-Ti meg mit csináltok itt? - húzta fel szemöldökét a rangidős.
-A kedves recepciós bezárt minket, csupán mert nem voltam neki elég szimpatikus. - húztam el számat.
-Ésss... történt valami? - vigyorgott a nagyfenekű huncutul.
-Ne gondold túl a dolgokat töki. - simítottam végig arcán, ahogy elhaladtam lénye mellett. -Hamarosan találkozunk Tae, de aztán betartsd amiben megegyeztünk. - emeltem meg kezem, hangsúlyozva beszédem lényegét.
-Meglesz. Ma délután? - kiáltott utánam.
-Legyen. De most lehetőleg legyél kevésbé ütni való. - ejtettem még el hallótávolságon belül, majd szép lassan kisétáltam az épületből.
Nem számítottam rá, hogy ez lesz végül abból az egy-két napos "látogatásomból", amit terveztem. Igaz arra se, hogy komolyabban érez valamit irántam. Ezt hívják szívásnak. A rendelkezésemre álló rengeteg idő felhasználására ötletem sem volt, pedig kellett volna valami, amivel egynéhány órára lefoglalhatom magam, míg visszamegyek. Nem akartam elpocsékolni, azt amiből így sincs elég, de semmi sem jutott eszembe. Nem ismertem az országot. Gondolataim szárnyalása közben telefonom jelzésére lettem figyelmes.
Ez a kölyök, komolyan a halálommal egyenrangú. Azt hiszem mégsem volt hazugság a megállapítás, hogy a srác nem éppen normális. Az oktalan csevegés befejeztével azonban kezdett egészen emberi formát ölteni. Nem egy ötlettel szolgált számomra, amikkel időm tölthettem, mígnem a találkozásunkra került a sor. Szinte a helyben nem lévő térképem volt. Nagyon jól vágta a város legtöbb pontjának minden centijét. Elképesztő. Ahhoz képest, hogy az ember kinézi belőle, hogy még a saját házában is képes lenne eltévedni. A naplemente eljöttével ismét a kiadó elé igyekeztem, hogy összefuthassak a kis GPS-mel. Ő már kint várt mikor megérkeztem. A lemenő nappal a háttérben egészen meseszerűen hatott a messzire az ég felé meredő tekintete.
-V, úgy köszönöm. Nélküled nem tudom mit csináltam volna. Jó volt megismerni kicsit ezt a helyet is. Oh és a plusz információkért is hálás vagyok. Nem is hittem rólad, hogy ilyen... - fogtam be mielőtt meggondolatlanul, valami sértővel illetném.
-Nem is hitted rólam, hogy ilyen mi? Hogy nem vagyok sík hülye? - kuncogott fel. -Igen, megkaptam már egyszer-kétszer.
-Én, nem erre gondoltam. - szégyelltem el magam.
-Nyugi, sokan hiszik, hogy kevésbé vagyok intelligens, abból kiindulva mennyit tapasztalnak belőlem a kamerákon keresztül. Tudom enyhén félnótás beütésem van, aki nagyjából egy nyolc éves szintjével rendelkezik. Azért néha én is tudok meglepetést okozni.
Ahogy hallgattam őt, kezdtem rájönni, hogy mekkora marha vagyok. Fenntartom a nézeteim, ha magamról van szó, de közben én is a hibások közé tartozom. Kialakítottam Tae-ról egy véleményt, mindössze az alapján, amit a virtuális valóság adott, úgy, hogy tisztában vagyok vele, az nem minden. Ezek után jó, hogy meglepő, ha mást tapasztalok.
-Tae.. Én.. - kezdtem bele, de ő csak szótlanul maga után húzott. -Bocsánatkéréssel tartozom. - folytattam, de rám sem bagózott, csak vezetett tovább és tovább. Úgy viselkedett mintha tudomást sem akarna rólam venni, de mégis ragaszkodna a létezésemhez. -V, figyelj már! - szóltam rá. A reakció ismételten azonos. -Aish, tökfej, ne ignorálj már! - dühödtem be kirántva csuklóm kezei közül.
-Soo.. - szólított nevemen. Nem kellett már, ahogy körülnéztem és megláttam hol vagyunk elámultam. Nem egy borzasztóan romantikus partszakasz, nem egy extrém sportparadicsom, de még csak nem is feltétlen említésre méltó, ugyanakkor mégis gyönyörű. Kifejezetten éjszaka. Igaz kivilágítás nincs, de a város fényei és az a néhány csillag az égen, ami még éppen látszik, pont elég, hogy meghozza a megfelelően kellemes hatást.
-Hű, csodás. - néztem körül, majd rá. - Hogy is hívják?
-Seonjeongneung. Tudtam, hogy tetszeni fog. Bár tulajdonképpen ez egy temető. - vigyorgott, mint a tejbe tök.
-Te komolyan egy temetőbe hoztál engem? - döbbentem le.
-Tulajdonképpen ez egy uralkodói temető és az itt eltemetett holtak, már elég rég itt nyugszanak. Igaz, nem háborgatás mentesen. - magyarázkodott. Erre már tényleg nem tudtam mit mondani. Nevetésben törtem ki. Ő csakugyan értetlenül állt kitörésem előtt.
-Mi az? - bámult ártatlanul, kérdő szemekkel.
-Te tényleg nem vagy épp. - nem bírtam abba hagyni, már a szemem is könnyezett. - Lassan, azt kell mondanom kedvellek. - törölgettem meg arcom, a kicsordult könnyektől. Az arckifejezése arra adott okot, hogy ráeszméljek olyat mondtam, amit nem kellett volna. -Úgy értem... Ne gondolj semmi olyanra. - kaptam el tekintetem. Fene egye meg, hogy mindig ez van. A kommunikálás nem az én asztalom. Vele meg aztán végképp nem.
-Ühm, téged nem zavar, hogy a nagyvárosokban alig látszódik néhány csillag az égen? - pattant le mellém, az ég felé kémlelve, igyekezve megtörni a pöppet kínos helyzetet. Ahogy elnéztem az enyhe fényben az elgondolkodott lényét és teljes valójában tapasztaltam, érdekes érzés kerített magába, de meghatározni még nem igazán tudtam mi is az pontosan.
-De igen, bár én kiskorom óta Koppenhágában élek, így nem sok esélyem volt megtapasztalni, a teljes csillagos égbolt hatását, testközelből. - meséltem.
-Egyszer el kell jönnöd velem haza. - kapta rám látószervét és furcsa arckifejezésemre hozzátette - Úgy értem Daegu-ba. Ott nincs ennyi óriási épület és igazán szép környezettel van megáldva. Ha oda eljönnél, minden bizonnyal meg tudnád tapasztalni, azt az elképesztő élményt, amikor a csillagos ég alatt fekszel elfeledve minden gondod, csak magadra koncentrálva, míg a hűs szellő cirógatja az arcod és úgy érzed elveszel, de még sincs benned, hogy menekülnél. Az igazi repülés és mégis köt, mert megajándékoz a tudattal, hogy egy apró pont vagy a világban, mi nagy körülötted és végeláthatatlan. Fájdalmas és félelmetes realizáció egy káprázat függönybe takarva, de mit meg nem adna az ember, azért hogy láthassa. - elmerült eszmefuttatása kivételes volt. Az ilyesmit pont tőle nem vártam. Valóban félreismertem, de ez csak bizonyítja, hogy a meglátásom igaz, a virtuális megismerkedést illetően.
-Egyszer szeretnék elmenni. - mosolyogtam rá kedvesen. Beszéde meggyőzött igazáról, tapasztalatlanságom ellenére is.
-De a koncert előtt nem lesz lehetőségem haza menni. - szomorodott el.
-Sebaj, majd egyszer visszajövök és akkor megejtjük. - tartottam fenn hangulatát biztatón.
-Azt mondod, szeretnél kapcsolatban maradni velem, ha elmész? - próbálkozott be.
-Nos, hát.. - megfogott. Ezek után mondjam, hogy nem?
-Hm? - meresztett rám kölyökkutya szemeket, mintha használna nálam.
-Ahh.. - terveztem szétrobbanni, még a válaszadás előtt, de nem jártam sikerrel. Kezdtem feladni, mikor is egy tüsszentés hagyta el V száját.
-Oké, mára eleget ücsörögtünk a hidegen. Gyere szépen, elmegyünk valami meleg helyre. - pattantam fel, felhúzva randipartnerem és indultam meg egy irányba. Az utcán sétálva már úgy tűnt semmi baja, mintha csak átmeneti nátha lett volna. Lassan, sunyiban kísérletezett kezem megfogásával, amit félúton össze is hozott. Sikerét egy örömteli lemoshatatlan vigyor követte. Az előbbi állításom viszont hamisnak bizonyult, ahogy rájött a tüsszögés ismételten, de rohamszerűen. Berángattam a legközelebbi bárba egy csomag zsebkendőt nyomva kezébe.
-Meddig vártál rám ma? - szegeztem neki a kérdést.
-Nem sokáig. Úgy... négy órától körülbelül.
-Pabo! Jól tudtad, hogy később érek oda, akkor meg a csudáért várakoztál két órát a szélben? - dorgáltam meg aggódón.
-Nagyon izgatott voltam és nem akartam, hogy elkerülj. Szerettem volna, ha rögtön, amint odaérsz engem pillantasz meg elsőként. - ecsetelte.
-Aish, csacsi! - csóváltam meg a fejem lemondóan. - Még egyszer elő ne forduljon. Reménykedjünk, hogy csak kicsit meghűltél és nem kaptál tüdőgyulladást. Elég nekem, hogy az első nap behúztam neked egyet, amit lehet sminkkel takargatni egy ideig, nemhogy még azt is rám hozzák, hogy lebetegedtél miattam.
-Joesonghabnida! - alázkodott meg bocsánatkérőn, levegőt is alig kapva a folytonos tüszköléstől.
-Jobb lesz, ha hazaviszlek. - készültem fel a bár elhagyására, de visszatartott.
-Ne, még ne. Tegnap se tudtalak normális randira vinni, kérlek maradjunk még. Megoldom. Érzem, hogy másodpercek kérdése és jobban leszek. Csak figyelj. - állt volna fel, de azzal a karomba is esett.
-Aigoo. Nehéz veled, tudod? - tartottam, hogy el ne essen. Kifelé vettem utam, nyakamban a küszködő takonybombával, miközben olykor oda-oda szegődtek mellém segítőkész, hogy úgy mondjam felnőttkorú analfabéták, akiket a szinte szlogenjükké vált "A pasid szétbulizta magát? Enyhe, enyhe. Ne segítsek?" vagy "Hagyd itt a fenébe azt a bénát és inkább nyomasd velem." után, melegebb éghajlatra küldtem.
-Tae, merre van a Bangtan Dorm? - intéztem kérdésem a hátamon fészkelő beteg felé.
-Ehh.. - nyöszörgésen kívül, sok más nem jött ki a száján.
-Gyerünk, el kell tudnod mondani. Nem vihetlek magamhoz. - győzködtem, de képtelen volt értelmes szavakat kiadni magából. Nem volt más választásom, mint az általam bérelt apró lyukba elszállítani őt. Negatív megnevezésem ellenére, a Seoul-i otthonom, egészen dizájnos és barátságos, csupán kevés a férőhely. Neki indultam hát az útnak, erősen tartva a hátizsákom. Sajnos a hazavezető részen sem volt hiány megszólító alakokban, de ezek már sokkalta kevésbé voltak elfogadható hangulatban.
-Hé, kislány, miért járkálsz itt ilyen későn ezt az agyhalottat segítve? Gyere, hazaviszlek. Az anyukád már biztosan aggódik. - szólított le egy öregebb fószer.
-Tudod, kit hívj te kislánynak, mocskos pedofil! Rég átléptem a gyerekkort, szóval húzz a frászba, míg szépen mondom. Ő pedig nem agyhalott, csak beteg! - oltottam le az idegesítő nagypapát.
-Naa, kislány, ne légy mérges. Gyere, beszélgessünk. Van nálam gyógyszer is, ha a kis barátodnak esetleg szüksége van rá. - bájolgott tovább.
-Menj a rákba! - ordítottam le, de nem tágított.
-Ne aggódj, legális. - fogta meg Tae karját és maga felé akarta fordítani, mire elrántottam és ráförmedtem az agg-ra.
-Öreg, csak egyszer mondom el szóval jól figyelj ide! Először is, rohadtul nem vagyok kislány és ő itt nem a kis barátom. Másodszor, kell a halálnak a drogod és harmadszor, de nem utolsó sorban és ezt jegyezd meg a leginkább. Ha egy ujjal is hozzá mersz érni én kibelezlek. Oh és legyen egy bónusz kör is. Tűnj el, de jó messzire menj, hogy ne is lássalak! - fenyegettem meg vérben forgó szemekkel. A nőiességem oda, de meguntam, hogy minden második ember, így jön oda hozzám. Ráadásul még V-t is zaklatta. Megbocsáthatatlan. Perverz öreg strici drogdrillerek, fene beléjük. Kíváncsi lennék, ebből az egész összeszólalkozásból, az alien mennyit észlelhetett, de talán jobb, ha nem kérdezem meg. A lakásomhoz érve kinyitottam az ajtót és szegény fiút egészen az ágyamig vonszoltam. Tudtam, hogy talán nem utcai ruhában kéne ágyba tennem, de hogy én átöltöztessem, az kizárt, így csak a felső réteget vettem le róla és a cipőt, majd ott hagytam. Természetesen egy lázmérés után. Vizes borogatásra volt szüksége mivel halványan, de magasabb a testhője, mint amilyennek kéne lennie. Ellátása után, nyugodt szívvel ágyaztam meg magamnak a kanapén és hajtottam álomra fejem, hogy reggel még hajnalban felkelhessek és a legközelebbi gyógyszertárból szerezhessek egy kis megfázás elleni orvosságot, lehetőleg, ami gyorsan hat. A csapat többi tagjának előre telefonáltam, hogy szóljak Tae valószínűleg nem fog beérni időben, már ha egyáltalán beér. A válaszukból ítélve megint felnőtt dolgokon járt az eszük, csak tudnám miért ennyire szex központúak, ha arról van szó, hogy egy nő és egy hím nemű egyed együtt tölti az idejét. Előkészítve a gyógyszert és a reggelit, vártam, hogy felébredjen, ami nagyjából olyan hajnali hatóra körül volt esedékes aznap. Rögtön betegsége jeleinek hallatásával kezdte a napot, majd a meghökkenéssel folytatta, ahogy meglátott engem az ajtóban.
