A kórházban tértem magamhoz, immár újra fényeket érzékelve, a teljes sötétség helyén. Körbetekintve a kórteremben legjobb barátom határozott, de ugyanakkor értetlenül képlelő tekintetébe botlottam.
-Miért csinálod ezt? - kérdezett végül rá. Bár szükségtelen volt kérdése, tekintve, hogy jól tudtam mi jár a fejében.
-Te ezt nem érted. Nem értheted. Ezt kell tennem. - magyaráztam, egyetlen indok elejtése nélkül.
-Mégis miért kéne? Mi van veled? Tán meg akarod ölni magad? Segítek én neked, ha annyira arra vágysz. - dühös szavait, aggodalmas tekintete lágyította.
-Kiskoromban elhatároztam, így most megvalósítom. Hisz ez a te számodra is jó. - biztattam.
-Te agyi analfabéta, ugyan mi hasznom származna abból, ha halálba gürized magad? - szidott le, kioktató tekintettel.
-Eltartalak, örülhetnél. - tetéztem.
-Pofám leszakad rajtad. Ha velem van problémád, csak mond meg, ne magad kezd el hajszolni. Te többet jelentesz számomra ennél. - kevert le egy baráti tockost.
-Itt nem erről van szó. Azért dolgozok, hogy megmutassam én is képes vagyok, arra amire ő. El tudom tartani akiket szeretek és meg is teszem. - hangzott el magabiztos válaszom.
-Ő? Szóval neki akarsz bizonyítani, őt akarod felülmúlni? ...
Még fiatal voltam. Rettentően fiatal. Nem sok dologra emlékszem akkorról, de néhány dolog az elmémbe és szívembe vésődött, miket sohasem fogok tudni kiverni a fejemből. Emlékszem a hajnalokra, amikor a szobám ajtajának aljánál apró fény szűrődött be hozzám, pontosabban hozzánk. A bátyám olyankor mindig aludt, én azonban lerúgva takaróm, ezzel kikászálódva annak meleg öleléséből, ugrottam a fényhez. Kikukucskáltam és megláttam apámat. Kedves, de ugyanakkor megvisel arcát, megvilágította a bejárat lámpája. Magas, vékony, de mégis erős alakja eltűnt az kinti sötét éjszakában. Leszaladva a lépcsőkön, rohantam hozzá vigyázva, hogy el ne essek. "Hová mész?" - kérdeztem kíváncsian. "Dolgozni megyek! Vigyázz anyukádékra, míg haza nem jövök." - ezt suttogta, majd felkapott és homlokon csókolt. Szerettem őt, mindennél jobban. Éppen ezért fájt annyira valahányszor megismétlődött ez az eset. Olyan kedves és figyelmes. Olyan erős és törődő. Mégsem volt időm soha eléggé megismerni. Mégsem volt alkalom, hogy lett volna ideje rám. Nem haragudtam. Nem haragudtam, mert tudtam, hogy bár nincs velünk, de mindent értünk tesz. Értünk, a családjáért, akiket szeret. Mégis, úgy hiányzott. Meglátva minden reggel az asztalon a Chocho Pie-t és az egy pohár tejet, amit ott hagyott nekem, sírtam.
Akkoriban úgy ítélkeztem, hogy ha esetleg én is nekiállnék dolgozni, vagy lenne pénzem, akkor segíthetnék neki és többet lehetne velünk. Próbálkoztam. Elmentem a szomszédokhoz segíteni, és rengeteg dolgot kipróbáltam, amire egy nagyjából hét éves kisgyerek képes. A szüleim meghatódottan nevettek, de ezzel nem értem el túl sokat. Így vártam már az időt, amikor zsebeim megtelhetnek pénzzel és támogathassam őket. Az ötleteim nagy részét közöltem velük, de mindezt csupán édes hablatynak vették az apró gyermeküktől. Értékelték, ennél többet nem tehettek.
Emlékszem, mennyire zavart, hogy nem voltak hajlandóak komolyan venni. Bár elismerem, talán én se tettem volna. Egy kiskorú meggondolatlan csöppség voltam, aki boldogságot akart csupán és emiatt bármit meg tett volna. Azonban ezt olykor elfelejtettem. Minél nagyobb lettem, az elhagyottság érzése egyre erősödött bennem. A szüleim dolgoztak, a bátyám elköltözött és én egyedül voltam. Semmi sem változott. Egyet leszámítva. Tinédzser koromra a kötelékem, amely hozzájuk kötött, elhalványult. Képtelen voltam értékelni őket, sőt bármit. "Oemma, csak ezer won"hangoztattam. Mintha milliomosok lettünk volna, akik bármit megengedhetnek. Tanultam belőle.
-Szó sincs, arról, hogy felül akarnám múlni. Hogy is tudnék egy ennyire csodálatos embert felülmúlni? Születésem óta mindent megtett értünk és végül én mégsem voltam képes arra, hogy értékeljem őt. Tudod te mennyi mindent megtett azért, hogy eltartson? Még hogy 100 won. Én hülye. - indultak meg könnyeim. - Annyira idióta volt. Mindet megengedett. Elkényeztetett, pedig meg sem érdemeltem. Ha pénzt kértem tőlük, ők megadták, még ha túlóráznia is kellett miatta. Ez az ember feláldozta magát értünk. Bizonyítani? Mégis, hogy bizonyíthatnék egy halottnak? - zokogásom egyre erősödött.
-Oh, nagyon sajnálom Kook-ah. Nem is sejtettem, csak.. - akadt meg a szava. Első alkalommal látott ilyen szinten szétesetten.
-Nem, igazad van. Talán így is hajt a bizonyítás vágy felé. Miattam halt meg, megérdemli, hogy kövessem a példáját és megmutassam neki, ha kell a túlvilágon is, de igenis képes vagyok, amire ő. S vigyázok helyette is a szeretteinkre.
-JungKook, én megértelek, de nem helyes, amit teszel. Ezt te is tudod. Az anyukád is aggódik miattad, ne is tagadd. Hallottam, amikor beszéltetek. - vallotta be.
.-Te kihallgattad a beszélgetésünk? - hitetlenkedtem.
-Természetesen, hisz aggódtam érted. Nem ilyennek ismertelek meg. Tudtam, hogy valami nincs rendben. S, amikor anyukád felhívott és megkérdezte mit csinálsz, a válaszod egy higgadt tény említésébe bújtatott merő szenvedés volt. Mikor ment el? - vágott mellkasba kérdése.
-Egy ideje. - tértem ki a válasz adás előtt. Nem akartam kimondani. Túlságosan fájt.
-Öreg, ne szórakozz velem. hetedik osztály óta vagyunk a legjobb barátok, szinte a testvérem vagy és mégse tudok rólad semmit, mint kiderült. Ne makacskodj és titkolózz, csak mond ki. - parancsolt rám.
-Az érettségikor. Pontosan azon a napon. Túlórázott, hogy legyen pénzük az ajándékra, amit nekem szántak és az egy hónappal későbbi diplomázásra, a bátyámnak. Előző nap elindult a munkába, de reggel már nem tért haza. Hajnalban életét vesztette, a helyen, ahol éveket töltött, miattunk. - meséltem el a történetet, mely azóta is üldöz. Megöltem az apám.
-Részvétem az apukád miatt és nagyon sajnálom, de te Jeon JungKook vagy és nem pedig ő. Ő sem akarná, hogy te is úgy végezd, ahogyan ő. Büszke rád ebben nincs kétség, de ha tényleg, azt szeretnéd, hogy boldog legyen mindenki és ne fájjon ez a dolog, akkor ideje lenne megbocsájtanod magadnak, hisz nem te tehetsz erről és le kell állnod. Ugye nem akarod, hogy anyukád rosszul érezze magát, vagy azt, hogy még egy számára fontos embert kelljen gyászolnia? - hozta fel a legszívenütőbb érvet.
-Nem, nem akarom. - pásztáztam a jéghideg padlót.
-Hidd el nekem, hogy ez nem a te hibád. Sajnos ilyen a társadalom. Sok ember hal meg a munkahelyén a túlvállalás miatt. Egy címek nélküli, szimpla munkás nem keres eleget ahhoz, hogy egy egész családnak elég legyen hiány nélkül. Te csak tudhatod, mivel még a te fizetésed is kevés ügyvédként. Nem vagy oktondi, ne lehet, hogy igazából nem is azért terheled túl magad, mert bűntudatod van, hanem inkább, mert hiányzik neked és úgy érzed ezzel közelebb vagy hozzá? - sorolta érveit és gondolatait én pedig megkukulva néztem szemeibe. Képtelen voltam bármit is kinyögni. Igaza volt. Teljes mértékben.
-Te kis pabo, gyere ide! - csókolt homlokon, mint ahogy annak idején apám tette. Érdekes mód, az érzés ugyan az volt. Társam lehetőséget adott nekem, hogy újra átélhessek valami számomra értékeset, hálám egyre végtelenebb felé, az évekkel. Magához szorítva mutatta ki mély érzelmeit irántam, ami igen jól esett. El sem akartam engedni.
Az elválás hirtelen jött el egy sunyi mozdulatsorral megfűszerezve. Barátom ellopva az asztalon heverő telefonom pattant vissza székébe, tárcsázni kezdve.
-Te meg mit? - bámultam a vigyorgó srácot.
-Joboseyo, Ms. Jeon? - szólt bele, mire oda ugrottam, a telefonért nyúlva.
-Adod ide, hülye gyerek! - csapkodtam dühösen, de elhajolt előlem.
-Jó estét. Igen, Kim TaeHyung vagyok, Kookie barátja. Oh, igen, ami azt illeti... - folytatott bájcsevejt a nővel, aki megszült. Ez az átkozott. Mit tervezhet?
-Csodálatos. Rendben. Akkor vasárnap. Köszönöm. Visszhall. - tette le, én pedig rávetettem magam az imént hallottakra.
-Mit csinálsz te az anyukámmal, vasárnap? - húztam fel szemöldököm bosszúsan.
-Mássz vissza szépen az ágyba. Én semmit sem csinálok. Mi fogunk tenni valamit. Elmegyünk hozzá Pusan-ba és beszélni fogtok. Megbeszélitek a gondjaitokat. Te, ő és a bátyád.
-Mégis miért? - ültem le ágyam szélére, őt vizslatva.
-Úgy érzem nem elég az, hogy velem megbeszélted. Szeretném, ha a családoddal is beszélnél. Emellett, tudom, hogy nem szoktál elmenni apukád évenkénti megemlékezéseire. - ismerte el.
-Sok volt a munkám. - fordítottam hátat szégyenemben.
-Egyszóval ugyan, azt tetted vele, amit ő veled. Még ha nem is szánt szándékkal. - vágta a fejemhez gyengéden.
-Felfogtam. Befejezheted. Elmegyek, csak ne gyötörj tovább. Tisztában vagyok vele hol hibáztam. Köszönöm. - tekintettem vissza rá hálásan.
-Ugye tudod, hogy ki van a hátsód? - rontotta el a meghitt pillanatot.
-Barom. - bújtam be a takaró alá.
-De így szeretsz. - vigyorgott. -Kérlek, ígérd meg, hogy mostantól fogva meggondoltabb leszel és nem teszel többet ilyet! - hajolt felém. Közelebbről szemei még kínzóbban hatottak sajgó szívemre. -Anyukád teljesen korrektül eléldegél, még nyugdíjat is kap, emellett otthoni munkát vállal, a bátyádnak már támogatás sem kell, én pedig neki állok dolgozni. Nemrég voltam egy állásinterjún és úgy tűnik tetszettem a felvételi bizottságnak. Felesleges úgy hajtanod. Az apukád így is - úgy is szeret és büszke rád. Nem a munkahelyen, hanem a szívedben él és fentről figyeli, hogy milyen jó ember is vállt belőled végül. Rendben? - csípte meg arcom. - Holnap délben indulunk, addig szedd össze magad, te kis gondoskodó aprósütemény. - lágyan csengő hangja szélként csiklandozta lényem, ahogy a távolodó alakját bámultam, míg mellkasom a meghatódottság dobbanásaitól visszhangzott. Köszönettel tartozom neki mindezért és a későbbiekért. Az egyetlen kívánságom ezen túl is csak egy marad, miben mellette akarok létezni.
Legyünk boldogok, fájdalom nélkül, egy családként mind!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése