-Figyelj, ők itt a volt bandám tagjai. Rossz fiúk, ahogyan én is az voltam. Alapjáraton marhák gyülekezete, de ha az ellenségükké válsz, megismerkedhetsz az ördögi oldalukkal. Röviden: Ez történt velem is. - kezdett meséjébe. -Nagyjából tizenöt-hat éves lehettem, amikor megismerkedtem Runch-al. Hamar nagyon közeli barátok lettünk, ugyanis ő volt az első olyan haverom, akivel intellektuálisan is képesek voltunk szót érteni. Aztán már magam sem tudom, hogy sikerült rossz ügyletekbe keverednünk... Egyről a kettőre ennek az idétlen bagázsnak a vezetője lettem és olyan dolgokat tettem, amikre nem vagyok büszke. Aznap is, amikor találkoztunk azon a metrón egy terven dolgoztunk. Vagyis jobban mondva ő dolgozott rajta. Én inkább elmerültem az olvasás csodás világába és megpróbáltam kizárni a külvilágot, a háborgató tekintetekkel együtt. A tied mégsem volt hajlandó engedni, hogy nyugalomban éljek. Te voltál az első és egyetlen személy, aki nem utálattal tekintett felém akkoriban. Ez felkeltette az érdeklődésem. Képtelen voltam kiverni téged a fejemből és ez szép lassan a fiúkkal való közös dolgaink rovására ment. Már nem akartam folytatni. A nagyi sem akarta soha, hogy ilyesmikbe keveredjek. Bűntudatom volt. Elhatároztam, hogy elhagyom a várost és új életet kezdek Seoulban. Persze a szüleimről való történet szintúgy igaz volt. Sőt, azt kihasználva próbáltam meggyőzni ezeket az idétlen alakokat, hogy nincs más választásom, mint elmenni és magam mögött hagyni őket. Nem jött be a tervem. Ragaszkodtak hozzám, így hát elszöktem. Reménykedtem benne, hogy nem fognak követni és ennyivel el is intéztem, de ennél ragadósabbak. Sosem értettem miért kötődnek hozzám ennyire... Aztán leesett. Féltek tőlem. Nem csak attól, hogy köpök, hisz annak értelme se igen lenne, tekintve a bűnrészességeim. Őket a lényem ijesztette meg. Meg sem lepődtem. Iskolás korom óta folyamatosan így állt hozzám szinte mindenki. A rémisztő, üres tekintetű, bizarr farmer srác. Nem sokkal az érkezésem után rám is találtak és elkaptak. Szolgálójukká avanzsáltak az új vezérnek pedig Runch-ot nevezték ki. A barátságunk véget ért és ezzel együtt előtörtek a velem szemben táplált ellenérzései. Éppen ezért kegyetlenebbé vált, mint valaha. Ez azért nagy szó, mert ő mindig is egy szadista faszfej volt és a legnagyobb szórakozását az tette ki, ahogy mások szenvedését szemlélheti. Csupán a múltban a kedvemért enyhén visszafogta magát. Végül kérdésedre válaszolva, azért tudom ezt, mert én magam állítottam elő a mérget. Emelt kémiás voltam a középsuliban és eléggé utánanéztem a dolgoknak mielőtt nekiálltam. Runch azt szerette volna, ha halálosra csinálom, de fogalmam sem volt mit tervezhet, ráadásul nem volt terveim között, hogy emberek halljanak meg a jóvoltomból. Így enyhítettem az anyagon. Ki hitte volna, hogy fél évvel később, már a saját munkám áldozata leszek? - húzódott gúnyos mosolyra szája. -Elbasztam, nem igaz? - hibáztatta magát múltjáért.
-Gyere, menjünk! - nyújtottam felé kezem.
-Oda vagy láncolva! - tekintett semlegesen a bokámon díszelgő ezüst színben csillogó perecre. Megfogott. Lassan feltápászkodott és egy hajcsat segítségével lebűvészkedte lábamról a nem oda való darabot. Elképesztő. Nem csak ez, úgy minden vele kapcsolatban. Halkan sétáltunk ki a helységből és ahogy kiértünk futásnak is eredtünk. Kiérve az elhagyatott városrészről lelassítottunk. Kapkodva a levegőt próbáltam elmagyarázni társamnak, hogy a legközelebbi kórház felé kéne vennünk az irányt. Kezdtem nagyon aggódni, hogy mi lesz vele, ha az a szer továbbra is a szervezetében marad. Egyszer már hittem róla azt, hogy halott. Ne kelljen még egyszer. Beleegyezett, hogy elmenjünk a sürgősségire és leellenőrizzék, hogyan hatott testére az általa gyártott méreg, de semmi különöset nem találtak. Pontosabban de, hiszen az a kotyvalék ténylegesen bejutott a nyelőcsövén, de valamiért a várt hatása elmaradt. Talán mégsem olyan jó kémikus, mint azt hitte magáról? Amint a doktor elhagyta a kórtermet a kis beteg felém vetette tekintetét. Hogy képes minden egyes alkalommal, így nézni? Kiráz a hideg, ha megpróbálom tartani a szemkontaktust, pedig igazából nem is engem néz. Máshol jár. Valahol egészen máshol.
-Köszönöm, hogy segítettél, de most el kell, hogy váljanak útjaink! - jelentette ki rezzenéstelenül.
-Azt csak hiszed! - csattantam fel. -Kockáztattam érted az életem. Tartozol! - határoztam el.
-Ennyire fontos számodra az a könyv? - kérdezett rá sejtve mit akarok.
-Fontos. Az egész életem abba a könyvbe van fektetve. Beléd van fektetve... - ejtettem el. -Többé nem foglak csak úgy elengedni. - szögeztem le megfogva kezét. -Irány haza! - rángattam magam után rá se hederítve tiltakozó szavaira. Lakásomhoz érve aztán voltam olyan kedves, hogy végre neki szenteljem figyelmem, mielőtt kinyitnám a bejáratot előttünk. Azonban csend honolt. A mesebeli srác csak bambult maga elé. Bántotta valami, de nem volt hajlandó említést tenni. Immár nem.
-Gyere! - húztam be otthonom melegébe. Hogy képes valaki ennyire megfejthetetlen és ártatlan lenni? Sosem tudom mit gondoljak, mikor a közelében vagyok és azt sem vajon ő mire gondolhat. Azzal a sok normálatlannal szemben viszont engem nem rémiszt meg jelensége. Szokatlan, annyi szent, de ugyanakkor káprázatos az egész illető. Az a semmibe meredő üres tekintet pedig mindent megér. Mindent magában hordoz, miközben semmit. Jellegzetes és utánozhatatlan. Képes nulla látványvilággal külön fajta érzéseket közvetíteni. Talán nem tudod eldönteni, mit is sugároz feléd, de mindenképp érzel valamit.
-Szóval... Hogy segíthetnék? - szólalt fel alanyom monoton hangon barna babzsák fotelemből. Nem értettem kérdését, így hozzátette: -A könyvvel.
-Az igazság az, hogy eredetileg nagyon szerettem volna megírni ezt a regényt egy hozzád hasonló főszerepével, de... - ekkor kopogtak. Kinyitva a nyílászárót egy pisztollyal találtam szembe magam és egy igen idegesnek tűnő szőke tökfejjel.
-Nem segíthetek! - közöltem, s rávágtam az ajtót. Vendégem azonnal megragadott és elvezetett. A fürdőbe érve aztán magunkra zárta az ajtót és reménykedett, hogy régi cimborái nem jutnak a jelenlegi helyzetüknél tovább.
-Ezért nem szerettem volna, hogy továbbra is kapcsolatban maradjunk... - bökte ki. Én csak néztem rá. -Neked semmi közöd ehhez az ügyhöz és miattam mégis sikerült belekeveredned. - hajtotta le fejét bűnbánón.
-Te meg vagy zakkanva? Neked tényleg komoly bajod lehet, ha így látod a dolgokat. Én voltam az, aki követtelek téged és eszem ágába se jutott leszállni rólad. Saját magamat kevertem bele ebbe az egészbe. Hozzátenném, hogy ezek után igenis közöm van a dologhoz. - vezettem be a való világba. -Most pedig tűnjünk el innen. - vettem az ablak felé az irányt és kiszuszakoltam rajta magam. Kint sem várt jobb helyzet, mint bent, de szerencsére ezzel tisztában voltam.
-Hé, bébibogyó és lovacska! - kiáltottam oda a ház mellett álldogálóknak, míg társam éppen kikászálódott fürdőszobámból. - Nem szeretnétek egy Baudelaire délutánt tartani? Igaz, már elmúlt este kilenc is. Sajnos már csak egy versre van időnk. Mit szólnátok az Egy döghöz? - ugrottam le a második emeleti tűzlétráról egyenesen a kettő közé. Látszott, hogy bálványom nem kifejezetten örült a tényeknek, de eltekintve reakciójától boldogan integettem neki. Aztán jött az, amire nem számítottam. Egy kés a torkomhoz szegezve.
-Hé! Ez egy megható pillanat lett volna! - róttam fel támadómnak hibáját.
-Azt mondtad értelmetlen mások kínzása és majd kinövöm. Az mondtad örökké mellettem fogsz állni bármi történjék. Úgy volt, hogy ketten megoldunk mindent és irányítunk mindenkit. Csalódtam benned és igazad sem lett. - címezte mondandóját a lefelé tartó szürkeségnek. -Miattad toleráltam magam és igyekeztem hasonlítani hozzád. Ez volt mostanáig. De te már nem vagy velünk, így felesleges akárcsak próbálkozni is azzal, hogy jobbak legyünk. Legyünk inkább rosszabbak. - nevetett fel megszorítva karom. Ez csak a kezdet volt. Késével vonalat vésett tenyerem vonalait keresztezve, majd élvezkedve nézte ahogy vérem cseppjei folydogálnak eszközén és karomon végig.
-Érzed már a fájdalmat?
Az ember azt hinné ezt a kínzó fél a kínzott felé kérdezi, de nem. White-ot kérdezte. Ő csak állt és olyan volt, amilyen mindig.
-Mégis micsodát? - nézett le a föld felé, majd a kérdezőre. Kissé már riasztó mennyire érzéstelennek hatott arca, de nem aggódtam. Azok a fényes, mégis ürességet sugárzó barna szemek bizakodással töltöttek el, ahányszor csak megpillantottam őket. Velem ellentétben a nyurga férfi egyre idegesebb lett.
-Ahh.. Hogy vagy képes ennyire higgadt maradni? Megbüntettünk, megaláztunk, megvertünk, megpróbáltunk megölni és még szíved hölgyét is megsértettem, szó szerint és te mégsem teszel semmit, csak semleges ábrázattal tűrsz. - borult ki a vezér. -Megőrülök ettől az élettelen attitűdtől. Azt hittem, hogy legalább most, hogy már ellenségek lettünk képes leszek kiváltani belőled valami érzést, de nem történt semmi. SEMMI! - őrjöngött. Megragadott és vagdosni kezdte bőröm, mígnem zsebemből egy jegyzet hullott ki, mit nagy elánnal el is olvasott, majd megosztott a többiekkel is.
"Karakter leírás:
Szürke borongós ég alatt, rideg, üres barnaság lakozik és virít a semmibe
Olyannyira sötét, megtévesztő és elborult, összekuszált, kibogozhatatlan, mégis kellemes
Magas, vékony alakzat jelenik meg a semmiből, mit hűvös szél jár körül
Hűvös mégis kecses, nemes, gyönyörű és visszafogott
Érzéketlen légkör ugyanakkor, mégis érzelem dús
Egy boldogtalan tehetség és elme
Egy különleges lételeme a világmindenségnek
Ahogy meglátod azt hinnéd káprázat, de mégis szóra nyílik egy száj, fényre nyílik egy szem, lábak mozdulnak és sugárzás övez
A fej gondol a közvetítés tán szaggatott, de látványos
Maga a tökéletesség egy huskyval körítve."
Megmondom őszintén nem így terveztem. A többség kiröhögött, de ez nem is számított. A tervem az volt, hogy ez a bizonyos leírás titokban marad előtte. Sajnos ez nem jött össze. Kellemetlen.
-Mégis miféle karakter leírás ez? - törölgette könnyeit a kegyetlen király. -Csak nem White-ot akartad körülírni? Nem rossz, de nem az igazi. Ugye nem bánod, ha... - tépte el az egyetlen példányom. Ekkor valami megtört múzsámban és telitalpas arcon csapással köszöntette Runch-al a betont. Meglepett. Ez mégis... ? Kikerekedett szemekkel meredtem megmentőmre. Fel se tudtam fogni mi történik, mikor is elkezdődött a harc. A mitugrászok nem voltak restek, de csodáltamat sem kellett félteni. Nem is hittem, hogy ilyen jól megy neki a taekwando és a box. Kicsit én is besegítettem, de tulajdonképpen egyedül intézte el őket.
-Jól vagy? - merészkedtem végül közelébe.
-Ezt nem nekem kéne kérdeznem? - húzta fel szemöldökét.
-Én tökéletesen vagyok. Nem nekem borult el az agyam. - utaltam kirohanására.
-Azt mondtad fontos neked. Ráadásul úgy tűnt sokat dolgoztál vele. Nincs rosszabb annál, ha valaki tönkreteszi a munkád. - bölcselkedett halkan nagy alázattal.
-Mond... - ötlött eszembe. -Mi igazából a neved? - kérdeztem rá a nagy kérdőjelre fejemben.
-Kim TaeHyung vagyok! - mosolygott rám, mire ismét elvesztem egy momentumra.
-Na de akkor mégis hogy lettél White? - informálódtam tovább.
-Ismered a SnowWhite nevezetű mesét? - vezetett rá. Tudtam, hogy ismerős valahonnan az a ruha. -Eredetileg Vante volt az álnevem, de miután fordult a kocka rám ragasztottak egy gúnynevet. - világosított fel.
-Ha engem kérdezel, szerintem a White egy menő név és illik is rád. - biztattam.
-Köszönöm. Azt hiszem. Akkor befejezed, amit elkezdtél mielőtt megzavartak? Mert még mindig nem tudom, hogy segíthetnék.- tért vissza a kiinduló témához.
-Uhm.- bólintottam. - Eredetileg egy csodás történettel akartam gazdagítani az embereket egy nem mindennapi karakterrel és azt hittem benned megtaláltam ezt. Rengeteg álmatlan éjszakán voltam túl, mikor újra találkoztunk és úgy éreztem ez a sors keze. Megkerültél és közel vagy. A világmindenség is azt akarja, hogy én itt alkossak valamit. Így is álltam hozzá az elején. Mindent meg akartam tenni, hogy többet tudjak meg rólad és a személyedről. De aztán... Rájöttem, hogy tévedtem. Nem a regény volt, ami inspirált. Egyszerűen csak elképesztő vagy, úgy ahogy vagy és ez megfogott engem, mint embert. Mint nőt. Kedvellek. - vallottam be valódi érzéseim, mire megcsókolt.
-Hasonlóképp érzek a kezdetektől fogva. - tette hozzá. -Ez most azt jelenti, hogy van köztünk valami? - érdeklődött.
-Azt hiszem, mondhatjuk ezt is. - mosolyodtam el balgaságán. -Sosem volt még komolyabb kapcsolatod, nem igaz? - tértem rá a lényegre.
-Nem igazán. - válaszolt ártatlanul.
-Sebaj. Van pár nagyon jó könyvem amikből tanulhatsz. - viccelődtem, mire nézésével kikérte magának ezt a lesajnálást, felnevettem.
*Pár nappal később*
-Oppa, de most őszintén. Mi jár a fejedben, amikor annyira el vagy szállva és csak magad előtt nézed a semmit hosszú perceken keresztül? - jártam utána a nagy titoknak.
-Olyankor? Azon gondolkodom, milyen jó Vasember leszek hamarosan. - zengett válasza a hülyeség kondérjában. A legszomorúbb pedig az, hogy ezt komolyan mondta, mert mint kiderült ez a srác még százszor érdekesebb és kiszámíthatatlanabb, mint én azt valaha hittem. Alig várom, hogy még többet tudhassak meg róla. Hátha a végén még tényleg írok róla egy könyvet. De az már teljesen más lesz, mint az eddigi elképzeléseim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése