LIFE: The Confrontation - We Are Bulletproof (pt.2)

Kis mesém még a középsuli legelején kezdődött barátaimmal, kikkel mi voltunk a Bulletproof Boys. Miért tudhattuk magunkénak ezt a becses nevet? Most ezt fogom elmesélni. A nagy sulis botrány előtt és utána is hangoztatták csapatunk nevét iskola szerte. Az egyetlen különbség csak a csapat belsejében volt érzékelhető. Legalábbis számomra. Anno amikor a fiúk közé kerültem már birtokolták e megnevezést. Ugyan is az egész történet akkorra nyúlik vissza amikor a mi hőn szeretett vezérünk még csak elsősként lépte át itt azt a nem létező küszöböt. Csapatunk előtt is voltak barátai, de hirtelen megszakadt a kapcsolata velük. Akkortájt kezdett hozzá közelebb kerülni a mi két rangidősünk. RapMon volt az aki elkezdte a hűvös és távolságtartó viselkedést mindenki más felé ezen a két emberen kívül. Ő volt az iskola megbecsült fenegyereke. Hatására Jin és Suga is kibontakozott és azzal ők lettek a golyóálló fiatalok az intézményben és talán még azon túl is. Később J-Hope is csatlakozott, majd Jimin és V. Végül én gyarapítottam a csapatot, mint legfiatalabb és egyben utolsó tag. Miért az utolsó? Lehet találgatni.
Röviden és tömören a külső ok amiért mi lettünk a BTS, mert hűvösek és érzéketlenek vagyunk akik mindig résen vannak és nem tud senki olyan pontot találni ahol sérülést okozhatna nekünk. Minden lepattan. A belső ok viszont, sokkal izgalmasabb. Mire is gondolok? Mosolyra késztet a kérdés feltevése. Én se jöttem rá, míg nem kerültem velük bensőségesebb kapcsolatba. Az elején még nyugtalan gyerekek voltunk, akiket zavart a helyzet ami magába szippantja őket. Addig a pontig, míg fel nem dobtuk a labdát segítségemmel. Onnantól mi váltunk a mesterekké és az igazi golyóállókká.
Miért? Most felfedem.

A nevem Jeon JungKook. Én vagyok a legfiatalabb tag aki megváltoztatta az állást. Nemzeti szinten mozgok, hisz utaztam már erre-arra. Busanból jöttem a fővároba és tudok egyet s mást, mi tudásról a legtöbben csak álmodni mernek. Ami viszont azt illeti a diákokkal ellentétben én felhagytam az engedelmességgel valami nagyobbnak ami irányítani akar. Szabad elven élek és a próbaterem az otthonom ahol azt élvezettel végzem mi később a munkámhoz kelleni fog. Mivel lustálkodás és érdektelen dolgok ide vagy oda, nekem vannak céljaim amikben bízom. Fáradhatatlanul dolgozom azon, hogy ezeknek eleget tegyek.

Amiben mi különbözünk és ami miatt rendíthetetlenek vagyunk az a bemutatkozásomból kiderülhetett, de ha mégsem így lenne segítek egy kicsit és folytatom társaim leírásával.

A másod rangidős Min YoonGi vagy más néven Suga minden éjjel tollat ragadva gondolatait papírra veti rímek formájában. Ha olykor az iskola közelébe kerülünk is elkésik, mivel csak reggelente van ideje aludni, a költészete miatt. A kettős mércéje és ellentétei igen izgalmassá teszik mind sorait, mind magát a srácot ki azon van folyamatosan, hogy belső korlátait leküzdje ezzel még jobbat alkotva, mint az képzelni tudná. Kifejezetten zavarja viszont, hogy munkája leminősítésre kerül azok miatt az emberek miatt akik azért csinálják amit ő, mert nem tudnak jobbat és mégis elismertebbek az ismertségeik jóvoltából. Ez merő balgaság, tekintve a fiú színvonalát, de szerencsénkre eltökélten áll minduntalan.

Aztán ott van a mi lóerővel megáldott barátunk Jung HoSeok, ismertebb nevén J-Hope. Egy csökkentett értékű személy volt nem kevés ideig. Az előző iskolájában semmire sem becsülték kinézete miatt. Nem ismerték és nem is akarták. Ő mindezek ellenére kitartott. Magában élve gyűjtötte ihletét mit szövegei által kiadhatott magából. Míg minket nem ismert csak egy elhanyagolható személy volt akár egy gyakornok kit figyelembe se vesznek a rangos népek. Semminek számított mások mellett, de most itt van, velünk és megtehette amire szíve vágyott. Bajkeverőknek tartanak minket, kiktől régen borsódzott a háta. Amióta viszont ő is közénk tartozik már nem tart semmitől, mert tudja, hogy szükségtelen. Kilépett az amatőr státuszból és végre számításba veszik mások is. Mozdulataival földet remegtet, s szíveket dobogtat.

Társaságunk vezére Kim NamJoon, hírhedtebben csak RapMonster. Mint ahogyan neve mondja másoktól is elvárja, hogy szörnyeteggé változzanak ezzel utalva a szenvedélyükre és arra, hogy legyenek önmaguk. Életében eddig minden csapással megbirkózva, bármire felkészülve áll karakánul osztagunk élén. Nála intelligensebb illetővel még nem találkoztam. Hű szívű fiatalok segítője, mi is így kerültünk hatáskörébe. Arra ösztönzi az embereket, hogy előre nézzen, mert az ideális bálvány bármikor megváltoztatható. Fiatalabb korában őt is lenézték az emberek. Próbálták vele elhitetni, hogy amire vágyik az nem lehetséges. Ő pedig minden erejével azon volt, hogy ezt megcáfolja. A lehetetlent legyőzve kezdte el megvalósítani elképzeléseit. Valóságos személy, ki tükre annak, hogy bármit megtehetsz ha elég elszánt vagy. Összegyűjtve minket példaként szolgált számunkra, ösztökélve minket céljaink megvalósítására. Míg végül azonos szintre nem értünk fel.

Végül de nem utolsó sorban Kim SeokJin a legidősebb alanyunk és a maknae line két fennmaradt tagja  Kim TaeHyung azaz V és Park JiMin.

Jin az elejétől fogva olyan karakter volt, mint én még a bizonyos hangosbemondós eset előtt. Jó srác volt kis elképzelésekkel és nagy étvággyal. Amolyan meghúzódó, de mégis szociális személyiség. Hogy mégis akkor hogy került be a kis klubba az egy rejtély volt számomra. A legnormálisabb személy aki iskolabuszt tulajdonít el és bármire képes amit a főnök parancsol. Valóban téves következtetést vontam le amikor azt feltételeztem nincs helye közöttünk. Ő is lázadó volt. Egy öntudatos rejtett lázadó. Ami nem kicsit lehet imponáló bárkinek. Bár azt el kell ismerni jó fiú pillanataiban a bajkeverő srác színjátéka mások előtt elég gyér tudott lenni.

TaeHyung születésétől kezdve egy mély hangú démon. Gondolkodásmódja nem hasonlítható máséhoz. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egy lángelme, de utánozhatatlan az szent. Csapatunk titkos rebellisével szemben V pontosan az a személy volt aki igenis szemet szúrt mindenkinek. Legtöbbször nem pozitív szemszögből. Furcsaságai miatt a körülötte lévőkből antiszimpátiát váltott ki. Igazi jómadár, de ugyan akkor egy vicces és emellett célratörő egyéniség. Amikor lehetőséget kap, hogy kedvének megfelelő elfoglaltságot végezhessen durván le tudja nyűgözni a körülötte lévőket.

És Jimin. A legkisebb és egyben legagresszívebb lény körünkben. Az elszántsága és igyekezete példás. A tehetsége még annál is nagyobb, hangja szárnyal, s ő utána. Akrobatikája kiemelkedő. Amiben viszont nincs ki leverhetné az a törődése. Mekkora ellentét egy emberben, de igaz. Ő az akit bármilyen mélyen is megbántasz, ha összetört vagy odajön és minden erejével azon van, hogy segíthessen. Bár ezt talán nem néznéd ki belőle elsőre. Köszöntő látásra inkább mondanád azt rá, hogy selyemfiú aki mindenkit szédíteni próbál aztán az arcába vigyorog. Egy öntelt alak akit csak önmaga érdekel. Mekkora tévedés is ez és mégis mennyien elhiszik.

Ha még mindig nem érthető mi is az indok amiért azok vagyunk akik... Összefoglalom.

Hét különböző személyiség vagyunk. Össze sem lehetne hasonlítani minket, de a fő értékeink mégis egyeznek. Ez az amiért egy csapatot alkotunk. Ami mindannyiunkban ott van az, hogy magabiztosan nézünk a jövőnk felé, azt csinálva amit szeretünk szabályoktól függetlenül. Közöttünk nincs tag kit kisebb korába ne néztek volna le vagy ne próbáltak volna megalázni. Mi mégis itt vagyunk. Felálltunk. Keményen dolgozunk azért amiben hiszünk. Elismertek lettünk iskola szinten és ez még csak a kezdet, mert egyszer talán a nem is olyan távoli jövőben ennél sokkal magasabbra fogunk törni. Szilárdan félelem nélkül élünk, rendíthetetlenül és egyszerűen mégis keményen dolgozva kitartóan. Lőhetsz, mert mi vagyunk a fegyverben lévő golyó. Mi vagyunk a nyugtalanító közeg a kitartásunkkal lesújtva a gyávákra és azokra kik nem hittek bennünk vagy figyelmen kívül hagytak. Mint kés hasítunk a rettegő lelkekbe mutatva ezzel mire is vagyunk képesek. Együtt, egy csapatként összedolgozva és vigyázva a másikra pedig igen is sokra.

Az emberek félnek, mert a regulákat a kezünkben tartjuk.


Golyóállóak vagyunk és beteljesítendő álmokkal rendelkezünk. 

LIFE: The Way First Station - No More Dream

Fiatalon, iskolás korában az ember úgy áll az élethez mintha csak egy játék lenne. Megtehetsz bármit amit szeretnél amikor kedved tartja a következményekkel mit sem törődve. Talán valahol igazuk is van. Talán.. de az élet mégsem így működik. Serdülő éveiben az embernek a legfontosabb dolga, hogy fejlődjön és tanuljon. Tartják ezt a felnőttek. Mekkora képmutatás ez azoktól akik elkövették ugyan azokat a hibákat amit a következő nemzedék is el fog. Ez így rendben lenne? Hisz az élet már csak ilyen nem igaz? A történetem is csak ezt bizonyítja. A különbség csak az, hogy mi rájöttük. Rájöttünk arra amit sokan mások csak későn vesznek észre. Ezzel egész életüket elrontva.

A középiskola első évének elején jártunk amikor megismertük egymást. Sohasem felejtem el azt az iskolabuszt amin találkoztunk. Amikor legelőször felszálltam arra az élénksárga csíkokkal ívelt járműre nem is hittem volna, hogy az emberek kik túl menőnek tűntek, hogy csak egy szót is váltsak velük egy napon a barátaim lesznek. Ami még meglepőbb, hogy ehhez nem is kellett sok idő. Hamar maguk közé fogadtak és mi lettünk az iskola rettenthetetlen hetese a Bulletproof Boys alias RapMonster, Jin, Jimin, J-Hope, V, Suga és JungKook, de erről majd később részletesebben mesélek egy másik történetemben. Tudni illik én gyerek korom óta jó kisfiúnak vallottam magam, akármennyire is hangzik ez sületlenül, de a serdülőkor minden gyermek életébe beköszönt magával hozva a csintalan lázadás szelét. Engem ez ekkor ért el. Bajkeverő lettem a fiúkkal akiket rövid időn belül barátaimmá fogadtam. Bajkeverő aki megállíthatatlan, sunyi, lusta és arrogáns. Jó-e ez így? Nem tudom, de akkor nem is érdekelt. Én mindössze szórakozni akartam és érezni az élet mámorító ízét melyet igazán akkor először ízlelhettem meg. Nem érdekelt semmi más. Mi a jó vagy mi a rossz vagy akár, hogy cselekedeteink milyen következményeket vonhatnak maguk után. Mostanra egyszerre szégyenlem és vagyok rá büszke, hogy fiatal felnőtt korom kezdetén végigmehettem ezen az úton míg idáig eljutottam. Bár az út rögös volt és mi tagadás az eleje volt a legsokkolóbb.

A fiúkkal való megismerkedésem kisebb döbbenetet keltett bennem. Amikor bemutatkozunk egymásnak szembesülnöm kellett vele nem elég, hogy a srácok messze felettem álltak, de ez minden tekintetben igaz volt. Kiderült, hogy a fiúk közül az összes srácnak felsőbb osztályba lenne a helye és mégis egy szinten vagyunk. Ez az információ kicsit sokkolóan hatott tekintve, hogy a legidősebb tag valószínűleg már az érettségin is túl lenne, de akkoriban úgy álltam hozzá ez mégis rendben van. Mit számít ez? Legalább itt vannak velem és el üthetjük együtt az időt. Sőt idősebb korukból kifolyólag még akár taníthatnak is nekem ezt azt. Mégis felmerülhet a kérdés mi lehet az oka, hogy ez a hat fiú ennyire visszamaradt a társaitól. Szerintem ez még csak nem is vita tárgya. Mind tudjuk a választ. Ők is jól tudták. Ők jelképezték azt amit a legtöbb gyerek a mi korunkban. Ez a tény azonban nem izgatta se őket, se engem. Egy ideig.

A tanórákon sokszor vetődött fel a kérdés a tanárok szájából a diákok felé, hogy mit szeretnénk elérni a jövőben. A bizonyos "Mi az álmod?" téma. A válaszok a legtöbb diák részéről semlegesek voltak. Senki sem kedvelte ezt a kérdést. Idegesítő volt, hogy a felnőttek nagy dolgokat várnak el tőlünk. Nem voltunk nagyra törekvőek, leszámítva a tárgybeli vágyainkat. Azok csak úgy szárnyaltak, mint egy madár az égen. Szép hasonlat, mi? Pontosan, mivel az értékbeli vágyaink is olyan elérhetetlen magasságban voltak akár az ég. Nagy ház, nagy kocsi, nagy gyűrű mind pénzbeli érték. Hogy szerezhetnénk meg? Lényegtelen, csak legyen. Mint a fiatalok nagy százaléka mi sem gondolkodtunk, csak vágyakoztunk olyan dolgok felé amit nem kaphattunk meg. Figyelembe se véve a tényt, hogy ha tennénk is érte valamit, talán elérhetővé válnának. Irreveláns gondlat egy olyan ember számára aki túl kényelmes és késztetést sem érez az iránt, hogy az asztalra tegyen valamit ami nem egy pohár víz, vagy éppen a tankönyv, már ha van nála. A legszomorúbb az egészben mégis az volt, hogy azok kiknek a jövőnket kellene egyengetniük nagy ívből fügyültek arra a nagy mértékű érdektelenségre amit minden egyes személytől kaptak. Bejöttek, dolgoztak és elmentek. Mind ez csak munka a vagyonért. Vajon nekik mi lehetett az álmuk?

Csoportunk tekintélye a tanintézmény terültén nem kicsit volt nagymértékű. Amit mi gondoltunk, másoknak is azt kellett és amit mi akartunk engedniük kellett. Nem voltunk zsarnokok. Épp ellenkezőleg. Közömbös hozzáállásunk az összes élőlényhez sarkallt minden egyes lényt aki csak meglátott minket arra, hogy kövessen. Követni azokat akik apatikusan élik életüket mi halad a nagy világ felé. Az emberek a saját vesztük akarják okozni. Mondom én ki szintén beállt a tömegbe mi a vesztébe rohan, elfeledve mit kiskoromban tanultam, mindent mit gyerekkorom adott és mutatott nekem.

Egy nap aztán mikor is úgy döntöttünk, hogy kihagyva az iskolát inkább a gördeszkapálya felé vesszük az irányt feltettem nekik a kérdés mi oldalamat fúrta.
-Mondjátok, de őszintén. Miért nem mentetek tovább? Annyi intelligencia szorult belétek. Akkor mégis miért van az, hogy így eldobtok mindent?
-Ezen elmélkedtél olyan sokáig? Nem, hogy inkább hálás lennél, hogy nem hagytunk egyedül a mostani piperkőcökkel. Egyébként ha annyira tudni szeretnéd. Semmi kedvünk főiskolára menni. Ha viszont tovább mennénk muszáj lenne a szüleink miatt. Hát itt vagyunk. - a válasz ennyi volt. Ekkor kezdett el motoszkálni valami az agyamban amivel nem tudtam mit kezdeni.

Az elkövetkező nap úgy éreztem valami nincs rendben. Az aggodalom szúró fájdalma fejemben és szívemben nem akart abba maradni. A tükörbe nézve rájöttem.
Aznap az iskolában csak amolyan halk szemlélőként figyeltem a történéseket. Bármely kis mozzanatra felkaptam fejem, de egy hang sem jött ki torkomon. Furcsállták. Sohasem voltam az a srác aki egyfolytában a figyelem középpontjában akart lenni, azt inkább meghagytam azoknak akik ezt jól csinálják, de az mégis szokatlan dolog volt tőlem, hogy egyáltalán nem kommunikálok senkivel. Egy idő után már nagyon szúrta a szemüket a dolog ezért próbáltak beszélgetést kezdeményezni.
-Mi az kisember? Miért nem mondasz semmit? Ennyire lefárasztott a suli? - bökött oldalba nevetve. Szótlanságomra folytatták.
-Te is utálsz tanulni, huh? Megértem, de az, hogy emiatt még a haverjaid iránti érdeklődést is elveszítsd. - magába forduló lényem láttán egyikük fejéből egy megoldás pattant ki.
-Félsz, hogy kirúgnak a suliból miattunk? - tette fel a sokat sejtető kérdést. Ezzel egy vita vette kezdetét a BTS tagok között. Végül a vitát egy erélyes hang zárta.
-Igazad van. Hiszen ő még egy új fiú és különbözik tőlünk. Azt hiszem így..
-Hazug... - ejtettem el halkan.
-Tessék? - kérdezett vissza.
-Jól hallottad. Képmutató vagy akár csak a szüleink. Azt mondod különbözünk, pedig te is tudod, hogy ez egy blöff. - dühödtem fel.
-Azt hiszem, itt végeztünk. - jelentette ki a vezér hűvösen és hagytak magamra az osztályt elhagyva. Valószínűleg megint lógni mentek. A barátaim akkor elhagytak, de nem bántam meg amit tettem. Az incidens után egy hónapig hírüket sem láttam az iskolában. Kicsit aggódtam, hogy talán bajuk esett. Reméltem, hogy vigyáznak magukra, hisz elég bajosak. Tudom, hogy az én hibám volt amiért úgymond eltűntek, de nem kényszeríthettek arra, hogy csendben tűrjek. Tisztában vagyok mi történik a háttérben és az, hogy eközben ő mégis balgaságokat hord össze nekem az abszurd. Tényleg ennyire hülyének néztek?

"Unalmas mindennap, nap mint nap
A felnőttek és a szüleim mondják meg mit tegyek
Első számú jövőkép a kormányzói állás?
Nem egy erőltetett álom, a 9. korsó a megkönnyebbülést adja"

Hmm... Ezek a sorok jól átgondoltak és mennyire valósak, érzelem dús. - tekintettem rá a papírra mit a folyosón vettem birtokomba a föld porából. Tudni akartam kitől származhat, de nem leltem meg gazdáját. Az írása ismerős volt, de emlékeim halványak voltak felőle. Nagy keresésem közepette észre se vettem, hogy volt cimboráim újra visszatértek mindennapjaink szürkeségébe. Azonban ez nem is volt különösebben probléma számukra, ugyanis kirekesztettek köreikből. Az ő szemükben eztán én is csak olyan voltam akár a többiek. Egy unalmas jó diák, akiben semmi fantázia nincs. Mondhatnám, hogy ez mennyire elkeserítő, de akkor hazudnék. Hazudnék, mert ez csak több lehetőséget adott nekem arra, hogy elemezhessem őket.
Pár nappal később újabb papírcetlit leltem meg a folyosó egyik eldugottabb részébe. Az írásstílus más volt. Az érzelmek viszont hasonlóak.

"Dobj egy gyorslabdát az elfecsérelt időhöz, amit az éjjeli tanulás as
Lázadj a pokoli társadalom ellen, az álmok különleges bocsánatok
Kérdezd meg magadtól, az álmod körvonalát 
Az élet főtémájává válik, az amit mindig elnyomtak"

A sorokat végigolvasva elmosolyogtam. Igazam volt. Nem is kicsit. Ez sokkal jelentősebb annál, mint aminek látszik.
Még ekkora hülyéket. - somolyogtam boldog szívvel.

Tudni, hogyan kell élni, szárnyalni, döntéseket hozni, álmodni. Ez az amit senki sem taníthat meg nekünk. Hiszen minden ember mást vall, másban hisz és másként éli életét. Amikor még kicsi vagy azt hiszed ez könnyű, hogy ez magától jön. Úgy gondolod minden rendben lesz. A gyerekkor egy tévedés, megtévesztés és hazugság. Emberpalánta korunkban a világ egy hely ami végeláthatatlan és a legtöbben úgy láttatják, hogy veszély mentes, boldog, szép és rendezett. Mindig tudjuk mi a helyes, mikor mit kell cselekednünk. Később próbálva tartani ezt a gondolkodásmódot a fiatalok bízva ebben semmivel sem törődve élnek a mának, vágnak bele mindenbe gondolkodás nélkül, nem törődve a következményekkel. Azt hiszik az élet könnyű menet és minden rendben lesz, hiszen ezt sulykolták beléjük. Ők még nem tudják mi az a látszat. A jövőt figyelmen kívül hagyják, mert biztosak abban, hogy bármely erőfeszítés nélkül nekik sikerülhet bármi. Hogy ez jó vagy rossz hozzáállás az néző pont kérdése. Azonban azt tekintve, hogy emellett mégsem akarnak semmit, mert minden az ölükbe hullik, így nincs motivációjuk meglehetősen súlyos hiba. Lehetséges, hogy nem gondolkodnak előre, de ha elrontod a fiatalkorod az nagy hatással lehet rád később. Drasztikus hatással. Amin már elég nehéz lesz változtatni. Sose késő, így jobb megtenni míg van rá lehetőség. A szülők okulva régen volt éveikből igyekeznek gyermekeiket jobbra sarkallni, de ez lehetetlen, néhány okból kifolyólag. Végeredményként emiatt pontosan az ellentétét kapják annak amit szeretnének elérni. Ösztönzés és támogatás, de nem elkényeztetés vagy kényszerítés. Hagyni, hogy az ember a saját útján járjon és engedni, hogy kibontakozhasson. Ez a legfontosabb. Mindenki a saját életéért felelős és ha bár szüleink is értünk, de nem szabad összekeverni a gondoskodásban betöltött szerepet azzal, hogy egy másik élőlény életét az irányításod alá veszed ezzel megfosztva őt saját gondolataitól és vágyaitól és helyettük te adsz neki célt. Én ezt mind megtanultam azokban az időkben, de úgy éreztem ha én tudom az nem elég. Az üzenetek eljutottak hozzám és tisztában voltam a tényekkel. Határozott voltam. Határozott és magabiztos. Nem habozva sétáltam a banda felé mi kitaszított magából.
-Mizujs?!

. . .

Ha még nem említettem volna kis csoportunk külön teremmel rendelkezett az iskola lezárt részében ahol ügyeit intézte. Ez annyit tesz, hogy ott lazítottunk. Kivéve most. Most, hogy köztük lehettem újra, még ha csak egy ideiglenes tagként is, de boldoggá tett. El kellett érnem a célom amiért hozzájuk fordultam.

Mit akarsz? - kérdezte kicsit ingerülten, de mégis ridegen.

Tudjátok, ti jól átvertetek mindenkit. - néztem körbe rajtuk. - A golyóállok. Az abszolute megközelíthetetlenek akik mindenkivel közönyösek és semmi sem érdekli őket. A vagányok akik néhanapján ellógnak a suliból, külön termük van és lazulnak éjjel-nappal. Akik csakis azért maradtak vissza több osztályt, hogy a szüleik fősulira ne kényszerítsék őket. - csend. -Miért játsszátok ezt?

Mégis mire gondolsz? - vontak kérdőre.

Ugyan ne ámíts már. Tudod jól miről beszélek. Mind tudjuk. Tudom, hogy ti sem gondoljátok ezt komolyan. Ez csupán egy szerep, amit mindenki előtt eljátszotok. Rettenthetetlen, huh? Az egész nép előtt adjátok a nagyfiút, de ez a gyengeségetek elpalástolása. Gondoltam az elején. Tényleg elhittem, hogy az egész arról szól, hogy féltek a főiskolától és a jövőtöktől. Aztán a megfigyelésem kudarcot mondott. Azzal a pár mondattal amit Suga írt arra a papírdarabra. - a megszólított csak meglepődve bámult. - Ne játszd meg magad. Nagyon jól tudom, hogy te írtad. -Vezér, te azt mondtad én más vagyok mint ti. Igazad volt. Valóban más voltam. Én még nem fogtam fel úgy ezt a dolgot ahogyan te, de most már megláttam. Amint teljesen szemtanúja lettem ennek. - tettem le egy szöveggel teli írt lapot az asztalra.

Ezt meg honnan szerezted? - pillantott idegesen a fából készült félfamentes lap irányába ami a Bangtan teljes lényének mentális lényegét és üzenetét tartalmazta minden egyes tag írásstílusával egyetemben. 

Most már nem vághattok át. Tudok mindent és lenne egy javaslatom...

. . .

Már este volt amikor kisomfordáltunk abból a bizonyos szobából. A tanoda ekkor már bezárt. Hogy miért voltunk még ott? Ez egy nagyon jó kérdés. Az, hogy betörjünk egy tanintézménybe az éjszaka közepén elég rázós ügy lett volna, így jobbnak láttuk, ha megvárjuk míg mindenki haza megy és aztán lépünk akcióba. Az egyetlen probléma a takarító volt aki szinte az iskolában lakott. Sanszos volt, hogy lebukhatunk, de a célunk nemes így ennek ellenére is vállaltuk a kockázatot. 

Azt azért hozzá kell fűznöm, hogy célunk ellenére mindenkiben megmaradtak a rossz szokások, így nagy örömmel szétrámoltuk nem kicsit a helyet és a graffiti sem maradt el. Gördeszka kerekek ropogása és súrlódása lángolt a levegőben. Sőt egy bevásárló kocsi is előkerült mit még valamikor egy és fél hónappal ezelőtt szereztünk be egy bevásárlóközpontból. Igazi bajkeverés volt. Majdnem a gondnok kezére jutottunk aki felénk járőrözött, de végül megúsztuk épp bőrrel. Hogy miért is vállaltuk ezt a kockázatot és miért vandálkodtunk egy hivatalos intézményben ráadásul sötétben? Ennek meg volt az oka és habár reggel ez az ok még senki számára nem volt világos csak meghökkentő később érthetővé vált. 

Pontosabban az első óra kezdetekor. Az iskolai börtön egy-egy terme tele volt tanulóknak csúfolt rabszolgákkal és azoknak szüleivel a nyílt nap alkalmából. Kivéve egyet amiből hét rab hiányzott. Hol vannak? Hidegen hagyott dolog volt, hiszen ez mindennapos. De ami utána következett, 8.01 perckor. A hangosbemondó recsegni kezdett és egy mély orgánum szólalt fel benne:

Örülök, hogy mind egybegyűltünk eme csodálatos napon. Lenne egy kis mondandónk a bizonyosoknak és másoknak.  

Ez a mi életünk. Az álmainkért harcolunk és azokért élünk, nem a zsarnokság eredménye miatt. Emberek vagyunk. Egyenjogúak. Fiatalok, de értékesek és szabad elmével rendelkezünk. 

A döntés a miénk és ezt senki sem veheti el tőlünk még a felettünk állók sem. Nem nevelhettek minket kedvetekre alakítva egy számunkra értelmetlen cél irányába. A hiba a mi döntésünk.

"Wassup.. This is back and exclusive  haha

 and coolest killer in the world

BTS

RapMonster

Jin

JiMin

J-Hope

V

and who we got here right now

Suga

JungKook

Hey, Te, Mi az álmod? 3x

Csak ennyi az álmod

. . . 

Az összes fiatal álmok nélkül él."

Megcsináltuk. - örvendeztem.

Büszke vagyok rád, barátom. - kacsintott felém NamJoon, ki ekkor már megengedte, hogy nevén szólíthassam.

Szóval visszafogadtok? - figyeltem érdeklődőn.

Ezt nem mondtuk. - vigyorgott YoonGi a csapatunk laza cukra. Őszinte öröm töltötte el egész lényem, hogy a barátaim harag nélkül újra a barátaimmá váltak.

Már csak egy kérdésem lenne hozzátok. - tekintettek felém. - Mi az álmotok? - néztünk össze bazsalyogva.

Na gyerünk. - ragadott kézen a tagok egyike és azzal a folyosóra futva megnyomtuk a tűzjelzőt és kezdtünk táncolni a felhőtlenségtől. Az osztályokból csak úgy özönlöttek ki felmentetten a tanoncok, mi pedig menekülve a felbőszült tanári kar elől élveztük az eső felpezsdítő, de közben bódító mámorát és munkánk gyümölcsét. Azt, hogy felszabadíthattuk a diákokat a zsarnokság láthatatlan leple alól és felnyithattuk az ők és szüleik szemét is a mieinkkel együtt akik szintén csak hüledezve álltak a dolog előtt. Úgy éreztük elértük célunkat. Tapasztalva a hulló cseppek tömkelegével teli holminkon a nap csodás melegét nyilatkoztunk egyet értően arról, hogy el fogjuk hagyni ezt a helyet, de előtte kiélvezzük amit tettünk és tovább bátorítjuk a kamaszokat.

LIFE : The Most Beautiful Moment in Life(HYYH) Part.1 - I NEED U & Prologue

„gyönyörű vagy, de túl rideg”

 Életemben elég sok szakaszon mentem keresztül ezidáig, de ami akkor elkezdődött annál emlékezetesebb egy másik sem volt.
Minden ember életében eljön az a bizonyos mérföldkő ami birtokolni fogja a lénye egészét és ketté osztja. Életében legszebb és legsötétebb pillanatainak birtoklója. Hol is kezdhetném... Talán azon a liliomesős momentumon amikor életem mélypontjára kerültem.

Életemben mindig is próbáltam a jó úton járni. Meghallgatni az embereket, megfogadni az idősebbek tanácsait, odafigyelni másokra és segítséget nyújtani amiben csak lehet. Igaz az én életemben is voltak játékos versenyek, melyek felpezsdítették az ereimben buzgólkodó vérsejteket és gyerekes rosszalkodások karöltve azokkal kiket barátoknak nevezhettem. Sőt, bár erről nem szívesen beszéltem soha, de volt egy időszakom amit társaimmal egyetemben azzal töltöttem, hogy küzdöttem az ellen ami állás pontom szerint nem szolgálta hasznom, inkább rontotta önbecsülésem. Még ha olykor a mi hibánk is volt. Idővel rájöttünk, hogy a harcunk értelmetlen és arra is mégiscsak tanultunk néhány fontos dolgot a történtek során.
A középiskola végeztével kérdőn álltam bizonytalan jövőm előtt amit nem kövezett semmi, csak egy ködös látomás volt a távolban. Eddig azt gondoltam, hogy ha igyekszem jót cselekedni és szabályosan élni életem akkor a jövőm biztos lesz és kivirágzik majd előttem, amint beérem. A vallás tanítása biztatta lelkem és én jóhiszeműen hittem neki. Az egész... egy hazugság volt. Összezavarodtam és életem darabokra esett szét amint magányosan bolyongtam ismeretlen utakon melyek végeláthatatlanul nyúltak a semmibe. Várakozásom a jutalmam felé, hiábavaló volt. Akkor és ott a világ kettétört és én beestem a két rész közé. A vallással való kötelékem felbomlott és többet meg nem köttetett azután a késő ősz után.
Megsebzett szívem fájdalmát enyhítésére eztán sok módszert kipróbáltam...

Az idő ahogyan telt egyre rosszabbul és rosszabbul éreztem magam. Ez pedig a helyzetemre ugyanígy igaz volt. Eleinte úgy gondoltam talán még van remény. Nem akartam feladni. Nem lehetséges hogy így legyen vége valaminek ami olyan megnyugtató és biztonságérzetet keltő volt. Vidám és szívszorító. Ezt már csak visszatekintve látom így. Sajnos rá kellett ébrednem, hogy a múltam már nem valóság, már nem jelen többé. A szép emlékek már csak nosztalgikus képekként tekintenek vissza. Milyen fájdalmas, szinte éget belülről a tudat, hogy amik pár éve még kósza elménk által kitalált ötletek és vágyaink megvalósítási kísérletei voltak azok ebben a pillanatban is valahol messze szállnak akár egy gyönyörű pillangó minek pillanatképe szép, de amint elkapása gondolata ötlik fejedbe az már távol jár. Régvolt cselekedeteim, barátaim, emlékeim, ígéreteim és múltam elszállt azzal a gyönyörű metaforikus lepkével. Én pedig itt maradtam, személytelen szenvedő alany képében a zord valóságban ami már nem akart úgy dédelgetni, mint egy anya bölcsőben ringatott gyermekét.

Az elengedés szakaszai váltakoztak és egyik sem volt könnyebb a másiknál. Később fájdalmaim enyhítése érdekében szocializálódásra kényszerítettem magam, amikor is egy benzinkút dolgozójának álltam. Elhittem, hogy ha újra nyitok a világ felé, talán befogad akár egy árva kiskutyát ki az esőben ázva nyöszörög egy segítő kéz után. Az a segítő kéz azonban nem érkezett meg. Selejt voltam. A selejtnek selejtje. Senki sem becsült semmire. Nem volt egy túl bonyolult munkám. A járművek tankolásán kívül nem volt más feladatom. Ezt legjobb képességeim szerint végeztem. Az emberek viszont semmi mást nem mutattak felém megvetésen és undoron kívül. Alantasnak, mocskosnak és nyomorultnak találtak. Talán igazuk is lehetett. Akkoriban én is úgy éreztem magam még ha dühített is meglátásuk. Pedig ha tudnák honnan indultam. Csak éppen időközben elvesztem. A javulásomért dolgoztam, de az elítélő pillantásokra semmi szükségem nem volt. A pénzük még annyit se ért, mint az emberek akik nem láttak túl a saját szemükön. Értéktelen papír a bennem égő tűz meggyújtására melyet nikotinnal lágyítok és erősítek meg egyszerre.

Szerencsétlenül telt napjaim többi részén amiket nem az emberek miatti fáradozás kötött le és az, hogy tűrjem a megvető pillantásokat az utcákon való bolyongással teltek. A város szinte töviről-hegyire ismertem annyiszor sétáltam végig rajta megfáradt lelkem és testem hurcolva akár egy rabot a kínpadra. Egy nap napi rutinom következtében egy kevésbé napfényes helyen találva magam találkoztam össze pár igen veszélyesnek tűnő alakkal. Nem olyanoknak tűntek akik csak úgy viccből flangálnak arrafelé. Drogkereskedők voltak. Végigtekintve szánalmas mivoltomon megszánva engem ajánlották fel árújuk minta darabját feltéve, ha kell a cucc térjek vissza egy elkövetkezendő alkalommal is. Szívemmel torkomban dobogva vettem el a bizonyos segítőcélú csodabogyót és hagytam el minél hamarabb a területet.

Új szakaszába lépett életem a gyógyszerek szedése következtében. Gyógyszerfüggő lettem. Amikor az első tabletta bejutott szervezetembe elbódultan figyeltem hatását. Tudtam, hogy nem helyes, de enyhítette a már jó ideje bennem dúló fájdalmak sokaságát. Több kellett. Egyre több és több. Ahogyan a kábítószer mennyisége nőtt lényemnek öntudata úgy kezdett eltűnni és eggyé válni a semmivel. A tükörbe nézve nem tudtam kit látok. Eddig is így néztem ki? Vagy ez már csak a régi énemből megmaradt gyógyításra szánt szerekkel kitömött másolatom? Azt hittem ha folytatom a szerek szedését a magamra nem ismerés nyilaló állapota is megszűnik gyötrelmeimmel együtt. Ez nem így lett.

Elkábított mivoltom nem akadályozta meg testem vándorlását a helyeken melyeket ismertem. Minden egyes nap végigjártam az összes általam beazonosítható tájat. Ez tettem aznap is. Megálltam amikor a távolban egy ismerős alak kezdett kirajzolódni előttem. Neveket, cselekményeket vagy bármifajta történtet az archoz kapcsolni már nem tudtam, de egy pillanatra újból megéreztem azt ami már elmúlt. Mellkasom szorított, úgy éreztem mindjárt megfulladok. Mintha csak vízzel telt volna meg tüdőm. Úgy éreztem magam akár egy búvár kinek kezét lehúzza az általa talált és felhozni vágyandó kincs, míg tüdeje oxigénért kiált, de mozdulni képtelen. A kincs amiért olyannyira sóvárgott, vagy élete a fontosabb számára? A személy kit íriszeim vizslattak boldog volt. Mosolya akár a nap, szelleme annyira épp. Kisugárzása csodálatos. Engem halálba kergető élmény kerített magába míg szemlélhettem e világunknak fényképét. A kép elkápráztatott és visszaadott valamit ami számomra jóleső, de közben gyűlöltem is. Gyűlöltem, mert emlékeztetett arra amit elvesztettem. Mindenem magába foglalta. Azt akartam, hogy vége legyen.

Korzózásom búsabb hangulatban telt, mint valaha. Róttam az utcákat céltalan és azon járt az eszem mégis hol ronthattam el. Máshol járt elmém akkor ocsúdott fel mély lelki merengéséből amikor újra egy elhagyatott sikátor közepére keveredtem. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal éjszaka volt. Aggodalmaim ekkor már nem voltak semmivel kapcsolatban, hisz a lényemet életben tartó kis bogyócskák rég kiöltek minden az aggodalomhoz hasonló érzelmet belőlem. Ezt tekintetbe véve tűrtem csendben ahogyan egynél több rossz fiú rontott nekem, hogy a szart is kiverjék belőlem. Mást úgyse tehettem. Az illetők mintha csak érzelmeim akarták volna megjeleníteni külső páncélomon úgy zúzták szét külsőm és ezzel engedték ki bensőm.

Felszínes sérülésekkel tértem haza, de mindezek mit sem számítottak amellett amit belül éreztem. Elfajult rohamaimon a gyógyszer se tudott segíteni. A depresszió magába kerített és én engedtem neki. A múlt, a jelen és a jövő képei álmomban is kísértettek. Éjszakánként megtörve aludtam el, takaró nélkül hisz tudtam reggelre úgyis izzadtan ébredek majd töréssel tekintetemben és rémségektől üldözve.

