„gyönyörű vagy, de túl rideg”
Életemben elég sok szakaszon mentem keresztül ezidáig, de ami akkor elkezdődött annál emlékezetesebb egy másik sem volt.
Minden ember életében eljön az a bizonyos mérföldkő ami birtokolni fogja a lénye egészét és ketté osztja. Életében legszebb és legsötétebb pillanatainak birtoklója. Hol is kezdhetném... Talán azon a liliomesős momentumon amikor életem mélypontjára kerültem.
Életemben mindig is próbáltam a jó úton járni. Meghallgatni az embereket, megfogadni az idősebbek tanácsait, odafigyelni másokra és segítséget nyújtani amiben csak lehet. Igaz az én életemben is voltak játékos versenyek, melyek felpezsdítették az ereimben buzgólkodó vérsejteket és gyerekes rosszalkodások karöltve azokkal kiket barátoknak nevezhettem. Sőt, bár erről nem szívesen beszéltem soha, de volt egy időszakom amit társaimmal egyetemben azzal töltöttem, hogy küzdöttem az ellen ami állás pontom szerint nem szolgálta hasznom, inkább rontotta önbecsülésem. Még ha olykor a mi hibánk is volt. Idővel rájöttünk, hogy a harcunk értelmetlen és arra is mégiscsak tanultunk néhány fontos dolgot a történtek során.
A középiskola végeztével kérdőn álltam bizonytalan jövőm előtt amit nem kövezett semmi, csak egy ködös látomás volt a távolban. Eddig azt gondoltam, hogy ha igyekszem jót cselekedni és szabályosan élni életem akkor a jövőm biztos lesz és kivirágzik majd előttem, amint beérem. A vallás tanítása biztatta lelkem és én jóhiszeműen hittem neki. Az egész... egy hazugság volt. Összezavarodtam és életem darabokra esett szét amint magányosan bolyongtam ismeretlen utakon melyek végeláthatatlanul nyúltak a semmibe. Várakozásom a jutalmam felé, hiábavaló volt. Akkor és ott a világ kettétört és én beestem a két rész közé. A vallással való kötelékem felbomlott és többet meg nem köttetett azután a késő ősz után.
Megsebzett szívem fájdalmát enyhítésére eztán sok módszert kipróbáltam...
Az idő ahogyan telt egyre rosszabbul és rosszabbul éreztem magam. Ez pedig a helyzetemre ugyanígy igaz volt. Eleinte úgy gondoltam talán még van remény. Nem akartam feladni. Nem lehetséges hogy így legyen vége valaminek ami olyan megnyugtató és biztonságérzetet keltő volt. Vidám és szívszorító. Ezt már csak visszatekintve látom így. Sajnos rá kellett ébrednem, hogy a múltam már nem valóság, már nem jelen többé. A szép emlékek már csak nosztalgikus képekként tekintenek vissza. Milyen fájdalmas, szinte éget belülről a tudat, hogy amik pár éve még kósza elménk által kitalált ötletek és vágyaink megvalósítási kísérletei voltak azok ebben a pillanatban is valahol messze szállnak akár egy gyönyörű pillangó minek pillanatképe szép, de amint elkapása gondolata ötlik fejedbe az már távol jár. Régvolt cselekedeteim, barátaim, emlékeim, ígéreteim és múltam elszállt azzal a gyönyörű metaforikus lepkével. Én pedig itt maradtam, személytelen szenvedő alany képében a zord valóságban ami már nem akart úgy dédelgetni, mint egy anya bölcsőben ringatott gyermekét.
Az elengedés szakaszai váltakoztak és egyik sem volt könnyebb a másiknál. Később fájdalmaim enyhítése érdekében szocializálódásra kényszerítettem magam, amikor is egy benzinkút dolgozójának álltam. Elhittem, hogy ha újra nyitok a világ felé, talán befogad akár egy árva kiskutyát ki az esőben ázva nyöszörög egy segítő kéz után. Az a segítő kéz azonban nem érkezett meg. Selejt voltam. A selejtnek selejtje. Senki sem becsült semmire. Nem volt egy túl bonyolult munkám. A járművek tankolásán kívül nem volt más feladatom. Ezt legjobb képességeim szerint végeztem. Az emberek viszont semmi mást nem mutattak felém megvetésen és undoron kívül. Alantasnak, mocskosnak és nyomorultnak találtak. Talán igazuk is lehetett. Akkoriban én is úgy éreztem magam még ha dühített is meglátásuk. Pedig ha tudnák honnan indultam. Csak éppen időközben elvesztem. A javulásomért dolgoztam, de az elítélő pillantásokra semmi szükségem nem volt. A pénzük még annyit se ért, mint az emberek akik nem láttak túl a saját szemükön. Értéktelen papír a bennem égő tűz meggyújtására melyet nikotinnal lágyítok és erősítek meg egyszerre.
Szerencsétlenül telt napjaim többi részén amiket nem az emberek miatti fáradozás kötött le és az, hogy tűrjem a megvető pillantásokat az utcákon való bolyongással teltek. A város szinte töviről-hegyire ismertem annyiszor sétáltam végig rajta megfáradt lelkem és testem hurcolva akár egy rabot a kínpadra. Egy nap napi rutinom következtében egy kevésbé napfényes helyen találva magam találkoztam össze pár igen veszélyesnek tűnő alakkal. Nem olyanoknak tűntek akik csak úgy viccből flangálnak arrafelé. Drogkereskedők voltak. Végigtekintve szánalmas mivoltomon megszánva engem ajánlották fel árújuk minta darabját feltéve, ha kell a cucc térjek vissza egy elkövetkezendő alkalommal is. Szívemmel torkomban dobogva vettem el a bizonyos segítőcélú csodabogyót és hagytam el minél hamarabb a területet.
Új szakaszába lépett életem a gyógyszerek szedése következtében. Gyógyszerfüggő lettem. Amikor az első tabletta bejutott szervezetembe elbódultan figyeltem hatását. Tudtam, hogy nem helyes, de enyhítette a már jó ideje bennem dúló fájdalmak sokaságát. Több kellett. Egyre több és több. Ahogyan a kábítószer mennyisége nőtt lényemnek öntudata úgy kezdett eltűnni és eggyé válni a semmivel. A tükörbe nézve nem tudtam kit látok. Eddig is így néztem ki? Vagy ez már csak a régi énemből megmaradt gyógyításra szánt szerekkel kitömött másolatom? Azt hittem ha folytatom a szerek szedését a magamra nem ismerés nyilaló állapota is megszűnik gyötrelmeimmel együtt. Ez nem így lett.
Elkábított mivoltom nem akadályozta meg testem vándorlását a helyeken melyeket ismertem. Minden egyes nap végigjártam az összes általam beazonosítható tájat. Ez tettem aznap is. Megálltam amikor a távolban egy ismerős alak kezdett kirajzolódni előttem. Neveket, cselekményeket vagy bármifajta történtet az archoz kapcsolni már nem tudtam, de egy pillanatra újból megéreztem azt ami már elmúlt. Mellkasom szorított, úgy éreztem mindjárt megfulladok. Mintha csak vízzel telt volna meg tüdőm. Úgy éreztem magam akár egy búvár kinek kezét lehúzza az általa talált és felhozni vágyandó kincs, míg tüdeje oxigénért kiált, de mozdulni képtelen. A kincs amiért olyannyira sóvárgott, vagy élete a fontosabb számára? A személy kit íriszeim vizslattak boldog volt. Mosolya akár a nap, szelleme annyira épp. Kisugárzása csodálatos. Engem halálba kergető élmény kerített magába míg szemlélhettem e világunknak fényképét. A kép elkápráztatott és visszaadott valamit ami számomra jóleső, de közben gyűlöltem is. Gyűlöltem, mert emlékeztetett arra amit elvesztettem. Mindenem magába foglalta. Azt akartam, hogy vége legyen.
Korzózásom búsabb hangulatban telt, mint valaha. Róttam az utcákat céltalan és azon járt az eszem mégis hol ronthattam el. Máshol járt elmém akkor ocsúdott fel mély lelki merengéséből amikor újra egy elhagyatott sikátor közepére keveredtem. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal éjszaka volt. Aggodalmaim ekkor már nem voltak semmivel kapcsolatban, hisz a lényemet életben tartó kis bogyócskák rég kiöltek minden az aggodalomhoz hasonló érzelmet belőlem. Ezt tekintetbe véve tűrtem csendben ahogyan egynél több rossz fiú rontott nekem, hogy a szart is kiverjék belőlem. Mást úgyse tehettem. Az illetők mintha csak érzelmeim akarták volna megjeleníteni külső páncélomon úgy zúzták szét külsőm és ezzel engedték ki bensőm.
Felszínes sérülésekkel tértem haza, de mindezek mit sem számítottak amellett amit belül éreztem. Elfajult rohamaimon a gyógyszer se tudott segíteni. A depresszió magába kerített és én engedtem neki. A múlt, a jelen és a jövő képei álmomban is kísértettek. Éjszakánként megtörve aludtam el, takaró nélkül hisz tudtam reggelre úgyis izzadtan ébredek majd töréssel tekintetemben és rémségektől üldözve.
Napjaim egyre csak ismétlődtek. Unalmamban és szenvedésemben már nem tudtam mit tehetnék. Talán új barátokat kéne keresnem? Hisz a régiek már sohasem fognak visszatérni. Az emlékekkel együtt ők is eltűntek a homályban. Mindenki akár egy olcsó parfüm esszenciája elillant. Ha ennyire belefáradtam az idő folytonos ismétlődésébe vajon miért nem próbálok meg kitörni az ördögi körből? Az élet borzalmas oldala ütötte fel orrát velem szemben egy ideje ami ellen azóta is küzdök. Beletörődni a sorsba, abba amit az élet mindenkinek nyújt számomra képtelenség. Ostoba lennék, mert a változás így megrémisztett? Félelmeim miatt egyre lejjebb süllyedtem. Napjaim telnek, de visszatérhetek? Bárhogyan is próbálom magam meggyőzni arról, hogy rosszul döntöttem, már nem tudok rajta változtatni, de elfogadni sem. Minden mást mond. Mire figyeljek? Akkoriban kitaláltam volna a megoldást és nem civódtam volna saját magammal nappalokon és éjszakákon át. Mi történt velem?
Tartásom gyengül. Érzékeim tompulnak. A pirula megtette hatását. Könnyeim hullanak az ég rám mered és én visszanézek rá. Majd lehunynak a fények.
Képtelen vagyok megtenni.
Egy kórházi ágyon ébredtem mi körül nővérem és a barátaim foglaltak helyet. Rám mosolygott az összes ott lévő és édesded hangon csilingelve kérdezték hogy érzem magam. Újra érzékelni az elfeledett illetőket és felidézni a felvételeket melyeket elménk készített együtt töltött pillanatainkról, leírhatatlan érzés. Nővérem karjaiba zárt és megdorgálva szólt rám ne ijesszek rá többször így. Én csak somolyogva bólintottam és élveztem társaságuk. Meg sem fordult a fejemben mi lehet az indok arra, hogy hirtelen a semmiből újra megjelentek mintha semmi sem történt volna. Kellemes fuvallat járta át testem és cirógatta lelkem az ágyból kikelvén. Bajtársaimmal emlékképeinket újra megteremtő terveket kezdtem szőni, míg idősebb lánytestvérem a kórházi ágyam tette rendbe. Olyan gondos. Mindig is az volt. A szüleink halála után ő viselte gondom és tett meg mindent annak érdekében, hogy ne legyen rossz sorsom. Az, hogy végül mégis az lett már nem az ő lelkén szárad, hanem az én kezemen. Ezen elmélkedve váratlanul megremegett alattunk a talaj. A szilánkosra tört épület leomlott ami megmaradt csupán a hely ahol én álltam. Újra egyedül voltam. A padló anyaga megváltozott és körülöttem a mélységben hullámok csaptak össze. Az ég világosan tündöklött, a víz lecsendesedett. Választás elé kerültem már másodszor életemben és én nem voltam rest választani. Levetve magam a földről bele a bizonytalan mélybe.
Azzal felébredtem. Amit tettem bár belülről örök életemre emészt majd, de nem bántam meg. Ha kell halálomig tűröm a fájdalmat. Akár üssön el egy autó büntetésképp, de őérte bármit megtennék.
Évekig tűrtem ahogyan a nővéremet bántalmazta a barátja. Az én egyetlen nővéremet aki felnevelt engem és nem hagyott egyedül soha miután a szüleink meghaltak. Gyerek voltam, így nem tehettem semmit az ellen ami otthon folyt. Én indig csak jó gyerek módjára engedelmeskedtem nekik és ha azt mondták menjek el elmentem. Egészen a gimnázium utolsó évéig. Kitűnő voltam minden téren az iskolában és a barátaimmal is felhőtlen kapcsolatot ápoltunk, de az otthoni hangulat idővel egyre rosszabb lett. Állandó feszültség és félelem volt a levegőben amit egy idő után nem lehetett szó nélkül hagynom. Az ő kapcsolatukkal együtt az én lelki világom is megromlott. Egyszer aztán mikor hazaértem az iskolából hallottam ahogy az a vérben forgó szemű alak támadásra készül a nő ellen akit anyámként szeretek. Indulataimat nem fékezve ragadtam meg egy alkoholos üveget és ütöttem le vele, majd mikor feltápászkodott és felém indult többször hasfalába szúrtam. Felszabadulásérzet és káröröm kerített magába tettem közben. Érzéseim túltelítettsége zajlott le akkor bennem, pont, mint ahogyan most.
Életem úgy tért erre a pontra, hogy egy gyilkosságot követtem el egy részeges bántalmazó ember ellen. Nem maradhattam nővéremnél. El kellett jönnöm. Hiszen hormonjaim túltengése következtében embert öltem és a kormány részéről ez nem számít kis bűnténynek bárki ellen is lett elkövetve. Ott kellett hagynom őt, az iskolát és mindent amit ismertem. Bujdosnom kellett és közben mindent bepótoltam amit fiatalságom fénykorában nem voltam hajlandó. Nem éppen így képzeltem ennek a végét. Bár több volt ebben, mint amit képként megjeleníthetek, de számomra még mindig nem elég. Muszáj, hogy így érjen véget? Még nem állok rá készen.
Megszabadulva kő szerűen elnyomó emócióimtól képes tudnék lenni tovább menni. Felszabadultan sétálni az út patkán érezve a szelet ami nem nyom el, mert ha bűneim meg nem is bocsájthatóak, de múltba vésznek gondjaimmal együtt. Sietek és újra lelem életem, de biztos készen állok? Még nem tudom elengedni.
„Szeretlek!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése