Pár nap múlva éppen egy fotózásról igyekeztem kifelé, amit részmunka időben elvállaltam, ugyanis a pillanatképek készítése is elég közel állt szívemhez; megpillantottam egy ismerős alakot. Csupán hátulról láttam, de éreztem, hogy ő valaki fontos és követnem kell. Éj színű ruhái reménnyel töltötték el szívem. Meglehet, hogy mindössze megőrültem és már kezdem másokba belelátni a múzsámmá fogadott lényt, de kétségeimet eldobva loholtam végig a városon az ismeretlent követve.
Majd besötétedett. Kezdtem az orromig se látni, de nem akartam itt megállni. Túl közel voltam ahhoz, hogy csak úgy elsétáljak. Gondolataimból egy mély orgánum szakított ki.
-Ismét te vagy? - mormolta. Megfordulva követettemet találtam magam mellett személyesen. Nem tévedtem. Tényleg ő volt az pár hónappal azelőttről. Mit sem változott. Elsőre kicsit megrémültem, ahogy közel került míg nem figyeltem, de aztán megbabonázott szemei ragyogásával mik unottan villogtak az éjszakába. Kérdésére nem feleltem költői révén. Ő sem szólt többet. Csendben meredt maga elé. Én pedig rá. Egy ismeretlen illető, akit pár hónapja látott egy tömegközlekedési eszközön, több órán át követte. Hogy lehet ennyire nyugodt ezek után? A percek óráknak tűntek ebben a hallgatag légkörben, de mégsem volt kedvem megszakítani a pillanatot. Negyed óra, vagy tán fél is volt az mit így töltöttünk, majd gyengéden, minden érzelem kimutatása nélkül ragadta meg bal kezem és kezdett vezetni. Hová akarhat vinni? Reményeim nagyban a rendőrségi kapitányság ellen szóltak.
-Ülj le! - szólított meg egy kanapé felé irányítva a csendes gyáriépületen belül. Ugyanis egy elhagyatott szakaszon voltunk, mi gyárakkal volt körülvéve. Tudom, félelmetesen hangzik. Az is. Kihasználva a felajánlást helyet foglaltam a dohos bútoron és vártam a varázslatot. -Ugye tudsz róla, hogy ez egy veszélyes környék? - kérdezte utalva arra, hogy nem szabadna ott tartózkodnom. Bólintottam jelezve egyetértésem. -Tudod, emlékszem rád. - kezdett bele. -Néhány hónapja... - de nem fejezte be mondatát. -Te azt hiszed, hogy kivételes vagyok, nem igaz? - tapintott a lényegre. Igazolásom ismét fejem rándulása jelezte. -Sohasem voltam átlagos, de inkább illene rám a senki jelző, mintsem a valaki. Meglehet, hogy a külsőm valami érdekesebb létet közvetít a világ felé, de ha tényleg mindössze a szemednek hiszel, akkor nem árt, ha tanulsz még egy kicsit. - vezetett be világába. Igaza van, mégsem érzem, hogy feladnám. Érzek valamit. Érzek valamit vele kapcsolatban, amit másnál nem. Sírásra késztet egyetlen lélegzetvételével.
-Mégis mit művelsz? - lépett hozzám közelebb, ahogy meglátta a leguruló cseppeket arcomon mik nadrágomon végezték útjukat. - Milyen hozzáállás ez? Ennyire összetörni egy ilyen dolog miatt... - piszkálta meg felhevült lényem. Szavak nélkül könnyeztem tovább mérgelődve. -Aish, rendben. Akkor bevezetlek az igazságba. - adta meg magát, mintha bárki is kérte volna hasonlóra -Daegu-ból származom és ott is éltem egészen két hónappal ezelőttig. Az első találkozásunk előtt ugyanis meghalt a nagymamám, kivel egy háztatásban éltem és ki a világon a legtöbbet jelentette nekem. Az élettől is elment a kedvem aznap és azóta se tért vissza. Ha ez nem elég, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy összeköltözzem velük míg nem találok valami munkát és egy új lakást. Ugyanis a régi fizetésére nem volt pénzem. Annál rosszabb napokat soha előtte nem éltem. A szüleim ugyanis elváltak és mindkettőnek iszonyúan idegőrlő párja lett. Dönthettem melyikükhöz megyek, de mindkét hely borzalmas volt. A mostoha apám egy őrült állat, a mostoha anyám pedig egy vérszívó vipera. Így végül amellett döntöttem, hogy eljövök. Röviden és tömören így kerültem ide és ezért lakom ebben a kócerájban. Azonban ez még bőven nem az egész. Neked viszont legyen elég ennyi. Most, ha nem bánod elmennék aludni. - hessegetett volna el, de nem engedtem.
-Költözz hozzám! - ajánlottam fel mit felhúzott szemöldökkel fogadott.
-Te komolyan beengednél egy csövest a lakásodba? Nem is aggódsz, hogy esetleg kirabollak? - adta fel a kérdést. Vicces, mert eszem ágába se jutott ilyesmi gondolat. Sőt, gondolkodni sem igen gondolkodtam, mikor az ajánlat elhagyta szám. Közel akartam tudni és biztos akartam lenni benne, hogy nem fog elszökni. Ennyi. -Kecsegtető ajánlat, de nem tehetném még akkor se ha szeretném. - utasított el. Ugyan miért ne tehetné, ha már egyszer én magam tettem felajánlást? Ekkor nyílt az ajtó, beszélgetőpartnerem pedig megkísérelt elbújtatni. Na de ugyan ki elől?
-White, itt vagy? - kiáltotta egy hang, mi egyre közelebb ért. -Ahh... Jó látni. Ez egy hosszú nap volt. - magyarázott jólesően a betévedő. Kikukucskálva a messzebb elhelyezett ülőalkalmatosság mögül megpillantottam a hangadót. Egy nyúl? Vagyis igazából inkább egy nyúl típusú, magas, éj fekete hajú fiatal. Azonban nem volt egyedül.
-W...V, végre sikerült időben hazaérni? Rendben. Akkor hozhatnád az elkészített vacsorát. - fölényeskedett egy nyúlánk, szőke pasas. Várjunk! Hisz ez ugyan az a személy a metróról. Mi folyik itt? Ki ez az alak? Eztán a kihalt épület egyre több élettel kezdett megtelni, ahogy egy őrült ninja, egy lóképű manus, egy édes bébi és egy étkezés közben hangoskodó, kicsit öntelt emberke is bekerült a képbe. Szolgamódra bántak szemem rózsájával. Egyfolytában parancsolgattak neki és nem éppen illendő szavakkal illették, miközben ráaggattak valami női göncöt. Mi folyik itt? Azt pedig végképp nem értettem, hogy volt képes mindezt tűrni. Rezzenéstelen arccal. Külseje és arckifejezése, akár első alkalommal, azonban enyhe szomorúságot is éreztem irányából. Nem is csodálom. Szívem megszakadt, ahogy végignéztem e jelenetet. Mikor aztán mind elaludtak visszatért hozzám. Azt akarta, hogy elmenjek és felejtsem el, ami itt történt, de már túl késő volt. Tőlem többé nem szabadul. Most én ragadtam csuklón őt és próbáltam meg elrabolni. Ellenkezni nem tudott, mivel egyetlen hangosabb felszólalás vagy mozzanat és a pofátlan, igazak álmát alvó bizottság szeme felpattan és lényük vérre szomjazik majd. Ezáltal az utcára kivezetve kezdett velem vitába, mibe beszédképileg én személy szerint bele se mentem csak vezettem, míg ő kibeszélte magából kételyeit.
-Nem mehetek veled. Meg kell értened. Ha megtudják, hogy megpróbáltam eltűnni megbüntetnek. Elég büntetés ez nekem így is. - problémázott.
-Aigoo! Ne problémázz már annyit! Elviszlek innen, ha akarod, ha nem. Egyszerűen nem engedhetem, hogy ezzel a bunkó bagázzsal élj és ilyen megjegyzéseket kelljen hallanod. Azt meg pláne nem, hogy dolgoztassanak a semmiért. Nem vagy sem az anyjuk, sem a bejárónőjük, de még a barátnőjük sem. - dühöngtem kitérve hitemből.
-Állj! - rántott vissza. - Ez nem semmi! - nézett szemeimbe. -Befogadtak az utcáról. Azzal, hogy ebbe belementem mellettük határoztam el magam. Köt az ígéret, amit nekik tettem mikor nem volt semmim. - magyarázkodott, de nem tudott érdekelni.
-Nem érdekel. Nem engedlek vissza. Ha akarnak valamit keressenek engem. Megvétóztalak.
Nem ment könnyen, de sikerült elérnem, hogy velem jöjjön és nálam töltse az éjszakát, amiből nem igen maradt sok. Belépve lakásomba elámult annak kinézetén.
-Nem zsúfolt egy kicsit? - kapta rám tekintetét.
-De. Egy kicsit. Ami azt illeti egy embernek elég tágas még így is, de most, hogy te is itt vagy talán nem ártana kicsit összerámolnom. - kaptam fel pár könyvet és irományt a földről.
-Nem szükséges. - nyugtatta le pörgő énem. -Oh, Philip K. Dick? - vett fel egy vastag könyvet egy kupac tetejéről.
-Uhm, tudod nagyon érdekesek tudnak lenni az egyes írók által felvetett ötletek. Philip munkáit különösen szeretem olvasgatni, még úgy is, hogy a műfajunk merőben eltér. - ecseteltem.
-Én is kedvelem. Aznap is az egyik művét olvastam. - emlékezett vissza.
-Valóban? - úgy tűnik annyira lefoglalt a külleme, hogy azt az egy dolgot, amit minden más ember esetében megnézek, nála teljesen elfelejtettem. Ugyanis igen. Reszortom az emberek által olvasott könyveket megtekinteni. Mindig figyelek és lejegyzetelem miket láttam aznap, majd el is olvasom. Ez amolyan unaloműzés, közvéleménykutatás és tapasztalat szerzés egyben.
Alig három óra. Ennyit tudtunk aludni. Legalábbis én. Reggel fontos megbeszélésem volt, így hamar el kellett indulnom és nem voltam rest egy ismeretlen csodáltamra hagyni magánlakom. Őrül vagyok, nem igaz? Az ihletért és munkáért mindent. Azonban, mikor délután hazaértem már senki sem volt otthon. Visszament volna azokhoz a mocskos félnótásokhoz? Ha igen, esküszöm megverem! Felkapva a vizet indultam útnak a városba, hogy megkeressem az alanyom, de egyszerűen sehol sem találtam. Tényleg ott lenne? Elmentem végül hát Seoul kihaltabb részére ott is ahhoz a bizonyos épülethez. Kopogtam, majd benyitottam, de sehol senki. Idegességemben egy óriásit rúgtam a bejárati ajtóba, ami meg is látszott rajta eztán. Nem is kicsit. Sebaj. Megérdemlik.
Feladva reményeim sétáltam a Banpo-n keresztül, amikor is szembe jött velem az emlegetett szamár.
-Noona, valami baj van? - állt meg előttem.
-Milyen Noona?! Hisz még csak huszonegy leszek - kaptam majdnem szívrohamot. Tényleg ennyire idősnek tűnök? Igaz, nem tudom ő mennyi idős lehet, de biztos, hogy fiatalabb vagyok nála. Nem eshet meg, hogy tévedek.
-Ah, mianhae. - hajtotta le fejét bocsánatkérőn. -Ahhoz képest elég makacs és öntörvényű vagy másokkal szemben. - hányta szememre hibáim.
-Ugye nem akarsz visszatérni hozzájuk? - vetettem fel.
-Muszáj lesz. - közölte közömbösen. -Különben bajom eshet. Sőt akár neked is. - beszélt tisztán.
-Nem tudok rólad sokat és nem is ismerjük egymást túl régóta, de bármit megtennék érted. Egyszóval nem érdekel mit terveznek, mert akkor sem fogsz engedni nekik. Ha pedig bevadulnának majd én lerendezem őket. - biztosítottam, de nem tűnt túl meggyőzöttnek. Tisztában vagyok vele, hogy balgaságnak hangzik, amit összehordtam, de komolyan gondoltam minden egyes szavam. A múzsámért mindent. Az életem is feláldoznám érte. Persze, csak ha előtte megírhatom a mesterművem. Ha már úgyis megemlítettem tegyük hozzá, hogy a történések alatt végig jegyzeteltem bárhol is voltam éppen és belekezdtem álmom megvalósításába.
-Ow, a fények! - kiáltottam fel, amikor a Banpo díszkivilágítása bekapcsolt. Mindig is odavoltam az ilyesmikért. Olyan gyönyörű ahogy a víz szivárvány színekben pompázik. Előkapva gépem serényen fotózni kezdtem.
-Említésre méltó. Még sohasem láttam eddig. - közölte társaságom.
-Komolyan? - tekintettem felé, majd ahogy megláttam a fények vibrálását arcán őt is lencsevégre kaptam.
-Hé?! - nyavalygott.
-Csigavér! Pár képbe nem halsz bele, szépfiú. - csitítottam, mire kikapta kezemből a villanó tárgyat, s felém irányítva lenyomta a megfelelő gombot. Ezt megismételte egy néhányszor.
-Add ide. - szereztem vissza tulajdonom és ekkor megláttam azt, ami végképp megindított bennem valamit, erre lap sehol. Először mosolygott mióta velem van. Ezt az arckifejezést évekig elnézném, de pont attól olyan tökéletes, hogy csak néhány minutumnyi idő töredékéig vetült szemeim elé.
-Édes a mosolyod. Nem ártana, ha többször mutatnád. - vágtam hozzá, mire elkomorult teljesen.
-Ezzel még csak ne is jellemezz. - undorodott.
-Szívesebben hallanád attól a bandától az általuk említetteket? - hoztam fel és valamilyen oknál fogva újra megeredtek könnyeim. Mi van velem mostanában?
-Erről inkább ne beszéljünk. - húzott magához, ahogy megnyíló könnycsatornáim felé tekintett és az azokból kifolyó sós vízre.
-Nem értem, miért reagálok így erre. - motyogtam a másik mellkasába temetkezve.
-Hazaviszlek!
Így is tett. Hazasétált velem, majd amint biztonságban tudott otthonom mélyén, az ajtó felé vette az irányt, de nem engedtem elmenni. Nem engedhettem.
-Nem hagyhatsz itt. Még nem vagyok kész! - néztem fel rá.
-Mégis mivel? - értetlenkedett.
-A könyvemmel. Szükségem van rád. - rángattam meg nadrágja szárát. -Nincs még egy olyan karakter, mint te. - magyarázkodtam.
-Ah, szóval ezért szeretted volna, hogy idejöjjek. - tisztult ki előtte a kép. -Nos, én semmi ilyesmibe nem egyeztem bele, így hát nem járulok hozzá a kiadáshoz, az elkészültéhez és bármi máshoz sem. - jelentette ki. - Most pedig megyek. - sétált el kimérten. Rendben. Talán nem volt helyes, amit tettem, de félreértett. Bármi is lesz, nem engedhetem, hogy oda menjen. Főleg miután kárt tettem az épületben is és ki tudja mit gondolhatnak ki volt. Utána mentem, azonban sajnos elkéstem. Mire odaértem ő már a földön feküdt körülötte a rötyögő hajcsárokkal. Amint bementek az utcáról és magukkal húzták áldozatuk, közelebb merészkedtem. Bekukucskálva az ajtón végignéztem ahogy boldogan dalolva bánnak vele még cudarabbul, mint eddig. Tudtam, hogy ha közbeavatkozom, nagy valószínűséggel én sem jutok haza élve, de mindent elfeledve törtem rájuk a bejáratot egy jó nagyot zúzva bele a másik oldalba is, hogy legalább azonos sérülés legyen az ajtó minkét felén.
-Banzai barmok! - kiáltottam el magam, nekik esve. Nos.. Immár én lettem a halott fél helyettesítője. Durvák voltak velem, parasztok és szexisták. Akárcsak vele. Mégsem érdekelt. Az egyetlen, ami izgatott az ő volt. Nem halhatott meg. A szökés elkerülése végett engem már láncra kötöttek. Szerencsére ez semmiben sem akadályozott. Amint mind elaludtak odamásztam a White-ként elkeresztelthez és ellenőriztem az életjeleit. Először azt hittem végleg elvesztettem, de aztán megéreztem egy enyhe szívhangot. Mégis mit tehettek vele? Csupán kisebb sérülései voltak azok is az arcán. Habár lejjebb ki tudja mi várt volna, ha lettem volna olyan merész, hogy megnézzem. Mindent megpróbáltam, hogy felébredjen. Leöntöttem hideg vízzel, adtam neki szívmasszázst, lélegeztettem és adtam neki vizet is, amit valahogy sikerült elintéznem, hogy le is nyeljen. Ez utolsó próbálkozásomra kinyíltak szemei.
-Miért vagy így öltözve? - fixírozta a zsarnokok által rám aggatott ruhát, mi pár napja még az ő testét ékesítette. Én csak a mélyen járók felé tekintettem, azzal mindent megértett. Érezte mi lenne a következő kérdésem, így minden nélkül előre megválaszolta.
-Meg akartak mérgezni. - húzódott fancsali mosoly arcára. -Végül csak meg akadt az alma a torkomon és még e nélkül is, ez a dózis nem halálos, de egyáltalán nem tesz jót a szervezetnek. Sőt, akár nagy mértékben is képes károsítani azt. - oktatott.
-Mégis honnan tudod ezt? - érdeklődtem.
-Onnan, hogy hazudtam. Igazából...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése