행복하자! ( Let's be happy!)

-Uram, jól érzi magát? - hallatszott a távolból egy idegen, de ugyanakkor mélyen kétségbeesett férfi hangja. Válaszom egy határozatlan igen volt, a messze érzékelt középkorú felé, kinek kezeinek érintését éreztem nyakam alatt és vállamon. Ismét megtörtént volna?

A kórházban tértem magamhoz, immár újra fényeket érzékelve, a teljes sötétség helyén. Körbetekintve a kórteremben legjobb barátom határozott, de ugyanakkor értetlenül képlelő tekintetébe botlottam.
-Miért csinálod ezt? - kérdezett végül rá. Bár szükségtelen volt kérdése, tekintve, hogy jól tudtam mi jár a fejében.
-Te ezt nem érted. Nem értheted. Ezt kell tennem. - magyaráztam, egyetlen indok elejtése nélkül.
-Mégis miért kéne? Mi van veled? Tán meg akarod ölni magad? Segítek én neked, ha annyira arra vágysz. - dühös szavait, aggodalmas tekintete lágyította.
-Kiskoromban elhatároztam, így most megvalósítom. Hisz ez a te számodra is jó. - biztattam.
-Te agyi analfabéta, ugyan mi hasznom származna abból, ha halálba gürized magad? - szidott le, kioktató tekintettel.
-Eltartalak, örülhetnél. - tetéztem.
-Pofám leszakad rajtad. Ha velem van problémád, csak mond meg, ne magad kezd el hajszolni. Te többet jelentesz számomra ennél.  - kevert le egy baráti tockost.
-Itt nem erről van szó. Azért dolgozok, hogy megmutassam én is képes vagyok, arra amire ő. El tudom tartani akiket szeretek és meg is teszem. - hangzott el magabiztos válaszom.
-Ő? Szóval neki akarsz bizonyítani, őt akarod felülmúlni? ...

Még fiatal voltam. Rettentően fiatal. Nem sok dologra emlékszem akkorról, de néhány dolog az elmémbe és szívembe vésődött, miket sohasem fogok tudni kiverni a fejemből. Emlékszem a hajnalokra, amikor a szobám ajtajának aljánál apró fény szűrődött be hozzám, pontosabban hozzánk. A bátyám olyankor mindig aludt, én azonban lerúgva takaróm, ezzel kikászálódva annak meleg öleléséből, ugrottam a fényhez. Kikukucskáltam és megláttam apámat. Kedves, de ugyanakkor megvisel arcát, megvilágította a bejárat lámpája. Magas, vékony, de mégis erős alakja eltűnt az kinti sötét éjszakában. Leszaladva a lépcsőkön, rohantam hozzá vigyázva, hogy el ne essek. "Hová mész?" - kérdeztem kíváncsian. "Dolgozni megyek! Vigyázz anyukádékra, míg haza nem jövök." - ezt suttogta, majd felkapott és homlokon csókolt. Szerettem őt, mindennél jobban. Éppen ezért fájt annyira valahányszor megismétlődött ez az eset. Olyan kedves és figyelmes. Olyan erős és törődő. Mégsem volt időm soha eléggé megismerni. Mégsem volt alkalom, hogy lett volna ideje rám. Nem haragudtam. Nem haragudtam, mert tudtam, hogy bár nincs velünk, de mindent értünk tesz. Értünk, a családjáért, akiket szeret. Mégis, úgy hiányzott. Meglátva minden reggel az asztalon a Chocho Pie-t és az egy pohár tejet, amit ott hagyott nekem, sírtam. 

Akkoriban úgy ítélkeztem, hogy ha esetleg én is nekiállnék dolgozni, vagy lenne pénzem, akkor segíthetnék neki és többet lehetne velünk. Próbálkoztam. Elmentem a szomszédokhoz segíteni, és rengeteg dolgot kipróbáltam, amire egy nagyjából hét éves kisgyerek képes. A szüleim meghatódottan nevettek, de ezzel nem értem el túl sokat. Így vártam már az időt, amikor zsebeim megtelhetnek pénzzel és támogathassam őket. Az ötleteim nagy részét közöltem velük, de mindezt csupán édes hablatynak vették az apró gyermeküktől. Értékelték, ennél többet nem tehettek. 

Emlékszem, mennyire zavart, hogy nem voltak hajlandóak komolyan venni. Bár elismerem, talán én se tettem volna. Egy kiskorú meggondolatlan csöppség voltam, aki boldogságot akart csupán és emiatt bármit meg tett volna. Azonban ezt olykor elfelejtettem. Minél nagyobb lettem, az elhagyottság érzése egyre erősödött bennem. A szüleim dolgoztak, a bátyám elköltözött és én egyedül voltam. Semmi sem változott. Egyet leszámítva. Tinédzser koromra a kötelékem, amely hozzájuk kötött, elhalványult. Képtelen voltam értékelni őket, sőt bármit. "Oemma, csak ezer won"hangoztattam. Mintha milliomosok lettünk volna, akik bármit megengedhetnek. Tanultam belőle. 

-Szó sincs, arról, hogy felül akarnám múlni. Hogy is tudnék egy ennyire csodálatos embert felülmúlni? Születésem óta mindent megtett értünk és végül én mégsem voltam képes arra, hogy értékeljem őt. Tudod te mennyi mindent megtett azért, hogy eltartson? Még hogy 100 won. Én hülye. - indultak meg könnyeim. - Annyira idióta volt. Mindet megengedett. Elkényeztetett, pedig meg sem érdemeltem. Ha pénzt kértem tőlük, ők megadták, még ha túlóráznia is kellett miatta. Ez az ember feláldozta magát értünk. Bizonyítani? Mégis, hogy bizonyíthatnék egy halottnak? - zokogásom egyre erősödött.

-Oh, nagyon sajnálom Kook-ah. Nem is sejtettem, csak.. - akadt meg a szava. Első alkalommal látott ilyen szinten szétesetten.

-Nem, igazad van. Talán így is hajt a bizonyítás vágy felé. Miattam halt meg, megérdemli, hogy kövessem a példáját és megmutassam neki, ha kell a túlvilágon is, de igenis képes vagyok, amire ő. S vigyázok helyette is a szeretteinkre.

-JungKook, én megértelek, de nem helyes, amit teszel. Ezt te is tudod. Az anyukád is aggódik miattad, ne is tagadd. Hallottam, amikor beszéltetek. - vallotta be.

.-Te kihallgattad a beszélgetésünk? - hitetlenkedtem.

-Természetesen, hisz aggódtam érted. Nem ilyennek ismertelek meg. Tudtam, hogy valami nincs rendben. S, amikor anyukád felhívott és megkérdezte mit csinálsz, a válaszod egy higgadt tény említésébe bújtatott merő szenvedés volt. Mikor ment el? - vágott mellkasba kérdése.

-Egy ideje. - tértem ki a válasz adás előtt. Nem akartam kimondani. Túlságosan fájt.

-Öreg, ne szórakozz velem. hetedik osztály óta vagyunk a legjobb barátok, szinte a testvérem vagy és mégse tudok rólad semmit, mint kiderült. Ne makacskodj és titkolózz, csak mond ki. - parancsolt rám.

-Az érettségikor. Pontosan azon a napon. Túlórázott, hogy legyen pénzük az ajándékra, amit nekem szántak és az egy hónappal későbbi diplomázásra, a bátyámnak. Előző nap elindult a munkába, de reggel már nem tért haza. Hajnalban életét vesztette, a helyen, ahol éveket töltött, miattunk. - meséltem el a történetet, mely azóta is üldöz. Megöltem az apám.

-Részvétem az apukád miatt és nagyon sajnálom, de te Jeon JungKook vagy és nem pedig ő. Ő sem akarná, hogy te is úgy végezd, ahogyan ő. Büszke rád ebben nincs kétség, de ha tényleg, azt szeretnéd, hogy boldog legyen mindenki és ne fájjon ez a dolog, akkor ideje lenne  megbocsájtanod magadnak, hisz nem te tehetsz erről és le kell állnod. Ugye nem akarod, hogy anyukád rosszul érezze magát, vagy azt, hogy még egy számára fontos embert kelljen gyászolnia? - hozta fel a legszívenütőbb érvet.

-Nem, nem akarom. - pásztáztam a jéghideg padlót.

-Hidd el nekem, hogy ez nem a te hibád. Sajnos ilyen a társadalom. Sok ember hal meg a munkahelyén a túlvállalás miatt. Egy címek nélküli, szimpla munkás nem keres eleget ahhoz, hogy egy egész családnak elég legyen hiány nélkül. Te csak tudhatod, mivel még a te fizetésed is kevés ügyvédként. Nem vagy oktondi, ne lehet, hogy igazából nem is azért terheled túl magad, mert bűntudatod van, hanem inkább, mert hiányzik neked és úgy érzed ezzel közelebb vagy hozzá? - sorolta érveit és gondolatait én pedig megkukulva néztem szemeibe. Képtelen voltam bármit is kinyögni. Igaza volt. Teljes mértékben.

-Te kis pabo, gyere ide! - csókolt homlokon, mint ahogy annak idején apám tette. Érdekes mód, az érzés ugyan az volt. Társam lehetőséget adott nekem, hogy újra átélhessek valami számomra értékeset, hálám egyre végtelenebb felé, az évekkel. Magához szorítva mutatta ki mély érzelmeit irántam, ami igen jól esett. El sem akartam engedni. 

Az elválás hirtelen jött el egy sunyi mozdulatsorral megfűszerezve. Barátom ellopva az asztalon heverő telefonom pattant vissza székébe, tárcsázni kezdve.

-Te meg mit? - bámultam a vigyorgó srácot.

-Joboseyo, Ms. Jeon? - szólt bele, mire oda ugrottam, a telefonért nyúlva.

-Adod ide, hülye gyerek! - csapkodtam dühösen, de elhajolt előlem.

-Jó estét. Igen, Kim TaeHyung vagyok, Kookie barátja. Oh, igen, ami azt illeti... - folytatott bájcsevejt a nővel, aki megszült. Ez az átkozott. Mit tervezhet?

-Csodálatos. Rendben. Akkor vasárnap. Köszönöm. Visszhall. - tette le, én pedig rávetettem magam az imént hallottakra.

-Mit csinálsz te az anyukámmal, vasárnap? - húztam fel szemöldököm bosszúsan.

-Mássz vissza szépen az ágyba. Én semmit sem csinálok. Mi fogunk tenni valamit. Elmegyünk hozzá Pusan-ba és beszélni fogtok. Megbeszélitek a gondjaitokat. Te, ő és a bátyád. 

-Mégis miért? - ültem le ágyam szélére, őt vizslatva.

-Úgy érzem nem elég az, hogy velem megbeszélted. Szeretném, ha a családoddal is beszélnél. Emellett, tudom, hogy nem szoktál elmenni apukád évenkénti megemlékezéseire. - ismerte el.

-Sok volt a munkám. - fordítottam hátat szégyenemben.

-Egyszóval ugyan, azt tetted vele, amit ő veled. Még ha nem is szánt szándékkal. - vágta a fejemhez gyengéden.

-Felfogtam. Befejezheted. Elmegyek, csak ne gyötörj tovább. Tisztában vagyok vele hol hibáztam. Köszönöm. - tekintettem vissza rá hálásan.

-Ugye tudod, hogy ki van a hátsód? - rontotta el a meghitt pillanatot.

-Barom. - bújtam be a takaró alá.

-De így szeretsz. - vigyorgott. -Kérlek, ígérd meg, hogy mostantól fogva meggondoltabb leszel és nem teszel többet ilyet! - hajolt felém. Közelebbről szemei még kínzóbban hatottak sajgó szívemre. -Anyukád teljesen korrektül eléldegél, még nyugdíjat is kap, emellett otthoni munkát vállal, a bátyádnak már támogatás sem kell, én pedig neki állok dolgozni. Nemrég voltam egy állásinterjún és úgy tűnik tetszettem a felvételi bizottságnak. Felesleges úgy hajtanod. Az apukád így is - úgy is szeret és büszke rád. Nem a munkahelyen, hanem a szívedben él és fentről figyeli, hogy milyen jó ember is vállt belőled végül. Rendben? - csípte meg arcom. - Holnap délben indulunk, addig szedd össze magad, te kis gondoskodó aprósütemény. - lágyan csengő hangja szélként csiklandozta lényem, ahogy a távolodó alakját bámultam, míg mellkasom a meghatódottság dobbanásaitól visszhangzott. Köszönettel tartozom neki mindezért és a későbbiekért. Az egyetlen kívánságom ezen túl is csak egy marad, miben mellette akarok létezni. 

Legyünk boldogok, fájdalom nélkül, egy családként mind!

Killing Me!

Csokoládé íriszek, dús ajkak, a borús ég színe tincsein, stílusos megjelenés, édesen mérgező kisugárzással párosítva.
Ki hitte volna, hogy ezzel fog egyszer az őrületbe kergetni?
Igéző mosoly, erőteljes testalkat, kiváló fizikum.
Sohasem volt az esetem, mégis megfogott és magával rántott.
Oda adó, kedves, barátságos és szeretetteljes jellem.
Minden mit a tökéletes személyben keresnél, benne megtalálható.
Az ördög játékot űz velem egy ingerlő, attraktív megjelenéssel.
Egyetemista éveim alatt igyekeztem a tanulmányaimnak élni, ekkor talált meg ő.
Külcsín és belbecs, idegesítően megfelelő.
Az elejétől utáltam mindent benne. Megtűrni is gondot okozott magam mellett.
Vonzódtam hozzá, oda voltam érte, de erre nem jöhetett rá. Nem engedhettem.
Kerültem őt. Mellőztem és próbáltam elfeledni létezését is.
Segítséggel fordult hozzám, jólelkű mosolya üldözött bármerre jártam.
Olyannyira agyamba égett képe, hogy aludni sem tudtam. Látnom kellett, egyre többször és többször.
Felkeresett ismételten, sokadszor. Elfogadó és megértő tekintete, tiltotta létezésem.
Kínzott, meg akartam szabadulni tőle egyszer és mindenkorra.
Keresett folytonosan, meg nem állva. Képtelen volt feladni.
Elküldtem számtalan alkalommal, kitűnő személyét, mi szenvedést okozott lelkemnek, de nem elég.
Küzdelmeire ezredjére is nemet mondani szívem nem engedett. Csábított hibátlansága. Belementem.
A sötét igazság csak eztán hasított mélyen belém, hogy akit megismertem, csupán egy halovány árny.
Démoni alakja kirajzolódva előttem félelmet okozó jelenség. Kacagása a sátáné.
Menekülni lehetetlen, leláncolt végtagok a fatámaszokon.
Kellemes pokolfajzat kinézete, kecsegtető az ellenes nézeteknek, milyen az enyém is.
Korbácsok, kínzóeszközök és mi egymás szép eszköz. Szépsége a szemnek és fájdalma a testnek.
Erotikus, erőszakos, ellenszenves és mégis bűbájos. Édes ez a fajta szadizmus lényétől.
Mozdulni készül és érzed ez a lépés döntő lehet. Maradsz vagy mész. Megteszed vagy megfutamodsz
A futam megindul és mintha csak azt ordítanák "Notice me, Senpai." Várod a végkimenetelt.
Tévedésed beismerése nem mozog negatív spektrumon. Az őrület fokozata előtt, jobb megválni tőle.
Rájönni egy rokonlélek szívverésének titkára és együtt lélegezni vele a legszebb virág mi létezik, míg
Szerelem. Az egymás melletti élet mégis oly megterhelő, főként, ha a fekete lyuk magába szippant.
Megtehetném-e az engedélyével? Meg tenné ő az enyémmel?
Élet megszabadítóként élni szív nélkül, szívvel élni élettől megszabadítottként. A lélek bármire képes, ha az agy irányíthatatlanná válik. Bűn róható e eztán rá? Ki tudja?