-Jó reggelt! - köszöntem rá.
-'Reggelt. - mosolya most is, mint mindig tündökölt.
-Mielőtt bármit is kérdeznél, kérlek edd meg ezt és vedd be a gyógyszert. - nyomtam az ölébe az ételt. - Közben elmesélem, hogy kerültél ide. - bólintott szótlanul, csillapíthatatlan jókedvvel.
-Tegnap megfáztál és napvégére olyan rosszul lettél, hogy haza kellett vinnem téged, de nem tudtad megmondani hol laktok. Egyszóval, üdvözöllek, a bérelt garzonomban. - mutattam körbe.
-Köszönöm a gondoskodást! - hajolt meg ülve, enyhén. -Na, de.. mond csak, az a kiabálás mi volt? Emlékszem, hogy összetűzésed volt valakivel. - derengtek fel emlékei.
-Az, hát az... - motyogtam kellemetlenül.
-Meg se próbáld letagadni. Tisztán megvan a fejemben a jelenet. Olyan voltál, akár csodanő. - csillantak fel szemei. -Bár ne lettem volna, úgy kiütve, kínos, hogy még engem is neked kellett megvédened. - szontyolodott el.
-Nem volt olyan nagy dolog, szóval semmit sem vesztettél vele, hogy nem csatlakoztál be. - enyhítettem a történteket.
-Dehogynem. Viszont legalább kiderült, hogy kedvelsz. - ujjongott.
-Te meg most miről beszélsz? - akadtam fent.
-Nem titkolhatod. - majszolta a pirítósát vigyorgó tekintettel.
-Rendben. Nem tagadom. Kedvellek, mint embert és tudtál rám olyan hatással lenni, hogy úgy érezzem felelősséggel tartozom a biztonságodért, független attól Idol vagy e vagy sem. - adtam igazat neki.
-Beszéltem az orvossal! - dobta el, mintha ez olyan egyértelmű lenne.
-M-mégis hogyan? Mikor? - értetlenkedtem ezúttal én.
-Tegnap. - közölte, mire úgy éreztem neki megyek és megfojtom.
-Csak nem azt akarod nekem mondani, hogy már tegnap is beteg voltál és úgy jöttél el velem? - csattantam fel. Válaszolnia sem kellet, csak ránéztem és tudtam. Megőrülök, esküszöm megölöm. Hülye ez? Fejem a falba verem miatta.
-Azt ajánlom menekülj, mert különben elég gyors lesz a halálod! - sziszegtem fogaim közt, szikrázó tekintettel.
-Ne ölj meg! - terült el az ágyon arcát takarva. Takaró nélkül, az utcai ruhái takarásából, pólója felhúzódása jóvoltából kilátszott hasa alsó része és csípőcsontja. Bőre vakítóan villant fel, amint szabad utat nyert csak úgy, mint ahogyan tökéletes kulcscsontján is ez volt észlelhető. Maga volt a tökély. A mély orgánuma pedig a ráadás. Hogy is tudnám bántani?
Félve húzta el végtagjait arca elől, de ahogy realizálta pupilláim nyíltságát, tudatosult benne, hogy nincs mitől tartania.
-SooMin! - szólított meg, de reagálásra képtelen voltam. Akár egy művész a mesterművét istenítve, úgy álltam én ott előtte. Lassan felült, s magához húzott.
-Most Tao Hyung, megállította az időt? - kapta az óra felé tekintetét, aminek mutatói hozzám hasonlóan, nem mozdultak. - Király! - örült meg. Kezdetben nem értettem, miért olyan jó az, ha megállt az idő, aztán leesett, amint felém tornyosult és ajkait az enyémeknek nyomta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése