We are bulletproof, so Let's live our dream! [사랑해 my second family!] [Truths]

A BBMAs Social Artist díja a kezünkben. Egyszerűen hihetetlen, hogy sikerült idáig is eljutnunk. 2013 óta rengeteg dolog történt velünk és rengeteg küzdelmen mentünk keresztül, hogy idáig elérhessünk. Megérte e a megannyi erőfeszítés? Megérte e, hogy Yoongi Hyung ott hagyta a családját és kockáztatta a tanulmányait, a szenvedélye miatt és aztán még a kiadót is a kilépésével fenyegette, csak, hogy csapatba kerüljön? Megérte e, hogy NamJoon Hyung egyre csak küzdött, még szülői támogatás nélkül is és amikor felajánlották neki a szóló karrier lehetőségét, amire mindig is vágyott, ő visszautasította? Megérte e, hogy JungKookie nem kevés időt végigszenvedett és annyi könnyet hullatott, de leküzdötte félénkségét? Megérte, hogy HoSeok Hyung folyamatosan a kinézetére való megjegyzéseket hallgassa és az ebből kifolyó bántást a tehetségére, ami igazából nem kérdés? Megérte e, hogy Jiminnie az őt bántalmazók miatt megbetegítse magát, csak, hogy megfeleljen másoknak? Megérte e a küzdelem Jin Hyung részéről, aki folyamatosan abban a hitben él, hogy nem elég amit tesz, mivel csupán a kinézetének köszönheti, hogy köztünk van? Megérte e egy kicsi helyen szűkösködni és minden erőnket és kapcsolatunkat bevetni, hogy csapatunk ne oszoljon fel a siker előtt? Azt kell mondanom, igen. Mindannyian sérültek vagyunk valamely módon és ért minket veszteség, vagy bántalmazás, de itt vagyunk, együtt vagyunk és csak ez a fontos. Nem igaz? Hogy velem mi a helyzet? Én vagyok az a bizonyos hosszú ideig rejtett tag, aki azt hitte, sohasem fog bekerülni a csapatba. Tizenöt évig éltem a nagymamám farmján és segítettem be neki, akárcsak egy szorgos kis farmer. Nem is csoda, hogy furának néznek, huh? Az álmom azonban mindig is az volt, hogy előadó lehessek. Mikor felvettek a kiadóhoz nagyot fordult velem a világ. Közelebb kellett költöznöm és iskolát váltanom, ami nem kicsit megviselt. Az új helyen kiközösített voltam. Senki nem akart barátkozni velem, vagy akárcsak hozzám szólni, aztán jött Jiminnie. Nehéz szavakban kifejezni mennyire hálás vagyok neki. Igaz mindig piszkáljuk egymást és ezt sohasem lennék képes az arcába mondani, de megmentette az életem. Sohasem felejtem el, amikor egyedül lézengtem az iskolában és ő feltette a nagy kérdést a haverjainak: " Miért ignoráljátok a barátom? " Akkor és ott megnyert magának, mint egy örökké tartó sexy brain alien friendship csomagot. Tudom kicsit nyálas vagyok, szóval lépjünk tovább. Ezek után tudtam csak meg biztosan, hogy bekerültem a bangtan fiúk közé és kínos e vagy sem, de sírtam. A várakozás megölte az idegeim, így mikor végre közölték velem az állást kijött, ami oly sokáig bennem volt. Hálából, mert úgy döntöttek én is ide való vagyok, kezdtem el videózni. Gyakornok koromban sokat beszéltem erről és most, hogy már van is miről, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy minél többet megmutassak. Azonban volt egy problémám abban az időben, amit bár úgy határoztam, hogy figyelmen kívül kell hagynom és beletörődnöm, de mégis volt egy ember, akinek voltak olyan fontosak az érzéseim, hogy kisegítsen. Örökké hálás leszek Hyungnak. A második Bangtan eredeti pozíció felállásában én lettem volna az egyik rapper, míg Hobi Hyung énekes pozíciót tölt be. Igaz ez mostanra elég viccesen hat, tekintve a kettőnk tehetségét, de mindenesetre igaz. Az én legnagyobb vágyam mindig is az éneklés volt és ezt ő is tudta. Már magam sem tudom honnan sejtette, de csupán azért, hogy teljesüljön a gyerekkori álmom sokkal többet gyakorolt, hogy végül úgy határozzanak ő töltse be a fennmaradt rapper helyet. Nem sokan tudnak erről és mi sem említjük meg gyakran, de nem tudom, hogy megköszönni a kedvességét.  Igaz az utóbbi időkben elkezdtem a rap felé is kacsintgatni a Hyungok Cypher-jeit hallgatva, de így jártam. Annyi baj legyen, hogy nem kerülhetek be a rapper line számaiba. Ha már itt tartunk... debütálásunk után kis idővel sem kerestünk sok pénzt és a támogatásunk sem nőtt. Épp ellenkezőleg. A N.O után úgy határoztunk itt a vége. A banda feloszlásához közel, aztán mégis a folytatás mellett döntöttünk. Bár az elhelyezésünk egy apró apartmanban volt, ahol együtt kellett aludnunk és a kiadótól még ebédet sem kaptunk, illetve fizetésünk is csekély volt éppen annyi amiből kijött az étkezés, de úgy éreztük ez itt nem érhet véget. A második fennakadás a Dope és a Run között kezdődött. Elfogyott a pénz. Tudom, külső szemmel úgy tűnhet, hogy még a mellékhelységünkben is pénz folyik víz helyett, de ez csupán a látszat. Miért olyan egyszerű a Dope vagy a Run? Többre nem telt. A Run ötletével szemben a kiadó nem volt igazán lelkes, főképpen a pénzhiányból kifolyólag, de addig igyekeztünk, míg össze nem hoztuk. Tudtuk, hogy nem adhatjuk fel, így a managerünktől kölcsönkért autóban száguldoztunk a forgatáson, illetve a szállításunkat is abban intéztük, mivel külön járműre sem telt. A legszomorúbb mégsem ez. Régebben Suga Hyung egy interjúban azt nyilatkozta, hogy örül neki, hogy legalább amiatt hallgatnak minket az emberek, mert én és Kookie helyesek vagyunk. Ez szíven ütött. Valóban ennyi lett volna? Igazán kétlem. A BTS több, mint a mi két cuki fejünk. A BTS egy csapat, ami magában rejt hét tehetséges és jó stílusú, jóképű férfit, akik fontos üzeneteket szándékoznak közölni a közönséggel és mindenek előtt az ARMYkkal.  Vagy én látnám rosszul? Nem, az kizárt. Ez volt mindannyiunk álma, amiért sok mindent kockáztattunk és adtunk fel, de mindeközben az idő alatt óriási fejlődésen is keresztül mentünk. RapMonster, a mi hű vezérünk, ki kitartott mellettünk a végsőkig most csodálatosabb, mint valaha. Anno underground előadóként kezdte, míg a BigHit a szárnyai alá nem vette, meglátva benne a potenciát. Miután az első Bangtan Sonyendan egy dal után szétrebbent, alig várta, hogy új rookiekat kapjon és belekezdhessen a munkába. Nála kitartóbb embert, keveset ismerek. Fiatalabb korában az anyukája egyszer letörölte az összes zenei anyagát és eltörte a mikrofonját, azzal az indokkal, hogy a tanulásra koncentráljon első sorban és ne egy hülye hóbortra vesztegesse az idejét, ő mégsem adta fel. Azóta is keményen dolgozik és egyre csak jobb és jobb. A dalaink nagy részében besegít, vagy ő maga komponálja, illetve írja, olykor mások hozzájárulásával. Őszintén mondhatom büszke vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű embert ismerhetek. Aztán ott van Suga Hyung. Igaz az útja döcögősen indult, de mindent megtett annak érdekében, hogy utcai rapperből eljusson idáig, még a szociális fóbiája ellenére is, ami azért kicsit be tud tenni neki időnként, de szerintem nyugodtan mondhatom, hogy rengeteget fejlődött emberi kapcsolatok szintjén. Főleg miután még fiatalabb korunkban háromszáz ajándékot csomagolt és levelet írt meg a mini fanmeetingünkre ellátogató fanok számára. Jin Hyung volt az a tag, akit elismerten csupán a külseje miatt vettek fel a kiadóhoz és juttattak be egy csapatba. Ebből és abból kifolyólag, hogy az anyukáján kívül a szomszédainak és mindenki másnak is meggyőződése volt, hogy tehetségtelen mély seb maradt a mi rangidősünkben, amit még azóta se igazán sikerült befoltoznia. Meglehet, hogy Hyung helyes, de nem ám ez az egyetlen tehetsége és most nem a főzésre gondolok. Ha az emberek nagy része nem is egyezett abba bele, hogy bármifajta tehetsége lenne ének téren, mégis egy hamisítatlan tehetséget köszönthetnek mostanra. Ugyanis, ha első hallásra nem is, de egy csiszolatlan gyémánttal érkeztek hozzánk. Igaz, a dalszöveg részei nem nyúlnak valami hosszúra, de így sem tudja titkolni, hogy mennyit dolgozott és hová jutott az évek alatt. Emellett, ha nem elég milyen keményen küzd, ott van az a tény is mennyire igyekszik ránk figyelni, legidősebbként. A mi törődő hercegnőnk. S, ha már törődés, ne felejtsem el Hosiki Hyungot se. A mi underground táncművészünket, aki random az utcáról loholt be és megnyert mindenkit. A hamisítatlan  ékkő. A mi anyáskodó Hyungunk, aki folyton a maknae line-al van elfoglalva és bármit megtenne értünk, akár áldozatok árán is, mint azt már példázatommal is elmeséltem. Azonban a mi folyton mosolygó napsugarunk sem mindig boldog. A debüt óta folyamatos bombázás éri külseje miatt, de a legfájóbb számára mégsem ez. Az igazi probléma ennél sokkalta régebbre nyúlik vissza. A valós indok, arra miért is próbálkozik ennyire keményen, az az édesapjához köthető. Az emberhez, ki soha életében nem volt hajlandó elismerni, vagy bármiért is megdicsérni, amit elért. Ez az egész, amolyan bizonyítás, minek talán sohasem lesz vége. Bár a mi HoSeok-unk, így igazán önmaga. Nem is értem, hogy lehet egy ilyen csodás gyermeket csalódásként feltüntetni. Jimin pedig, a mi abs mesterünk, sem volt mindig ilyen. Kisebb korában folyamatos bántásnak volt kitéve a súlya miatt, ami igazán nem haladta meg a normált, maximum az orcáin. Illetve sokan a 'csúnya' szóval illeték, ami se akkoriban, sem napjainkban nem jellemző rá, sőt messze áll tőle. Ez mind azonban az önbizalmába került, ami megesik, hogy mostanság is ingadozik, de akkoriban sokkalta drasztikusabb volt a helyzet. Szerencsére Jin Hyung megállította abban, hogy éheztesse magát, de jó időre rajta ragadt a dolog. Jungkookie pedig.. közülünk talán ő érte el a legnagyobb változást szociális téren. Mindig is egy félénk srác volt és a szülei nem igazán örültek, a próbálkozásainak, ugyanis túl fiatalnak tartották és féltették, hogy esetleg csalódni fog, vagy bármi hasonló. Szerencsére erre nem volt olyan sok alkalma, de nem mondom, hogy nem viselték meg a történtek. A kezdetekben eléggé visszahúzódó volt, de minden erejével azon volt, hogy leküzdje ezt a fanok és a csapat érdekében. Nem ment könnyen, de sikerült félretennie feszengését az elvárások miatt. Bár kezdetekben nagyon aggódtunk érte. Az évek során rengeteg könnye folyt. A debüt utáni időszakban még a személyes problémái jóvoltából, akár titokban is, csak, hogy ne aggódjunk, azóta pedig még a mi fájdalmaink miatt is képes sírva fakadni. Egyértelműen a golden maknae szerep mellett ő a csapat legérzékenyebb tagja is. Persze az évekkel ő is férfiasodott, de örökre az a JungKook marad, aki volt. Ebben nem kételkedem. Csupán erősebb. Ezek vagyunk mi. Többen messze a családunktól, napi ki tudja hány órát végiggyakorolva, bánatunkat és fájdalmaink visszanyelve küzdünk a létünkért. Azóta, most és örökké. A 300 megtekintést is megünnepeltük és a több milliót is, a csekély fanból kinövekedett ARMY sereget, a nagyra vágyott Daesang díj után most már a BBMAs-t. Az apró gyakorló teremből kiléptünk egy nagyobba és az elhelyezésünk mostanra javult. Hálásak vagyunk minden támogatásért, amit kaptunk és kapunk jelenleg is. Sohasem fogjuk feladni és örökké küzdeni fogunk az ARMYkért és magunkért, a hazánkért, a családunkért. Megálmodtuk és most valóra váltjuk. Soha se érjen véget. Fighting!

We are bulletproof!