I know your weakness! Chapter 8 SOL J-Kook & NamJin 1/2

-Hyung, biztos rendben van ez? - kérdezte fáradt hangon a fiatalabb.
-Kedvelsz engem, vagy nem így van? - indokolt a korosabb.
-De ez nem helyes. - fordította el fejét, mire másik nyakára csókolt.
-Ah.. Kérlek ne. Ez nem oké. - visszakozott, de nem bírta sokáig. 



-Ah, ah... - hallatszott az egyik szoba faajtaján ki az érzéki hangok sokasága. Elsőre nem tudtam hová tenni a hanganyag tartalmát. Mi történik és miért abban a helységben? Benyitottam és olyan látvány fogadott amire nem számítottam.
-JungKook! Ez meg mit jelentsen? - háborodtam fel, rajtakapva páromat egy másik illető karjai közt élvezkedni.
-NamJoon-ah, ez nem az aminek látszik. - mászott ki a személy birtoklásából és felém sietett, de figyelmen kívül hagyva tértem ki előle.
-Nem érdekel. Az igazság az, hogy én is megcsaltalak már egy párszor. Semmi gond. Viszont mivel ez kiderült azt hiszem jobb lesz, ha szakítunk. Összepakolok és elmegyek. - indultam meg szekrényem felé.
-Hyung! - elképedt tekintete ahogyan a földet terhelte hátsója, izgatta hátam.
-Bocsi! - csuktam be magam mögött a háló ajtaját és kezemben a telefonommal és cuccaimmal elindultam utamra egyéb hozzászólás nélkül.

-Halo? Hyung, te vagy az? Kisegítenél? - szóltam a készülékbe tartva magam a hűvös, higgadt szerephez.

Seoul-teukbyeolsi, Sangnok-gu, Yesuldaehak-ro-1-gil 23 (Seoul City, Sangnok-gu provincia, Yesuldaehak 1 Utca 23 szám)

-Hyung! - hívtam magamhoz az ajtón keresztül, csöngetés helyett, mire hallgatott is.
-Gyere be! - invitált, mosollyal arcán.
-Komolyan megcsalt, a kis huncut? - hangzott fel hátam mögül érdeklődő hangja kis gúnnyal fűszerezve.
-Nevess ki nyugodtan. Te megmondtad. - adtam fel magam.
-Valóban, de szeretlek, így nem dörgölöm az orrod alá a tiédnél magasabb intelligenciám kapcsolatok terén. - próbált felvágni.
-Magas intelligencia, mi? - horkantottam fel. - Mintha nem te kezdenél mindig lehetetlen alakokkal.
-Az már a múlté kis apám. Mennyi voltam akkor, tizennégy? Nam, az idők változnak. 10 éve még hülye kisgyerek fejjel róttam az utamat a kapcsolatok mezején, de mostanra tanultam egyet s mást. Mindig végig kell gondolni amit teszünk, amit mondunk és hogy kivel kezdünk. Ez az alapja egy jó kapcsolatnak. - okított.
-Nem inkább, hogy megtaláld valakivel a közös hangot, érvezzétek egymás társaságát és ne érezzétek, hogy unjátok az együtt töltött időt? - vitatkoztam.
-Látom van még mit tanulnod, ezért csalt meg ez a fiatalka művészfiú is. - bölcselkedett.
-Igazából a vége felé sejtettem, hogy valami elcsúszott köztünk, de már nem tudtam mit tehetnék, így megvártam míg ez történik. - vallottam be.
-Hogy te mekkora dinka vagy! - rötyögött fel.
-Hyung! Lehetnél egy pöpnyit együtt érzőbb. Összetörték a szívem. - róttam szemére érzéketlen megnyilvánulását.
-Bocsánat. Igazad van. Sajnálom. - törölgette könnyeit, fejemet vállára hajtva, miközben a kanapén üldögéltünk a hangtalan nappaliban.
-Ilyenkor tudod mi a legjobb megoldás? - törte meg a csendet csilingelő orgánuma.
-Hm? - vártam megváltást, mire ölembe ült.
-Péntek este Jimin bulijában tett féltékennyé. Mutasd be neki mit veszített veled. Hidd el segíteni fog a lelkecskéd gyógyulásában, ha láthatod a arcát, miközben rájön. - tanácsolta.
-Ha nem tévedek, magadra gondoltál. - húztam fel egyik szemöldököm, megfogva csípőjét. Bólintással jelezte igazam. Belementem. Az elkövetkezendő napokban a munkán és egyéb elfoglaltságokon kívül azon dolgoztunk, hogy minél hihetőbbé tegyük a nem létező párkapcsolatunk. Oh, igen, majd elfelejtettem. A "princess" ki belevetni készül magát az ál-love világába velem, nem más, mint gyermekkori barátom Kim öntelt SeokJin. Születésem óta ismerem ezt az áldott szőke herceget. Kiborító személyiséggel és elképesztően nőies külsővel rendelkezik. Nehéz vele bírni, de az évek alatt úgy gondolom rengeteg sikert könyvelhetek el vele kapcsolatban. A két év korkülönbségünk intellektusunkon kevésbé észrevehető, ezzel szemben a drága folyton megemlíti, csak hogy magasabbrendűségét jelölhesse. Amikor Kookieval az ex-barátommal összejöttünk, ő volt az aki minden erejével tiltakozott az egész ellen. Csipkelődött és kibírhatatlanul viselkedett ahányszor csak találkoztunk. Rühellte Kook-ot. Köztük úgy éreztem magam, mintha egy viadalon lennék, ahol az oroszlán a macska fölé kerekedik és közeledik a szétmarcangolás pillanata, ha meg nem állítom. Először nem értettem, de később rájöttem ő csupán meg akart védeni a pofára eséstől. Egy serdülőkorúval kikezdeni, nem éppen pozitív lépés. Én is megtanultam egy életre. Ahogyan ő is. Jin meglehetősen fiatalon kezdte a fiúzás művészetét. Tizennégy éves volt első barátja megszerzésekor. Majd ezt követően összeszámolhatatlan afférról tudna beszámolni fiatalkorából, de a legemlékezetesebbet tizennyolc évesen élte meg. Az akkori partnere a JaeHwan névre hallgatott és tizenhat éves volt. Azon a nyáron, kapcsolatuk kezdetén.. hogy is mondhatnám szépen. Jin nemi erőszak áldozata lett Jae által. Majd a bűnös két nap után, dobta és elhagyta a körzetet. Ebből és a megannyi pocsék történetből amik megestek vele, maradt benne, hogy a fiatalabbak csak fájdalmat okoznak és soha se kezdene velük újra, még szerelem árán sem. Ebből adódott az az eset amikor a legjobb barátunk YoonGi szerelmet vallott neki, ő visszautasította, miközben kölcsönösen oda volt azért a törpéért. Néha bűntudatot érzek miatta, pedig semmi közöm a vele történtekhez. Suhanc voltam még én is, bár nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy nem kéne ezt tennie és nem akartam megállítani. No de az ő élete, ráadásul olyannyira makacs, hogy nem hallgatna rám. A gondolataim mégis rengeteget forogtak körülötte. Aggódtam miatta, ez a mai napig bennem van.
-Azt hiszem, felkészültünk. - veregette meg vállamat, Péntek délután pár órával a buli kezdete előtt. Felállva az asztaltól saját lakrészeink felé vettük az irányt saját lakhelyünk felé, a készülődés indokával.
-Nam-ie. Vegyél fel valami igazán hódítót! Úgy nézz ki, mint aki élvezi az életet, ne úgy mint egy nagy gyerek, aki a játszótérről szabadult. Szóval, mint általában. - utasított.
-Értettem, főnökasszony! - kiáltottam vissza.
-Tessék?! - tette csípőre kezét. Nem volt előttem, de ismertem már ennyire. Fél óra múlva készen álltunk az indulásra. Mi telt fél órába? Készen voltam én tíz perc alatt, de őkelme kötekedett. Plusz az ő öltözködési ideje egy órát is igénybe vehet. Örülhetek, hogy most fél is elég volt számára. Nem is értem mivel tölthet, annyi időt miközben alapjáraton is káprázatos. Az elindulásra felszólítva kilépett magán részlegéről, az állam pedig leesett. Tetőtől talpig tökéletes volt. Öltözéke egyszerű és nagyszerű hatást keltett. Fekete cipő, bőrszín nadrággal és egy hófehér felsővel, mi kiemeli kulcscsontjait. Fején egy fekete kalap ékeskedett mi alatt középbarna precízen beállított fürtjei feküdtek, éppen hogy eltakarva csillogó csokoládébarna íriszei elől a világot. Szemeit korom színű szemceruzával emelte ki, hogy még vonzóbb hatást kelthessen kinézete. Fokozható ez? Nem hinném.
Az én összeállításom is hasonló volt, mégis azt éreztem elbújhatnék mellette. Rajtam egy szimpla szürkésbarna felső díszelgett egy sötét farmer és egy converse társaságában. Tej szőke hajam oldalasan belőve a legérdektelenebb módon, szemem aljában egy lehelletnyi sötét vonal. Tipikusan Kim NamJoon hatást keltettem.
-WoW. Ki ez a szexi szörnyeteg? - viccelődött Jin kilépve az ajtón, maga után húzva.
-Ne hízelegj! - csitítottam. Nem mintha a hízelgése nem esne jól, de néhány érzés nem hagy nyugodni mióta hozzá költöztem és ez aggaszt.

-Felkészültél? - nézett szemeimbe virgonc tekintettel és berántott az előttünk kitárulkozó terembe.
-Ideges vagy? - kuncogott fel immár a táncparkett közelében álldogáló személyemet vizslatva.
-Nem erről van szó, de lehet ezt mégse kéne. Nem megyünk inkább haza? - nyugtalankodtam.
-Nyugalom csődör. Hamarosan megérkezik és kezdődhet a játék. - biztatott vállon ragadva.
-De én nem aka.. - mondatom befejezni nem engedte, mikor megpillantotta volt szerelmem közeledni.
-Csapó! - adta meg a jelszót.
-Nocsak, ki van itt? - kezdett bele. - Csak nem a kétszínű kis művész palánta? - vágta hozzá az ártatlan szemekkel pásztázó lényre. - Mi van már beszélni sem vagy hajlandó? - piszkálta tovább.
-Ne zaklasd, JungKookot! - védte be a mellette álló hosszú képű, kivel az ágyamon osztoznak.
-Na, megszólalt a másik szentlelkű is. - ócsárló szavai véget nem értek. - De aggodalomra nincs ok. Itt vagyok én NamJoon-nak helyetted. Bennem ezerszer jobban megbízhat. - simult hozzám, nem véve le szemét a jelenlévőkről. -Ha tudnád milyen károkat tudsz okozni egy emberben, te kis féreg. - durvult el egyszeriben.
-Jin, azt hiszem elég lesz. - állítottam volna le, de csak mondta tovább.
-Azt hiszed mindent megtehetsz csak azért, mert fiatalabb vagy? Azt hiszed, hogy a korosabbak nem éreznek fájdalmat? Úgy kezeled, mintha csak tárgy lenne, amit eldobhatsz, amint meguntad. Pofátlan! Átkozott! Halál rád! Te nem tudod mi az a kín! - ordítozott kikelve magából, teljesen elborult állapotban. Könnyei megállíthatatlanul potyogtak. Szívem megszakadt elnézve barátom szenvedését. Lefogva végtagjait, magamhoz szorítva igyekeztem lenyugtatni.
-Hyung, kérlek! Itt vagyok, nyugodj meg! A múlt már megtörtént, de nem engedheted, hogy eluralkodjon rajtad egy ókori ügy. Nem bánthatsz másokat egy ifjú korában járó, gátlástalan személy tettéért. Sajnos az idő kerekét visszaforgatni és meg nem történté tenni a dolgot, de vigyázok rád. Rendben? - öleltem magamhoz szorosan. Kikászálódva fogásomból ajkaimra kapva lopott csókot tőlem. Gondolkodásom abban a minutumban megállt.
-Hát ő a szerető, akivel megcsaltál? - kérdezte halkan az előttünk helyet foglaló. Jin rám nézett majd hátra fordult.
-A micsoda? - döbbent le. - Te verted át őt? - förmedt rám.
-Dehogyis! Nem erről van szó. - szégyelltem el magam.
-Akkor miről? Én évekig a barátomnak tartottalak és figyeltem rád, erre te megteszed ugyan azt vele, amit velem tettek régen? - hitetlenkedett csalódottan.
-Ez nem így van! - tartottam ki igazam mellett.
-Elmehetsz a fenébe, te romlott kis huligán. - fordított hátat és lépkedett el. Utána futva épphogy elkaptam kezét a bejárat előtt.
-Mindent félreértesz! - közöltem vele, mire még haragosabb lett. Kikapva csuklóját kezemből lépdelt tovább.
-Jin, de hisz sohasem csaltam meg JungKook-ot. Hazudtam neki, miután rájuk nyitottam a hálóban. Könnyíteni akartam magamon és rajtuk is. Ha azt mondom neki, hogy "De hisz én kitartottam melletted és szeretlek, hogy mered ezt tenni velem?" és elzavarom, az mennyivel jobb? Így nyugodt lehet a lelkiismerete. Bár részben a döbbent arcjátéka is élvezetes volt számomra, amit végigjátszott távozásom pillanatában. - vigyorodtam el halványan. -Jin, tudod, hogy hűséges vagyok és sohasem tennék ilyet. - loholtam utána.
-Eddig azt hittem. - ütött szavaival.
-Aish, milyen reménytelen vagy hercegnő. - állítottam meg, magam felé fordítva. Szökése kísérletekor meguntam a finomkodást és a falnak toltam.
-Hallgass már meg és bízz egy kicsit bennem! - vettem fel határozott stílust. Megszeppenve kémlelt fel rám.
-Én voltam aki végigszemlélte a fiúiddal való kapcsolataidat, időről-időre. Én voltam aki aggódón igyekezett szavak nélkül a jó útra terelni. Nem említve, hogy én voltam az aki akkor rád talált. Gondolod képes lennék bárkit is bántani, miközben egész gyerekkorom alatt más emberek hibáit és kegyetlenségét szemrevételeztem? Ha komolyan elhiszed ezt, akkor nem ismersz eléggé. Ami meg a romlott kis huligánt illeti, igazán sértőnek tartom. Tudod, jól, hogy az az időszakom tizenhat éves koromig tartott, addig az esetig.
-Sajnálom. - hajtotta le fejét. -Te vagy az egyetlen akiben megbízom, születésem óta. Tizennyolc éves koromban amikor JaeHwan azt tette velem, te vigasztaltál. Mellettem voltál és ugyan azt tetted amit az imént bent. Mindig is vigyáztál rám. Ez az indokom, amiért annyira meg akartalak óvni én is téged. Szeretlek! Szeretlek lassan hat éve! YoonGinak abban az időben nem csak abból kifolyólag mondtam nemet, mert fiatalabb volt, hanem azért is, mert másba voltam szerelmes, csak magamnak sem akartam bevallani. Ennek nem így kéne lennie. - megunva magyarázkodását húztam csókba.
-Pabo, te komolyan nem változtál semmit. - húztam mosolyra ajkaim, értetlen képét bámulva. - Tudod, én már akkor szerettelek, mikor még a neved is alig bírtam kimondani. - nevettem fel. - A korkülönbség miatt a történtek után eszem ágába nem jutott ezt bevallani. Nem akartam megrontani a kapcsolatunk, sem azt, hogy rosszul érezd magad. Főleg miután YoonGi életét vesztette nem sokkal később beismerése után. - gondoltam vissza a múlt nyomasztó emlékkép sorozatára.
-NamJoon, köszönöm, hogy kitartottál mellettem és, hogy ennyi éven át vigyáztál rám! - bújt hozzám pityeregve.
-A hercegnőt szolgálni számomra a legdicsőbb dolog! - jelentettem ki, mire felocsúdott.
-Tessék?! - rontott nekem én pedig csak nevettem édes dühöngésén.

Forever! JiKook (OS)

Egyetlen kérdés zakatolt a fejemben mióta megismertem. Lassan hét éve már annak az esős napnak amikor találkoztunk. Döntő pillanata életemnek és egy új időszak beköszöntése volt az a bizonyos. Emlékszem öltözéke lenge volt, hasonlóan enyémhez. A vizes cseppek könnyeivel együtt hullottak egyes ruhadarabjaira, majd tovább. Tekintete összetört volt és szívszaggató, mégis annyira magával ragadó. Egy igazi angyal benyomását keltette. Első látásra belé szerettem. Azok a szívbemarkoló barna íriszek, mik azóta is kísérik utam és szeretném, hogy eztán is még megannyi évig kísérjenek. Mikor szembe néztünk egymással hosszú utunk megjárása közben kötelékünk megköttetett. Képtelen voltam csak úgy elsétálni mellette. Íriszeim csodája lehetett másodpercekig tarkója, háta, mindene. Éreztem, soha nem fogom feledni. Lénye örökre agyamba égett. Később érzéseim nem hazudtoltak meg és újból egymásra leltünk egy rendezvénynek köszönhetően. Ezúttal nem tágítva vettem magamhoz az irányítást és léptem hozzá magabiztosan és összeszedetten.
-Szia. Jeon JungKook vagyok. Téged hogy hívnak? - szegeztem neki barátságosan.
-Jimin. Park Jimin. Örvendek. - mosolyodott el.
Beszélgetni kezdtünk és azt vettük észre egészen sok közös és ellentétes dolgunk van. Megegyezett az ízlésünk zenék és filmek terén. Habár ami a műfajokat illeti, értékeltem érdeklődését, de igazán gyengéd idegzetű csillag. Mindketten oda meg vissza voltunk a sportokért és nagy vágyunk volt az utazás. Ő kifejezetten szeretett a kamera előtt marháskodni, míg én kameramanként csillogtathattam meg tudásom, mellette. A lányokhoz való viszonyulásunk apróbb részletekben eltért, de nagyrészt megegyezett. Beszélni ő sem kifejezetten tudott velük, csupán velem ellentétben őt érdekelték. Bennem pánikrohamon kívül mást nem váltottak ki a női organizmusok. Ezen kívül a fiú igen népszerű volt, a múltbéli gondolataim ellenére, míg én utáltam még az emberek között tartózkodni is. Nem az én világom. A közösségi médiát is megvetettem világ életemben. Ő a tipikus társaságközepe személyiség, én az otthon szuperhősfilmeket bámuló típus. Mindenesetre nagy vonalakban kiegészítettük egymást.

-Mond, Jimin-shi, miért sírtál 4 éve a Seol Parkban azon az esős napon? - tettem fel a bennem régen megfogalmazódott kérdést.
-Mi? - nézett rám kérdőn.
-Ah, s-semmi. Mindegy. - tereltem, az alapon, hogy az idő alatt biztos elfelejtette már.
-Szóval még emlékszel rá. - húzta mosolyra ajkait. -Akkoriban nehéz időszakon mentem keresztül. - kezdett bele meséjébe, én pedig meghökkenve hallgattam. Emlékszik? -Mennyi is... Talán  19 éves lehettem. Az utolsó évem is befejeztem a suliban és nem tudtam mihez kezdhetnék magamhoz. A szerelmem eldobott miután megcsalt, a szüleim fiatalabb koromban elhunytak, a nagymamám volt az egyetlen támaszom, aki súlyos betegségben szenvedett. Leérettségiztem, de nem láttam tovább a lábamnál. Az egész életem egy törött darab volt.
-Sajnálom. - szégyelltem el magam kérdésem miatt. Felidéztetni vele egy ilyen fájdalmas emléket. Igazán gonosz dolog volt tőlem.
-Semmi gond. Örülök, hogy beszélhettem róla. Sőt, hálás vagyok neked Kookie. - hangja simogatta dobhártyám.
-Mégis miért? - értetlenkedtem.
-A veled való találkozás volt az ami erőt adott arra, hogy talpra álljak. Ahogy a szemeidbe néztem megdobbant a szívem. Fehér óriási felső, farmer és egy bakancs. Csapzott vizes tincseid arcodhoz tapadtak átadva a nedvességet arcodnak. Olyan elképesztő voltál, magával ragadó. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget az a pillanat. Amint elhaladtam éreztem magamon égető szemeid, de túlságosan féltem visszafordulni. Bár semmi esély nem volt rá, remélem, hogy újra találkozni fogunk. Ezért küzdöttem és építettem újra jövőm. Miattad. Tudom, hogy ez eléggé abszurd, de...
-Szeretlek! - vágtam közbe hirtelen. Szemei kétszeresükre kerekedtek és a szavak torkán akadtak. Óvatosan megfogva állát irányítottam magam felé, rákapva ajkaira. Gyengéden martam az említettekre, éreztem bizonytalanságát és félelmét. Remegett.
-Megígérem, hogy vigyázni fogok rád egy életen át és nem hagyom, hogy bajod essék! Soha nem foglak elhagyni. - esküdöztem, válsz hiányában.
-Kook-ah, ez nagyon édes, de hisz még nem is mondtam semmit. - pirult el.
-Nem is kell. A kis beszéded és a reakciód mindent elárul. - mosolyogtam rá.

Rengeteg emlékezetes, csodálatos pillanatot éltünk meg együtt. Kedvencet választani is lehetetlen lenne. Elutaztunk változatos, gyönyörűbbnél, gyönyörűbb helyekre, megkóstoltuk az országok különlegességeit, zenét tanultunk, megannyi filmet megnéztünk együtt. A félelmetes részeknél folyton élvezhettem teste melegségét és sipító hangját fülemben. Ennél jobbat nem is tudok. Nem sokkal a kapcsolatunk kezdete után összeköltöztünk és kivettünk egy közösen bérelt lakást. Világos, fényes, megnyugtató, kellemes, meleg és családias. Örökbe fogadtunk egy kölyök macskát és egy kutyust, kiktől életünk csak színesebb lett. Életünk kiegyensúlyozott volt. Ő és ez a két csöppség jelentette nekem az otthont, a családot. Viszont ideje a változásnak. Elhatározásom fél éve fogalmazódott meg bennem egy csillagos éjszakán amikor a kanapén elszundító szeretőm bámulásán kaptam magam.

-Park JiMin! - térdeltem le szerelmem elé, egy francia kávézó külső asztala mellett. - Összekötnéd velem az életed? - tettem fel kérdésem ami már mióta szívem legfőbb vágyát tartalmazta.
-JungKook. - takarta el száját zavarában. -Én...

Ha válaszolhatna nekem... Oh ha megtehetné, de ezzel elkéstem. Szívem egyetlen napsugara fél éve vesztette életét egy balesetben amit én okoztam. Pontosan az említett szuggerálós este után a reptérre tartottunk, ahol már várt Franciaországból, Seoul-ba tartó képünk, amit soha nem értünk el.
Hajnal volt. A kölcsönzött autót vezetve tárgyaltunk életünk nagyobb-kisebb dolgait amikor egy véletlen figyelmetlenség okán elsodródtunk, amit a rendőrség az autó hibájaként könyvelt el, de tudtam jól én vagyok a hibás. Nem nevezném kifejezetten nagy balesetnek, de abban a balesetben mégis az egész életem elvesztettem. Míg én kisebb sérülésekkel megúsztam, addig Jimin súlyos sérülésekkel ült mellettem akkor és ott. Amint az ütközés megtörtént felé kaptam tekintetem és a bozalom minden változata végigszaladt tagjaimon. Kikászálódva az autóroncsból utána nyúltam, hogy kihorgásszam őt is, ami sikerült is. Még életben volt. Édes mosoly ült arcán, de nem tudta titkolni szenvedését.
-JungKookie, örökké szeretni foglak, ezt tartsd az eszedben és emlékezz rám, de kérlek keress magadnak valakit, ha már nem leszek. - ejtette el utolsó szavait hozzám.
-Hülye, épp ma akartam megkérni a kezed, te pedig közlöd, hogy keressek mást? Ne merj itt hagyni!! - zokogva borultam mellkasára.

Ez az én szerelmi történetem. Nem minden szerelem végződhet happy end-el, pedig ő megérdemelte volna. Sajnálom, hogy nem adhattam meg neki.