Ismeretlenül bolyongva egy felfedezetlen területen...
Új helyszín, új emberek. Ez volt a sorsom.
Eredetileg Daegu-ból származom, de a szüleim jóvoltából életemben sokszor költözésre voltam kényszerítve. Világ életemben egyedül éreztem magam a világban. Az egyetlenek akiket ismertem, a szüleim. Őket se igazán, hát még ők engem. A 20. születésnapom alkalmából a kívánságom a következő volt: Hadd költözzek vissza oda ahol a gyökereim vannak. Eleget téve ennek, nevelőimtől egy repülőjegyet kaptam ajándékba. Kifizetve az utat indultam el szülőföldemre ahol egy egy hónapra kifizetett lakásba költözhettem be. Amikor a repülőtéren leszálltam, majd kiugrottam a bőrömből. Újra itthon. Annyira hiányzott már. A nagyszüleim háza volt az első amit megtaláltam. Öreg falai még álltak, magukban hordozva a megannyi családi emléket. A levegő friss volt és simogató. Érzésre mintha csak körülölelne és üdvözölni akarná régen látott barátját. Én voltam az és hasonlóan éreztem. Nosztalgiázásom befejeztével a ház felé vettem az irányt ahol a bérelt szállásom található. Egy hónap... Ennyi időm van, hogy munkát találjak magamnak. Ha nem sikerül, vissza kell repülnöm hozzájuk. Szeretem őket, de semmi kedvem tovább az irányításuk alatt élni. Azt tenni amit ők mondanak, úgy ahogy akarják. Más vagyok.
Felcaplatva a lépcsőn húzós bőröndöm társaságában megzavartam a ház gyöngéd csendjét. Később azt vettem észre, nem az volt az egyetlen. Szobám felé egy alakkal találtam szembe magam. Sohasem láttam még, se őt, se hozzá hasonlót. Megragadta tekintetem és nem engedte. Alacsony volt, de mégis erőteljesen sugárzott belőle a megvetés és az ellen érzet, miközben érdektelen tekintettel vizslatott. Öltönye stílusos volt, de laza. Aurája azt sugallta, jobb ha nem lépek közelebb. Ő az úr és mellette mindenki csak másod fél lehet. Ki lehet ez a káprázat és miért köt le ennyire?
Elsétálva megkerestem birtokszámom és befoglaltam ami az enyém. Kis szobák, de otthonosak. Talán nem a legnagyobb, de nekem megteszi. Végtére is egyedül élek. Plusz sohasem én voltam az a személy akit különösen izgatna a tartózkodási helyének állapota. Elmélkedésem közben kopogást hallottam a bejárat felől. Ajtót alig tudtam nyitni olyan hevességgel engedte be magát rajta az intenzív személy. Megragadta csuklóm és a falhoz szorított.
-Hogy hívnak? - sziszegte képembe.
-K-Kim TaeHyung. - nyökögtem megilletődve.
-TaeHyung-ah - simította meg arcélem. -Mi járatban kisfiú? - vett fel lenéző pozíciót.
-H-haza jöttem. Jelenleg munkát keresek, hogy itt is maradhassak. - magyaráztam, mintha érdekelhetné is őt.
-Értem. - vigyorodott el. - Akkor mostantól velem dolgozol. Gond letudva. - határozott helyettem is.
-Mégis miféle munkát kéne csinálnom veled?- érdeklődtem.
-Holnap megtudod. Addig is maradj ilyen szép. - nyomott egy puszit arcomra és lelécelt. Döbbenet. Nem lehet másként leírni. Ennek az alaknak nincs ki a négy kereke. A legkiakasztóbb viszont az, hogy a felé való figyelmem ettől fogva egyre nőtt.
Az elkövetkező nap a férfi eljött hozzám ahogyan mondta. Elvitt engem egy aranyos kis kávéházba és bemutatott a vezetőnek. Munkát szerzett nekem, cserébe a semmiért. Mi oka lehet erre? Külseje rideg, vonzalma bizarr és kihívó, ezzel szembe a belső ember teljességgel más. Merőben eltér. Február 13. Csütörtök a nap ami nehezen kezdődött és annál furcsábban ért véget. Aznap is dolgoztam, csak mint a többin. Immár háromnegyed hónapja munkálkodtam egy helyen az illetővel aki megmentette az életemet ezzel a lehetőséggel. Indoka azóta is tisztázatlan maradt.
Hívást kaptam a szüleimtől délelőtt 11 óra felé, ami arra késztetett, gondoljam el a jövőm.
-Halo? Kicsim te vagy az, TaeHyung? - hangzott fel édesanyám hangja,
-Jelentem igen. Mi ez így váratlanul?
-Tán már nem is kereshetünk? - szólt hozzá apám.
-De, csak váratlan. - védtem meg magam.
-Fiam, gyere vissza hozzánk. Tudom, hogy ott akartál élni, de legalább gondold meg. Seoul a főváros. Itt az esélyeid sokszorosukra nőnek. Nem mondhatod, hogy feladnád a lehetőségeidet mindössze Daeguért. - győzködött.
. . .
Ez a hely, mint egy darab belőlem. Sehol máshol nem érzem ennyire jól magam és nem is fogom. Ettől független édesapám érve megcsapta fülem. A főváros nagy dolog. Lehetnék több egy olcsón fizetett ócska felszolgálónál. Akarom ezt? Nem tudom biztosan. Később hősöm felkeresett tudakolódva felém.
-Mi lelt, öcsi? Van valami ami a lelked nyomja? Velem megoszthatod. - mosolygott megborzolva így is borzas hajam.
-Semmi, Hyung. Minden rendben. - erőltettem hamis boldogságot magamra és azon vacilláltam miért is nem vagyok képes megosztani ezt az egyszerű dolgot vele. Talán azért, mert hálás vagyok, hogy törődött velem és nem akarom elvenni a kedvét azzal, hogy közlöm vele az elmenetelem lehetőségét.
-Gyanús vagy te nekem. - bökött meg. - Mond, holnap ráérsz? Lenne egy fontos megbeszélnivalóm veled ami halaszthatatlan.
-Számodra ne szakítanék időt bokros teendőim közt? - nevettem. - Mintha ne tudnád, hogy te vagy az egyetlen akivel jóformán kommunikálok.
-Tudom, csak hallani akartam. - nevetett ő is.
Valami sürgős hír. Az aggodalom és öröm jár néptáncot hasamban ezt hallva, megpróbálva eldönteni melyikük a jobb. Az állás, döntetlen. Mi lehet az?
Aznap két sebből vérzett láthatatlan sebem, a tudatlanság és döntésképtelenség jóvoltából.
Másnap szúró szívvel futottam össze barátommal. Tartva a 2m távolságot. A parkban sétálgattunk ami ekkortájt száraz volt és a nap sütötte meg. Ezen a télen ritkán leltünk hópelyheket az égen. Főként a végső téli hónap csípőjén. Kifejezhetetlenül nyugodt és lelkes volt akkortájt a körülöttünk élő világ, a természet. Egyszerűen leírhatatlan.
-TaeTae, tudod miért akartam veled ma konzultálni? - tette fel a kérdést előre tartva.
-Miért? - jeleztem tudatlanságom.
-15 évvel ezelőtt 8 éves voltam. A legjobb barátom és egyben szerelmem elhagyta ezt a helyet és itt hagyott egyedül, magamra. Megértettem, de elfogadni képtelen voltam. - mesélt.
-Sajnálom. nehéz lehetett. - éreztem együtt.
-Még mindig nem esett le, te dinka alien?! - vetett rám durcás pillantást.
-Micsoda? - értetlenkedtem.
-Az isten szerelmére, te fogyatékos kis srác. Most jól figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani. - szorította kezei közé arcom és közelről szemeimbe nézett.
-15 éve annak, hogy az én első szerelmem elhagyott. Ő akkor volt 5 éves és egy igazi dinka. Megfogadtam neki, hogy ha ismételten találkoznánk nem hagyom, hogy baja essen, vigyázni fogok rá és olyan leszek akár egy jó férj. Egy fiú aki jókedvű, édes, nehezen megfogható, saját gondolatokkal rendelkezik, akit első látásra a halál fenekére akartam küldeni és akit ennyi éven át se tudtam elfeledni. Esetleg ki szeretnéd találni a nevét?
-Ez egy szép történet, de honnan tudhatnám én azt, hogy te kibe estél bele annyi éve? - néztem rá, arca elsötétült. Közelebb húzódott és egy csókot nyomott ajkaimra.
-Kim Tae Hyung! - suttogta ajkaimra. - Így hívták.
-Mi?! De én...
És akkor minden beugrott.
Egészen gyerek koromban sokat játszottam a házunktól nem messzi játszótéren. Ott ismerkedtem meg vele. Magával Min YoonGi-vel. Akkortájt is pontosan ugyan ilyen volt. Semmit sem változott. Hamar elválaszthatatlan barátok lettünk. Nem is tudom minek volt ez köszönhető, de megtörtént. Olyan volt akár a bátyám vagy több. Durva, de nála gyengédebb és jobban törődő emberrel még nem hozott össze a sors. Amikor a szüleim közölték az információt a költözéssel kapcsolatban, lefagytam. Hogy mondhatnék ilyet annak aki ennyire szeret? Megtettem. Ő csak lágyan magához vont és halk ígérettel csitította tomboló lelkem. "Ha nagy korunkban újra összehoz a sors, mert így lesz, akkor megesküszöm neked, te leszel az egyetlen számomra. Akárcsak a jelen momentumban. Ne félj." Elhittem neki akkoriban, de hogy valóban megtartotta...
Időközben arra is rájöttem, én miért ragaszkodtam ide ennyire.
-Apám, az ajánlatok valóban csábítóak lehetnek, de nekem itt a helyem. Itt az életem és a szerelmem. Semmi pénzért vagy másért, nem adnám oda. Sajnálom. Maradok. - tettem le a mobilom, a mellettem elhelyezkedőre tekintve.
-Ez mi volt? - nézett kérdőn.
-Csak kimondtam amit érzek. Szeretlek, YoonGi Hyung! - öleltem meg jó szorosan. - Régen, Most és Mindörökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése