.
-Neked komolyan egy kés áll ki a lábadból? - hüledezett dinka barátom.
-Áh, csak egy új horrorfilmet forgatunk. - legyintettem viccelődve, mit már szinte majdnem be is vett. Imádom mikor ennyire lassú. Vicceskedésünk közepette egy golyódörrenés hallatszott fel. Hátra pillantva mindössze annyit láttam, ahogyan a nagydarab srác a földre hull egy orbitális csattanással. Azzal megkezdődött a harc. Mindenfelé kések és golyók zápora. Szívesen becsatlakoztam volna, de fegyver hiányában elég egyoldalú lett volna a küzdelem. Míg elmélázva figyeltem a történteket valaki lerántott a földre.
-Most szépen elfutunk a kocsihoz és te ott maradsz. Értve vagyok? - rángatott a gépjármű mögé.
-Ugyan miért tenném? És komolyan képes voltál lelőni a maffia főnök fiát? Megőrültél? - csaptam vállon.
-Azért, mert azt mondtam. A lányát pedig már úgyis megöltem. Egy gyerek vagy kettő, nem mindegy? Úgyis hamarosan leváltják, vagy megöljük. Még eldől. - mondta mintha ez annyira nyilvánvaló és egyszerű dolog lenne.
-Túl könnyen beszélsz. Néha igazán gondolkozhatnál is. - dorgáltam meg mire lekapott.
-Melletted nehéz. De ha becsukod az édes kis szád, akkor talán könnyebb lesz. - mondta, majd ott hagyott. Miért csinálja ezt velem? Ezek után komolyan elvárná, hogy ottmaradjak, míg ő az életéért harcol? Úgy látom nem ismer még eléggé. Kinyitottam a kocsi felém eső ajtaját és bekukucskáltam. Lennie kell valahol valaminek amit felhasználhatok. Basszus, a lábamban lévő késről meg is feledkeztem. Igaz ha kihúzom meg van a lehetőség arra, hogy elvérzem, de egye fene. Kirántottam a szúróeszközt végtagomból és a rajtam lévő inggel igyekeztem elkötni a sebem amennyire csak lehetett. Ha egy félóráig kitart már nyerő vagyok. Elbicegtem szép lassan a kocsi végéhez és kikukucskáltam, mire valaki vállon ragadott és megemelt.
-Nézzétek kit találtam. - mutatott fel, mint valami nyereményt. Még olyan kínos élményeket, mint amiket ebben a hónapban tapasztaltam soha nem éltem át. Elintézem, hogy lefejezzék a barátom, több hétig egy mocskos kövön rohadok, majd a testem ajánlgatom női prosti módra egy bűnözőnek a szabadságomért, mire még az is kidob, aztán úgy bánnak velem, mint egy hős ribancával és most meg ez. Fasz kivan. Ahogy a D-Town tagjai felém emelték tekintetük észrevettem, hogy a YoonGival viaskodó egyén rossz fára akar tenni. Megijedtem, így ösztönből cselekedve elhajítottam a kezemben lévő kést, egyenesen feléjük. Alig pár centivel a manó feje mellett suhant el, leterítve a támadó félt. Cselekedetemen mindenki nagyot nézett. Megmentettem Glosst. Mondtam én, hogy kellek. Igaz, ha nem csinálnak belőlem jutalmat, akkor ez meg se történik... Oh, jó is, hogy eszembe jut. Nekem is el kellett volna egy segítő kéz abban a helyzetben, mit egy acélgolyótól meg is kaptam. Ez mindaddig örömmel is töltött el, míg az eltalált fél rám nem zuhant teljes testsúlyával.
-Ne már. Hány kiló vagy te? - méltatlankodtam a yodának kinéző léc alatt.
-Nem megmondtam, hogy maradj ahol vagy?! - hordott le Gloss leguggolva lényemhez.
-Épp azt teszem, nem? - viccelődtem, mire megforgatta szemeit. -Oké. - ragadtam meg a sziklaembert és emeltem meg, mire nagyot nézett. -Mi van? Ezt hívják izomnak, nem ártana szerezned egy kicsit. - húztam agyát. Egy szó nélkül hátra irányította a kezében elhelyezkedő remekművet és célzás nélkül meghúzta a ravaszt. Találat. Hihetetlen. Le esett az állam.
-Látod ezt? Ezt hívják látatlanban pisztollyal való hibátlan célzásnak, úgyhogy nem ártana ha befognád. - taglózott le. Ő nyert és én veszítettem több szempontból is.  Sőt, ami azt illeti remélem mégtöbből fogok. Tudom, hogy nem ez volt a megfelelő időpont az ehhez hasonlókra, de most pont leszartam. Fogtam és rávetettem magam. Erőszakosan loptam csókot tőle, majd derekán ülve kezdtem hisztizni.
-Hyunggg... miért nem érdeklődsz irántam? - keltem ki magamból véglegesen. Már magam sem tudtam miről hadoválok, csak arra vágytam, hogy végre csak rám figyeljen. -Most hogy már láttál engem nem tartasz elég kívánatosnak, igaz? Vagy mert fiú vagyok? Ha szeretnéd levághatod. - ajánlottam fel. Várj, mi?! Miket hordok össze? Állítson már le valaki. JEON JUNGKOOK KUSSOLJ MÁR EL!!!
-Tudod miért tűntem el mindig olyan hirtelen, miután lementem a cellák részlegére? Ahányszor csak megláttalak és incselkedni kezdtél túl sok vér került a kicsi énbe ezért, ha nem hagylak faképnél valószínűleg megerőszakoltalak volna. Ahogyan most is szívesen megtenném, de még nincs itt az ideje. - mászott ki alólam és bízott Boogaloos védelmére. Kővé dermedtem. Ő komolyan...?! Szóval nem tévedtem első alkalommal, mikor beetetett. Tényleg arra készült velem is, amit a fülembe suttogott. Ha meg kell halnom hát készséggel megteszem érte.
-Boogaloos. - rángattam meg pólója alját a földről. Leülve mellém rám mosolygott.
-Mi a helyzet? - kedvessége nem hagyott alább.
-Köszönöm. - küldtem felé melegséget, mit értetlenül fogadott. -Mármint.. Tae elmondott mindent. Igaz Jimin meghalt, de kedves tőled amit tettél. Minden bizonnyal Gloss is hálás lenne, ha tudná. - mondatomra mindketten érdekes fejet vágtak. Ugyanis időközben barátom is hozzánk csapódott és elkapta a mondat végét. -Mi ez a nézés? - vontam őket kérdőre.
-Hát ő igazából már tudta. - vallották be. Én... megfojtom őket. Aztán rögtön YoonGit is. -Bocsáss meg. Én sem hittem, hogy ezt fogja csinálni. Sőt, hogy ilyen lesz. Általában ha valaki így szórakozik vele annak hamarabb vége van, minthogy kitudná mondani reccs. Te vagy az egyetlen akinek megengedi, hogy ezt csináld. - avatott be Boo. Csak nekem, huh? Ez tetszik. Ez a gondolat izgalommal töltött el, de úgy éreztem valami nincs rendben. A nyakam egyre melegebb lett a látásom pedig torzulni kezdett. Aztán képszakadás.

-Álomszuszék felkelni! - hallottam meg a távolból egy ismerős hangot. Kinyitva szemeim alig bírtam felfogni mi történt. YoonGi szólongatott és karjaiban cipelt az utcán a naplemente alatt.
-Mi a fene történt? - fixíroztam arcát. Most láttam először alulnézetből, de így sem nézett ki rosszabbul, mint máskor másfelől.
-Nyugtató lövedék. - nézett le rám, majd ismét az utat figyelte. -Egy balfácán nyakon talált és elájultál, de leszedtük. Őt és mindenki mást. Most már nem kell aggódnod. Innentől senkinek nem áll szándékában megölni, de ha mégis akkor számolhat azzal, hogy nem fog addig élni, mert én előbb nyírom ki őt. - mondta rám sem hederítve.
-Tudod ez sokkal megnyugtatóbban hangzana, ha hajlandó lennél a szemembe nézni. - szomorodtam el ignorálása miatt.
-Tudod... Apukád sokat mesélt rólad. A bátyád úgyszintén. Szerettek téged. Nagyon. Képeket is mutattak. Sőt, találkoztunk is, csak akkor még nem így néztem ki. - mosolyodott el, most először őszinte szeretettel és nosztalgiával. Gyönyörű a mosolya. -Úgy látszik tényleg nem emlékszel rám, mi Seagull? - humorizált szomorúan. Seagull... Mindig is azt akartam, hogy így hívjanak ezért kisebb koromban próbáltam elhitetni az emberekkel, hogy ez a nevem. Nem sok sikerrel. Azonban mivel én kiskölyök voltam az emberek meg kedvesek, így beszálltak a játékba és, így lettem én mindenki sirálya. Kivéve egy embert.
-Te voltál az a pápaszemes, magányos kocka, aki folyton nyuszinak gúnyolt? - emlékeztem vissza. Nem hiszem el. Min YoonGi, tudtam én, hogy hallottam már valahol. A tesóm folyton hazahozta apu kedvenc diákját, akit úgy rühelltem, mint a szarvasbogarakat. Persze akkoriban még magasabb volt, vagyis én voltam alacsonyabb. Az a szörnyű kukker és a világos színű meleg pulcsik galléros inggel. Jó ég. De a legidegőrlőbb a személyisége volt. Nem tudott leszállni rólam és megállás nélkül húzta az agyam. Azzal jött, hogy miért mondogatom, hogy sirály vagyok, mikor úgy nézek ki, mint egy apró cuki nyuszi. Akárhányszor csak nálunk volt  egész éjszaka ment közöttünk a szájalás. Szóval ezért tűri el csak nekem. Ez a tény mosolygásra késztetett.
-Hé, nem voltam kocka és volt csajom is. Az pedig nem számít gúnyolódásnak ha igazat mondok. - védekezett.
-Persze volt csajod, akit könnyű szerrel kivégeztél, és igenis gúnyolódás. Nem vagyok olyan, mint egy nyúl! - kértem ki magamnak.
-Megölte a családod, gecizett veled és folyton nyaggatott. Vesznie kellett. - magyarázta ki magát. -Ami meg téged illet nézz magadra. Hiszen most is olyan vagy a karjaim között, mintha egy bolyhos állatot fognék. - engedtem el felsőjét haragosan.
-Várj, ő volt az a picsa, aki nyaggatott engem, mikor felmentem hozzátok? - kezdett el derengeni valami. Néha mikor unatkoztam elhatároztam, hogy meglátogatom a bátyámat és azt a buzeránst. Egyszer aztán amikor náluk jártam a srác barátnőjét is ott találtam. Gondoltam illedelmes kisgyerek leszek. Még köszöntem is és mit kaptam? Pofon vágott és még el is küldött melegebb éghajlatra. Le szakadt a pofám rajta. A legrosszabb, hogy az nem az utolsó eset volt, hogy megtapasztalhattam az őrültségét. Akárhányszor összefutottunk kaptam tőle egy beszólást, egy szép szót, sőt egyszer meg is fenyegetett, hogy ne menjek YoonGi közelébe. Mintha annyira arra vágytam volna akkoriban.
-Igen, ezer bocs érte. Azt hitte tetszem neked. - nevetett fel kínosan leeresztve engem lábaimra.
-He?! Honnan szedte ezt? - informálódtam. Soha enyhe jelét sem mutattam annak, hogy bármit is akarnék tőle. Vagy igen?
-Khm... Megtalálta a fotódat a szekrényemben. - nézett el másfelé fütyörészve.
-Te perverz állat! Miért tartottad egy fiatalkorú gyerek fényképét a szekrényedben? Főleg, ha még barátnőd is van. - szóltam le.
-Olyan édes voltál. Jól esett látni téged lefekvés előtt akkor is amikor nem lehettem nálatok. Shannont meg... Talán az elején még szerettem valamennyire, de még azt sem mondanám biztosra. Ezek után gondolhatod mennyire jó volt vele lenni. Ráadásul tőletek is eltiltott. JungHyunnal is csak az iskolában és a koleszben találkozhattam. Ezáltal veled is. - vezetett be múltjába. Fel kéne, hogy háborodjak azon, hogy engem szeretett mindenek felett, tekintve, hogy van köztünk vagy négy év, de nem megy. Ahogy ezekről mesél a szívem megtelik melegséggel.
-Miért van az, hogy ha akarok se tudok haragudni rád? - nyökögtem végül ki gondolatom. -Amikor behazudtad nekem, hogy mit tettél apuval az első, ami felhangzott a fejemben az volt, hogy csak észre ne vedd, hogy ezek után sem változott bennem semmi. Tudtam, hogy utálnom kéne téged, de nem voltam rá képes. Ami azt illeti, csak még inkább érdeklődni kezdtem irántad. - vallottam őszintén.
-Látszik, hogy meghalt a papád és nem nevelt meg rendesen. Sebaj. Ha szeretnéd megteszem én helyette. - kapta végre rám tekintetét huncutul.
-Ha Shannon nem haragszik meg érte. - vágtam ártatlan fejet.
-Kezded? - csókolt szájon egy épület falának dőltve.
-Inkább folytatom. - vigyorodtam el kibújva karjai közül és futásnak eredtem. Nem várok tovább.
-Tisztázzuk, ha az a célod, hogy a raktárhoz vezess előre közlöm, hogy ne is számíts arra, hogy ott bármi fog történni. - kiáltott utánam, mire megtorpantam.
-Nem is kívánsz, mi? - ültem le a földre törökülésbe.
-JungKook, abban a raktárban halálozott el az apukád. Csak nem gondolod, hogy azon a helyen fogok veled hozzá bármifajta mocskos dologhoz? Ennyi tisztesség azért van bennem. Ráadásul kifejezetten higiénikusnak sem mondanám, még megbetegednél. - gondolt bele. -Gyere bunny. - ragadta meg csuklóm és húzni kezdett egy irányba. Néhány saroknyit sétáltunk csak, majd egy elég nagy ház mellett megálltunk, min bevezetett. Beléptemkor anyukám ugrott nyakamba. Az egész D-Town körülvett minket. Mi folyik itt?
-Ez itt az új otthonod és a miénk is. - mutatott körbe az előtérben.
-Úgy gondoltuk mindannyiunknak jobb, ha egy rendes házban élhetünk ahol mind elférünk és titeket is biztonságban tudhatunk. Az anyukád segített átköltöztetni mindent és Tae is beköltözött az egyik szobába. Na? Mit gondolsz? - mosolygott, mint mindig, mire nekem csak egy kérdésem maradt.
-Alhatok egy szobában Sugaval? - emeltem meg karomat, mintha csak órán ültem volna.
-Ne is figyeljetek rá, csak fáradt. - jelentette ki, majd felkapva elszállított a helyszínről. -Megyünk aludni. - azzal faarccal otthagyta a bámuló tömeget. Azt hiszem a kérdésemre meg is érkezett a válasz. Yey. Több folyosón is végigmentünk, majd egy sötét szoba óriási franciaágyán végeztem.
-Ugye elmúltál már tizennyolc? - érkezett meg a kérdés, mitől azt hittem bemosok neki egyet.
-Tizenöt vagyok bocsi. - keltem volna fel sértetten, de nem engedett. Nem ő a nagy hős szerelmes? Aztán azzal sincs tisztában hány éves vagyok?
-Csak szerettem volna, ha kimondod. Jól tudod, hogy ha akkoriban akartam volna ilyet tenni veled most a börtönben ülnék. - nyalta meg szája szélét.
-Megöltél egy embert. Jelenleg is a börtönben kéne ülnöd. -  röhögtem fel. -Csak akkor még több évet kaptál volna, ha mellé még pedomaciskodsz is. Vagy a másik lehetőség, hogy mindkettőnket kinyírt volna a csajod. - ecseteltem.
-Jobban örülnél, ha most egy cellában üldögélnék? Akkor már nem élnél. Vagy szétmasztiznád a szobád utánam ácsingózva. - szállt be ő is közelebb hajolva hozzám. Még hogy utána ácsingózva...
-Szeretnéd, mi? - játszottam tovább. Ez az én játékom, nem fogsz leverni még egyszer.
-Igen. Ha gondolod nekiállhatsz. - kelt fel és támaszkodott az ajtónak engem figyelve. Sóvárgó tekintettel, megszeppenve pillantottam utána. Végül leültem az ágy szélére és virgoncul belekezdtem beszédembe.
-Tudom én, hogy miért csinálod ezt. Nem akarsz megölni, nemde? Min YoonGi én neked ajánlottam az életem, amikor beléd szerettem. Tudtam, hogy eljöhet az idő, amikor majd véget akarsz neki vetni és én ebbe beleegyezem. Szóval kérlek ne várass tovább. - beszéltem teljes szívemből azonban felőle csak egy eltorzult arcot kaptam reakcióként.
-Ugyan miért akarnám kioltani az életed? -  kereste megnyilvánulásom értelmét.
-Hiszen mind tudjuk, hogy miután megölted Shannont azóta benned van, hogy akivel együtt vagy az halál fia. Boo mesélt a szadista hajlamaidról. - világosítottam fel információim felől.
-Még ekkora sületlenséget. Hiszen Shannont sohasem szerettem. Néha valóban elgurul a gyógyszerem, de te vagy az az ember, akit sohasem jutna eszembe bántani. Voltak olyan momentumok, amikor féltem, hogy mindenkinél azt fogom érezni, amit akkor nála, de bármikor mikor hasonló szituációba kerültem veled, mint vele nem éreztem másra vágyat, csak arra, hogy magamévá tegyelek. Felé undort, irántad vágyat érzek. Ez teljesen más. Különben is azt ígértem vigyázok rád. Ezek után pláne nem ölnélek meg. Az ígéret számomra szent. Főleg, ha egy olyan embernek tettem, mint amilyen édesapád. - monológja végére egészen közel került hozzám. Gyengéden csókba hívott elterítve az ágyon, mire felszisszentem. A seb. Ki is ment a fejemből. Gloss feltápászkodva letekintett a combomon lévő ingemre és felszólalt.
-Azt hiszem, jobb lesz, ha elviszlek a kórházba. - emelt volna fel, de én visszarántottam.
-Nem. Mindig ez van. Minden alkalommal közbejön valami. Nem érdekel az sem ha elvérzek, de hogy én innen nem megyek sehová az hót ziher. - makacsoltam meg magam karba tett kezekkel. Felsóhajtott.
-Megkérem Boo-t, hogy adjon egy kis fertőtlenítőt és gézt. - tűnt el az ajtóban. Negyed óra is beletelhetett, mire a nagy vezér hajlandó volt visszasomfordálni a velem közös szobájába.
-Vedd le a gatyád! - utasított.
-Semmi Szia vagy Hello? - utaltam tapintatlanságára.
-Ha te nem, én fogom. - fenyegetett meg. A saját magam keze mellett döntöttem, mert ha ő lát neki annak nem lett volna jó vége. Nagy nehezen leszenvedtem magamról bőrgatyám és így lábaim végre megérezhették a szellő fuvallatát. Igen, kicsit szorongtak abban a szexi darabban, de hát muszáj fenntartani az érdeklődést. Egy szál alsóban az előtt, aki felizgat a létezésével is. Rossz ötlet. Kínosan próbáltam takargatni magam, ami nem volt könnyű tekintve, hogy a vágás elég fent helyezkedett el. Amint a fertőtlenítő hozzámért felszisszentem. Bár ami engem illet a gyógyszer ezerszer gyengédebben hatott, mint az a tény, hogy az a jó lélek a másik mancsával a combomba markolt. Nem mintha fájt volna. Épp ellenkezőleg. Ajj, engedj már el! Miután sikerült gézzel lekötözni a közepes mélységű kis szépségem, végre rám is szemet vetett.
-Nem kellett volna. Meg voltam én azzal az inggel is. - közöltem, mire ellenkezést nem tűrően mélyen megcsókolt és visszatért a kezelés előtti pozíciónkhoz. Levegőt venni sem engedett úgy mart ajkaimra szüntelen. Észre se vettem mikor tüntette le magáról nadrágját és kezdett el ingerelni engem. Mellbimbóim kínozta mialatt nyakamat csókolgatta és nyomot hagyott minden általa érintett kis ponton.
-Hyunhg! Anyu meg fogja... meg fogja látni! - toltam volna el, de nem tágított, csak erőszakosabban szívta bőröm. El mehetne vámpírnak. Ezért úgy ki fogok kapni, ha az előtérben megtett kijelentésemért nem is kapnék ki eléggé. YoonGi tényleg kezelhetetlen, ha szexről van szó. Ha az életemtől nem is akar megfosztani, de a lelket is kijuttatná belőlem ha tehetné. Mikor aztán a combjaim közé tévedt azt hittem sikítok. Ez a kis denevér tényleg meg akar fosztani az összes véremtől. Ráadásul ezek után sehová sem mehetek. Ennyi kiszívást már lehetetlenség eltitkolni. Igaz, én szabadítottam magamra a démonok démonát. Amint alsón keresztül rányalt merevedésemre elvesztettem a nemlétező önkontrollomat is. Leállt? Bámultam rá túlfűtötten.
-Mit szeretnél? - húzta az agyam. Én csak szemeztem ajkaival, majd alsó felével, egy szó sok annyit se mondtam. Nem mondatod ki velem. Nincs az a pénz.
-Semmit? - próbálkozott tovább, de engem nem törhet meg. -Rendben. - kelt fel és sétált az ajtóhoz. Túl messzire megy minden értelemben. Válasz hiányában kisétált. Kisétált?! Csak úgy itt hagyott!! Szemétláda! Ezt nem hagyhatom szó nélkül. EZT NEM! Tiszteld a passzív felet, ha már van olyan nagylelkű, hogy felajánlja neked a hátsóját és nem mellesleg az életét!! Iramodtam utána, de sehol sem volt. A folyosó kihaltan kongott. Hová mehetett? Kezdtem keresésbe. Benyitogattam minden elém kerülő ajtón. Talán nem kellett volna. Olyanokat láttam, amik nem nekem valók, de másnak sem. Meghallva Boo hangját végül elindultam irányába és megleltem Glosst.
-TE! - mutattam rá. -HOGY KÉPZELED EZT?! - kiabáltam az éterbe, aztán realizáltam csak, hogy abban a szobában többen vannak, mint kellene.
-Ti.. Miért vagytok egy.. ? - kerestem a választ a fennálló helyzetre. Tae és Hope egy ágyban. Azt hiszem ezt a barátság dolgot félrenéztem. -Gratulálok! - ráztam kezet Boo-val, majd kirángattam magammal YoonGit, ki mindeközben elejtett egy "Ugye megmondtam!"-ot  az érintettek felé. A szobánkat keresve eltévedtem, ezért a folyosón álltam meg kioktatni, ezzel palástolva helybéli zavarom.
-Nála az volt a bajod, hogy túl követelőző volt. Azt hiszem kezdem megérteni miért. Egyszerűen képtelen vagy normálisan viselkedni. Ez nem vicces. Ráadásul elbizonytalanítasz. - hajtottam le fejem, hogy ne lássa arckifejezésem.
-Tudom, hogy mosolyogsz. - vágta hozzám. Pedig azt hittem ezzel beetetem. -Ha szeretnél valamit mond ki vagy nem kapod meg. Ez van. Vagy elfogadod a játékszabályokat, vagy elmész aludni kis nyuszi.
-Téged akarlak. - jöttem zavarba szavaimtól megragadva pólóját. Egyszerre csak megragadta lábaimat és felkent a falra nyakamba csókolva. Az útban lévő pólómat végre valahára leszakította rólam, majd magáról is. Így indult el velem a ház nagy labirintusában. Bár eltakartam szeme elől a látványt, számára azt én nyújtottam, ami nem kicsit esett jól. Ahogy rám nézett. Azt hittem ott megyek el. Ez a srác a szemével is képes megdugni az embert. Nem először tapasztaltam, de most először lehettem benne biztos, hogy mással is meg fogja tenni. Bevándorolva kuckónkba vártam a nagy durranást.
-YoonGi figyelmeztetlek! Sosem mondtam még ilyet és le is tagadom, ha el mered árulni valakinek, de... Ha nem leszel hajlandó továbbra sem belém hatolni én le vágom a nemesebbik véged.- szabtam meg a határt.
-Nem hittem volna, hogy ezt egyszer tőled fogom hallani ahelyett a ribanc helyett. Ő még talán meg is tette volna. - kuncogott fel. Nem lacafacázott. Azonnal teljesítette kérésem. Lerepítve rólam alsóm felkészítés nélkül vágta belém magát.
-Azt a jó édes... - káromkodtam el magam a fájdalom hatására. Meg se várva, hogy kiadjam magamból érzéseim már mozgásnak is indult. Csak nyögdösni tudtam alatta a belém hasító érzéstől. Nem kedveskedi el. Ezt is tőle tanulhatta. Bár azért tény, ha egy csajszit puncin dugdosol, attól ő kevésbé fog tőle széthasadni, mint egy szűz srác segge. Vér... Megérezve a vérszagot arra következtettem, hogy a lábamon szétnyílhatott a seb, vagy a kötés, de ahogy lepillantottam észrevettem, hogy ez egy kicsit másfelől folydogál. Az vajon nagy baj, ha folyik belőlem a vér szex közben? Megjött, vagy mi van? Oh, a szüzike fejem. Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy hamarosan az összes vér kiáramlik a szervezetemből adtam át magam a felettem uralkodónak. Mikor már azt hittem minden a legnagyobb rendben kihúzta magát belőlem és mellkasomra hajtotta fejét.
-Valami baj van? - simítottam meg buksiját.
-Nem akarlak bántani. - ölelt át.
-Hogy érted ezt? Hiszen ez csak szex. Semmi bajom. Oké, kicsit vérzem, de a barátnőd egy sarlatán volt. Érthető, ha néhány szokás megmaradt tőle. - nyugtattam meg.
-Viccelsz? Vele maximum akkor egyszer csináltam hasonlót és akkor sem lett jó a vége. Egyszerűen csak.. tudatában vagyok annak, hogy mazochista vagy ezért próbáltam meg durvább lenni. Tartottam tőle, hogy ha nem teszem meg akkor nem élveznéd. - mormolta.
-Hát ezért volt? Pabo! Én csak annyit szeretnék, hogy te érj hozzám. Lényegtelen, hogy hogyan. Persze vonzanak a rossz fiús dolgaid, de téged szeretlek nem azt amit teszel, és hozzád vonzódom. Csak számíts rá, hogy ha badass vagy, akkor nagyobb esélyed van rá, hogy bárhol és bármikor rád vetem magam. Most pedig kérlek, csak légy önmagad. - biztattam.
-De még mindig vérzel.
-Kit érdekel? Majd eláll. Ígérem holnap elmegyek a kórházba, de most légy végre jó fej és ne akadékoskodj. Túl sokat aggódsz. 
-Rendben, de azt tisztázzuk, hogy szexelni, csak olyanokkal szexelek, akiket nem kedvelek. - utalt a számára zavaró szóhasználatomra.
-Bocsának Hyung. - vágtam ártatlan fejet.
-Bunny. - húzódott félmosoly arcára.
-Még egyszer í...Ah. - lökött immár úgy, hogy végre nekem is ínyemre legyen. Nem mintha a másikkal bajom lett volna. Igaza van mazochista vagyok, de azért így mégis ezerszer jobb. Éreztem, hogy az neki se felelt meg. Mindig fel tud bosszantani, de ahogy a csúcs felé lökdösött azt is elfeledtette velem hogy hívnak, nemhogy azt miért voltam mérges rá.
-Mondtam már, hogy szeretlek? - nyögtem izzadtan elborult elmével.
-Eddig még nem esett meg, de én is szeretlek Bunny. - morogta. Nyert, kedvem, de már erőm sem lett volna tiltakozni megnevezésem ellen. Övé lett a finálé, az önbecsülésem és a szüzességem is. Boldog lehet.
Miután elmentünk pihegve dőltem el a takarón, ő pedig rajtam. Azt kell mondanom, hogy lehet vonz a szado-mazo, de míg Suga itt van minden lényegtelen. Félre ismertem és mégsem, de nem bánok semmit. Csak egy dolgot remélek. Hogy nem maradt több titok. Túl sok volt ez így egyszerre.  Hallottam meg ekkor a ház két sarkából egy-egy kéjjel teli  nyögést. Tae, rendben megértem, de a másik...
-Jimin?!

Why U? The Offender and his sacrifice. OS 3.fél

-Ebből kifolyólag vált a vezetőnkké. Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett. - szomorodott el a napfény, mire vállára tettem kezem. Már amennyire képes voltam a lánc szorításától. -Mennem kell. YoonGi hamarosan érkezik. - pattant fel mellőlem és indult meg a kijárat felé.
-Hé Hope, köszönöm! - mosolyogtam rá teljes szívemből. Nem is értem, hogy lehet egy ilyen jótét lélek egy ehhez hasonló szervezet tagja. Vagyis de, most már tudom. Visszafordulva még intett egyet felém kedvesen, majd elhagyta a termet. Nem ezt érdemelné. Míg ezen agyaltam emlegetett szamarunk somfordált be a helyszínre.
-Nincs jobb dolgod? - horkantottam fel.
-Örülj, hogy kapsz társaságot! - szólalt fel tiszteletet parancsoló hangon.
-Hmm, igaz... És mond csak, Shannon hogy van? - tettem fel a kérdést várva reakcióját. Nekem háttal állt, így még egy kárörvendő vigyort is megejtettem, de ahogy megfordult kétszer is meggondoltam cselekedetem helyességét.
-He?! - kapta felém vérszomjas tekintetét.
-Talán már elfelejtetted az első nőt az életedben? Pedig az elsők mindig fontosak. Nemde? - játszottam rá. Tudom jól, hogy kiszámíthatatlan mit tesz majd velem, ha ezt tovább folytatom, de ha már egyszer elkezdtem képtelen voltam abbahagyni. Ezt váltja ki belőlem.
-Kuss!! Szádra ne vedd még egyszer azt az utolsó ribancot!! -  állt neki ordítozni.
-Ugyan Hyung vagy szólítsalak inkább Syub-nak? - egyre csak dühítettem. Elenged vagy megöl, nekem már nem számít.
-Honnan tudod ezt?! - esett torkomnak a falhoz szorítva valómat. -Boogaloos volt, mi? Megint eljárt a szája annak a szerencsétlennek? Fene egye!
-Akár el is felejthetem a hallottakat, ha elengedsz Taeval együtt. - ajánlottam fel.
-Szeretnéd, mi? Ne is számíts rá, hogy olyan könnyen megszabadulsz tőlem. És mi van ha tudod? Legalább már tisztában vagy azzal, hogy egyáltalán nem vagyok egy olyan kis nyuszi, mint amilyennek ez a tökfej beállított. - mutatott barátom felé.
-Tulajdonképpen... Hope elmesélte az egész történetet. - húzódtak ismét felfelé szám szélei. -És még be merted nekem hazudni, hogy megerőszakoltál valakit, miközben egy lányt sem vagy képes rendesen kielégíteni. Szánalmas. - tekintettem el kárörvendőn.
-Igen? Ha valóban elmondta az egészet akkor azt is tudod, hogy kielégítettem másként. - váltott át brutálisabb módra. -Gondolj csak bele hogy élvezhette minden percét. Természetes. Hiszen én csak azt adtam, ami járt neki, ő pedig készségesen elfogadta. Nem mintha tehetett volna mást. - szemeit az őrültség köde borította el, majd rám nézett. Nem értem. Mi van vele? Már megint az a tekintet. Mi járhat a fejében? Száját beharapva kezdett fixírozni, mire gondolataim egész más irányba kezdtek elmenni. STOP IT!
-Mondták már, hogy nem vagy épp? - tértem vissza az eredeti témához mielőtt még ő lát neki valami másnak.
-Egyszer-kétszer, de általában egyikük sem éli meg a holnapot. - mondta kihívóan.
-Na de Syub. Hová lett a kis cuki szerelmes önmagad? - kezdtem gügyögni neki. Már magam sem értettem miért művelem folyton ezt. Persze szeretnék kiszabadulni és ezért nem lenne rossz, ha képes lennék elcsábítani őt, de ez teljesen más. Ami azt illeti, aki elcsábul az inkább én vagyok. Tudom. Én sem vagyok normális. Ki kell jutnom innen minél hamarabb.
-Ha még egyszer Syub-nak mersz nevezni rosszabbat teszek veled, mint azzal, aki miatt ide kerültem! - figyelmeztetett, de már nem voltam képes leállni.
-Syub! - ejtettem ki a legnagyobb csibészséggel, mire hirtelen a falnak nyomott és olyan közel került hozzám, hogy már szinte levegőt sem kaptam. Sötétbarna íriszei közelről még szebbek, hát még azok az idézőjeles lángok mik benne égtek. Elakadt a lélegzetem és nem ám az oxigénhiány miatt. Ez a férfi teljesen letaglózott. Nem hiszem el, hogy ennyivel elintézte a hallgatásom. Gyenge vagyok. Halkan vártam ítéletem, mi végül messzire elkerült. Ugyanis a vezér felállt és elsétált egy szó nélkül. Viccelsz velem? Először feltüzelsz aztán itt hagysz? Kegyetlen. A legrosszabb az egészben, hogy én ténylegesen már ennyitől is éledezni kezdtem. Francba! Dühöngtem kikötött mivoltomban. Mi vagyok én a kutyája? Komolyan úgy érzem magam. Baromarc! Most már csak azért is elérem, hogy el akarj engedni te méretes faszfej. A következő alkalommal nem baszol át a palánkon!

*egy hét múlva*

Megmentőnk kilépte után felkészültem, hogy bármi áron, de megpuhítom Glosst. Így is tettem. Ahogy belépett egy új JungKook-al találhatta szembe magát.
-Oh, Hyung szia. Már vártalak. - igyekeztem minél kisfiúsabb és csábítóbb lenni. Ezt eskü letagadom a jövőben.

-Beütötted a fejed mitugrász? - nézett kérdőn lányos mivoltomra.
-Hyunggg! Miért nem törődsz velem többet? - kémleltem őt kiskutya szemekkel.
-Most komolyan. Jól érzed magad? Hívjak orvost? - hitetlenkedett a szokatlan viselkedésemen.
-Nem vizsgálnál meg inkább te? Olyan melegem van. Ég az egész testem. - vettem fel a legpasszívabb formát, amire csak képes vagyok. Ha ez nem válik be akkor semmi. Térdeimen ücsörögve megszeppent fejjel vártam a végeredményt. -Segíts, kérlek! - fájdalmas arckifejezéssel csúsztattam le kezem nadrágom cipzározható részétől min egy nagy domb kerekedett. Banán. Csak egy banán. Komolyan. Valahogy át kellett vernem és banán volt az aznapi koszt. Lehet éhenhalok, de ezért megéri.
-Verd ki! - fordult el rám sem hederítve. Ennyi? Ne szórakozz már velem. Nem tudhatsz le ennyivel. Betelt a pohár.
-Te utolsó sutyerák! Ezt nem fogadom el! Verjem ki?! Ahh... Ha nem lennének rajtam ezek a láncok már rég megfojtottalak volna. Én itt égetem magam és adom az ártatlan szüzikét, te meg ennyivel elintézel? Még egy ekkora bunkót nem láttam. Tudom, hogy bejövök. Miért nem akarsz megdönteni? Bezzeg a hülye kis lotyót, aki megállás nélkül bántott téged, azt rögtön ágyba vitted, mi? - förmedtem rá. Elegem volt a játékaiból. Befejeztem. Csuklóimon engedni kezdett a szorítás, majd megszűnt. Elenged?
-Az a ribanc nőstény volt és szexi. Ráadásul akkoriban más idők jártak. De ha már a kapcsolataimba vájkálsz.. Hisz megöltem, vagy nem? Na de te? Ezt te sem gondolhattad komolyan. - vigyorgott képembe önelégülten. A földön ülve összetörten fixíroztam felettem uralkodó lényét. Tudom, hogy csak játszottam és csak meg akartam szökni, de valahol egy kis részem azért mégis reménykedett abban, hogy ebből több lehet. -Hogy hozzád akarjak érni vagy, hogy szeresselek?  Komolyan azt hitted bejöhet a kis játékod? Ahhoz előbb kell felkelned taknyos.
. . .


Így jutottunk el idáig. Talán mégse kellett volna bemosnom neki. Végül is nem ő tehet arról, hogy többet gondoltam bele ebbe a kapcsolatba. Hiszen csak bűnöző és áldozata voltunk. Egy dolog van csupán, amit nem értek. Ha tényleg ugyan annyit érek, mint bárki más, akkor mégis miért van az, hogy csak hozzám járkált be? Ráadásul meg mertem volna esküdni, hogy a Syub-os esetnél az ő lábai között is megindult valami interakció. Ah, miért is érdekel ez engem annyira... Jobb lesz, ha elfelejtem és élem tovább megszokott kis életem. Igaz az eredeti tervem szerint nem kerültem volna néhány hétre börtönbe, de miután ez megtörtént a többit akár le is fújhatom. Tudom jól, hogy Tae még bent van, de fogalmam sincs hogyan hozhatnám ki. Jóban van Hope-al, meglesz nem? Áhh.. Oké, tudom, meg kell mentenem. Ő az egyetlen barátom, aki még életben van. Nem hagyhatom sorsára. Jimint is miattam ölték meg. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Az utca csendjét telefonom csörgése törte meg.
-Hallo? - szóltam bele. Te jó ég. El is felejtettem, hogy ez nálam van. Az úgy mondott erődítményben nem igazán volt térerő ráadásul a telefonomat is elkobozták, így a létezéséről is megfeledkeztem. Várjunk... Tisztán emlékszem, hogy Runch Randa elvette, hogy lehet most mégis nálam ráadásul feltöltve?
-Kincsem te vagy az? - hallottam meg édesanyám hangját a vonal másik végéről. De rég is láttam őt. 
-Szia, anyu. Bocsáss meg, hogy nem látogattalak meg a kórházban, de sürgős elintéznivalóm volt Daeguban ezért el kellett utaznom és csak most végeztem. Tudod TaeHyung... - füllentettem kicsit.
-Semmi gond. Képzeld mivel teljesen egészséges lettem hamarosan hazamehetek. Talán már holnap. - újságolta a jó hírt. Egy füstmérgezéssel egy hónapig volt kórházban? Ez egy kicsit gyanús. Mindenesetre örülök, hogy már jobban van.
-Ez nagyszerű. Bár azt nem tudom megígérni, hogy hazaérek addigra. Sajnos adódott még egy kis dolgom, amit mihamarabb el kell intéznem. Addig nem mehetek haza.
-Édes kicsi fiam, mi a fene dolgod van neked Daeguban egy hónapig és még tovább? - vont kérdőre. - Eddig ki se akartál mozdulni otthonról, most meg nyolcvannyolc kilométerre az otthonodtól csatangolsz, míg én nem figyelek?
-Hát tudod az... Le kell tennem. Bocsi. Pár nap múlva találkozunk. Szia. - nyomtam ki villámgyorsan. Nem szeretek hazudni neki, de nem akarom, hogy ő is belekeveredjen. Azt meg pláne nem, hogy aggódjon. Sietnem kell és minél előbb ki kell szabadítanom azt a kölyköt. Miattam van ott ahol, tartozom neki ennyivel. Visszaindultam a hely felé, ami megkeserítette az elmúlt egy hónapomat. Ismét szembenézni YoonGivel. Szívás. Léptem a bejárathoz és kopogtam egyet a falon, mire felém kapta fejét. Majdnem elröhögtem magam, ahogy megláttam arcát mi kétszeresére duzzadt jobb egyenesemtől.
-Nocsak, ki tért vissza. Mit akarsz? - vetette rám semleges tekintetét.
-Valamit itt felejtettem. - nyögtem ki a legnagyobb nyugodtsággal.
-Csak nem az árulóra gondolsz? - mutatott Tae felé, kit segédei karjaik közt tartottak.
-Ahogy mondod. Szolgáltasd vissza. Megnyugodhatsz, senki nem fog megtudni semmit. Nem fogunk köpni. Ő elég hülye hozzá, de a gondjaimra bízhatod. Nem állt soha szándékomban feladni téged, neki meg végképp. - magyaráztam ki magunkat.
-Akkor mond már meg kis szentem, faszért küldted rám kémkedni ezt az agyalágyultat? - dühödött be.
-Hé?! - háborodott immár fel a téma alanya.
-Ha már úgyis lelepleztünk mindent... Magam miatt. Tudni akartam hol vagytok, mit tesztek, milyenek vagytok. Több, mint fél éve kutatlak titeket. Az indokot akarod? Egy mazochista fasz vagyok, aki rögtön első látásra mikor megpillantott téged a hírekben beléd zúgott. Ez van. Nincs mit tenni. Ezért támogattam Jimint is, hogy ide jöjjön. Nem akartam és nem is hittem, hogy megölöd. De azt hittem erről már tudsz. Hiszen utánam néztél vagy nem? Különben honnan is tudhattad volna az apám nevét. Bár azok a szándékos ingerlések azért elég kegyetlenek voltak. Szóval visszakaphatnám Taet? - nyújtottam kezem barátom felé, kit akkor elengedtek. -Örültem a találkozásnak D-Town. Runch Randa, Hope, Suga(r). - intettem immár háttal nekik ahogyan elsétáltam barátommal. El a megszokott és normális élet felé. Mi volt az a megnevezés? Egyszerűen nem bírtam ki, hogy csak utoljára ne húzzam fel azt a számító kis manót.

-Hé Kookie! - szólított meg a mellettem csoszogó.
-Hm? - fordultam felé.
-Sajnálom ezt az egészet. Lehettem volna jobb segéded. - hajtotta le fejét bűnbánón.
-Ne hibáztasd magad. Jól tudtam milyen vagy. Számítottam erre. Igaz a börtön az már egy emelt szint volt, de semmi gond. - karoltam át vállát.
-Igen, de a hazugságom miatt meghalt a legjobb barátod. - ejtette el, mire megtorpantam.
-Hazugság? - szegeztem rá tekintetem. Bólintott.
-HoSeokkie Hyung mondta nekem, hogy hazudjam azt YoonGiról, hogy ártatlan. - vallotta be. Ledöbbentem. Miért akarta ezt? Nem értem. Talán Boogaloos mégsem olyan jó ember, mint én azt hittem?
-De miért? - tettem fel végül a kérdést.
-Nem akarta, hogy elítéld. YoonGi Hyung nem rossz ember. Nem volt rossz ember. Hisz hallottad a történetét. Ha Shannon nem jön, talán még mindig egy ártatlan kis nyomi lenne, aki bár nem valami szociális vagy életrevaló, de ettől független nagyon kedves és tényleg érdeklik mások. Ha ez nem is látszik rajta. Azt szerette volna, ha az igazi énjét látod és nem azt ami vállt belőle, amivé tették. - árulta el Tae az igazat.
-Hope valóban egy földre szállt angyal. - suttogtam magamban. -De mégis miért volt ez számára annyira lényeges? - értetlenkedtem. Nem állt össze a kép.
-Ugye? - mosolyodott el. -Mert tudja, hogy beleestél Glossba és azt feltételezte talán te lehetsz AZ a személy számára. Így nem akarta, hogy elriasszon. 
-Mintha el tudott volna. - nevettem fel.
-Hidd el mi csak jót akartunk. Meg tudsz nekem bocsájtani? 
Akár egy kisgyerek olyan volt. Túl édes. Hogy is tudnék haragudni rá?
-Egye fene. Megbocsájtok. De ha lehet legközelebb légy velem őszinte, oké? - kerestem meg félelemmel telt íriszeit. Bólintott. Lehet, hogy nem a világ legügyesebb ügynöke, de kétségtelenül egy babusgatni való kis személy. Ezt szerettem benne. Viszont sajnos itt kellett hagynom.
-Tae, anyu nemrég telefonált. Jobban van és kiengedik a kórházból. Azt ígértem neki, hogy pár napba beletelik míg hazaérek, de a mentőakciód sikeresebbre sikerült, mint azt hittem. Ugye nem bánod, hogy ha a következő járattal hazautazom? 
Sajnálom egyedül hagyni, de nem tudok mást tenni. Én se maradhatok itt örökre. A szülei üzletemberek, így nem igen törődnek a fiukkal, ami meg is látszik. Mióta pedig a nagyija meghalt végképp sokat ül otthon egyedül. Magányos. Míg beépített emberként a fiúknál lehetett végre azt láttam rajta, hogy kezd megtelni élettel, de ennek is vége szakadt.
-Persze. Menj csak. Én megleszek. - erőltetett mosolyt arcára.
-Sajnálom. - öleltem meg.

A hazafele út nem is volt túl hosszú, ami nem csoda, hisz még száz kilométer sincs a két város között. Vonattal egy durva két óra maximum. Végig Taeval beszélgettem telefonon ki ettől kicsit nyugodtabban érezte magát és ezáltal én is. Remélem semmi baj nem fog történni vele, most hogy újra egyedül van. Nem is akarok ilyesmikre gondolni. Inkább annak örülök, hogy anya végre hazajöhet. Bár még mindig furának tartom azt az egy hónapos bent tartózkodást, de nem vagyok orvos, ők tudják. Amint megérkeztem első utam a kórházhoz vezetett. Hátha még bent van és meglephetem azzal, hogy velem jöhet haza. Téves. Nem volt ott. Nem volt ott már lassan két hete.
Más ötlet hiányában hazasiettem és reménykedtem benne, hogy otthon fogom találni. Az ajtó elé érve nagy levegőt vettem és remegő kézzel elfordítottam a gombkilincset.

-Anyu? - szóltam be még épp csak bekukkantva a bejáraton. Sehol senki. Basszus nemár, mi folyik itt? Csak nem YoonGi vert át? Biztosítékot akarna, hogy tényleg csendben maradok? Nem, ő nem tenne ilyet. Biztosan nem. Ekkor megcsörrent mobilom. A kijelzőn Min YoonGi állt.