Napjaim egyre csak ismétlődtek. Unalmamban és szenvedésemben már nem tudtam mit tehetnék. Talán új barátokat kéne keresnem? Hisz a régiek már sohasem fognak visszatérni. Az emlékekkel együtt ők is eltűntek a homályban. Mindenki akár egy olcsó parfüm esszenciája elillant. Ha ennyire belefáradtam az idő folytonos ismétlődésébe vajon miért nem próbálok meg kitörni az ördögi körből? Az élet borzalmas oldala ütötte fel orrát velem szemben egy ideje ami ellen azóta is küzdök. Beletörődni a sorsba, abba amit az élet mindenkinek nyújt számomra képtelenség. Ostoba lennék, mert a változás így megrémisztett? Félelmeim miatt egyre lejjebb süllyedtem. Napjaim telnek, de visszatérhetek? Bárhogyan is próbálom magam meggyőzni arról, hogy rosszul döntöttem, már nem tudok rajta változtatni, de elfogadni sem. Minden mást mond. Mire figyeljek? Akkoriban kitaláltam volna a megoldást és nem civódtam volna saját magammal nappalokon és éjszakákon át. Mi történt velem?

Tartásom gyengül. Érzékeim tompulnak. A pirula megtette hatását. Könnyeim hullanak az ég rám mered és én visszanézek rá. Majd lehunynak a fények.

Képtelen vagyok megtenni.



Egy kórházi ágyon ébredtem mi körül nővérem és a barátaim foglaltak helyet. Rám mosolygott az összes ott lévő és édesded hangon csilingelve kérdezték hogy érzem magam. Újra érzékelni az elfeledett illetőket és felidézni a felvételeket melyeket elménk készített együtt töltött pillanatainkról, leírhatatlan érzés. Nővérem karjaiba zárt és megdorgálva szólt rám ne ijesszek rá többször így.  Én csak somolyogva bólintottam és élveztem társaságuk. Meg sem fordult a fejemben mi lehet az indok arra, hogy hirtelen a semmiből újra megjelentek mintha semmi sem történt volna. Kellemes fuvallat járta át testem és cirógatta lelkem az ágyból kikelvén. Bajtársaimmal emlékképeinket újra megteremtő terveket kezdtem szőni, míg idősebb lánytestvérem a kórházi ágyam tette rendbe. Olyan gondos. Mindig is az volt. A szüleink halála után ő viselte gondom és tett meg mindent annak érdekében, hogy ne legyen rossz sorsom. Az, hogy végül mégis az lett már nem az ő lelkén szárad, hanem az én kezemen. Ezen elmélkedve váratlanul megremegett alattunk a talaj. A szilánkosra tört épület leomlott ami megmaradt csupán a hely ahol én álltam. Újra egyedül voltam. A padló anyaga megváltozott és körülöttem a mélységben hullámok csaptak össze. Az ég világosan tündöklött, a víz lecsendesedett. Választás elé kerültem már másodszor életemben és én nem voltam rest választani. Levetve magam a földről bele a bizonytalan mélybe.

Azzal felébredtem. Amit tettem bár belülről örök életemre emészt majd, de nem bántam meg. Ha kell halálomig tűröm a fájdalmat. Akár üssön el egy autó büntetésképp, de őérte bármit megtennék.

Évekig tűrtem ahogyan a nővéremet bántalmazta a barátja. Az én egyetlen nővéremet aki felnevelt engem és nem hagyott egyedül soha miután a szüleink meghaltak. Gyerek voltam, így nem tehettem semmit az ellen ami otthon folyt. Én indig csak jó gyerek módjára engedelmeskedtem nekik és ha azt mondták menjek el elmentem. Egészen a gimnázium utolsó évéig. Kitűnő voltam minden téren az iskolában és a barátaimmal is felhőtlen kapcsolatot ápoltunk, de az otthoni hangulat idővel egyre rosszabb lett. Állandó feszültség és félelem volt a levegőben amit egy idő után nem lehetett szó nélkül hagynom. Az ő kapcsolatukkal együtt az én lelki világom is megromlott. Egyszer aztán mikor hazaértem az iskolából hallottam ahogy az a vérben forgó szemű alak támadásra készül a nő ellen akit anyámként szeretek. Indulataimat nem fékezve ragadtam meg egy alkoholos üveget és ütöttem le vele, majd mikor feltápászkodott és felém indult többször hasfalába szúrtam. Felszabadulásérzet és káröröm kerített magába tettem közben. Érzéseim túltelítettsége zajlott le akkor bennem, pont, mint ahogyan most.

Életem úgy tért erre a pontra, hogy egy gyilkosságot követtem el egy részeges bántalmazó  ember ellen. Nem maradhattam nővéremnél. El kellett jönnöm. Hiszen hormonjaim túltengése következtében embert öltem és a kormány részéről ez nem számít kis bűnténynek bárki ellen is lett elkövetve. Ott kellett hagynom őt, az iskolát és mindent amit ismertem. Bujdosnom kellett és közben mindent bepótoltam amit fiatalságom fénykorában nem voltam hajlandó. Nem éppen így képzeltem ennek a végét. Bár több volt ebben, mint amit képként megjeleníthetek, de számomra még mindig nem elég. Muszáj, hogy így érjen véget?  Még nem állok rá készen.

Megszabadulva kő szerűen elnyomó emócióimtól képes tudnék lenni tovább menni. Felszabadultan sétálni az út patkán érezve a szelet ami nem nyom el, mert ha bűneim meg nem is bocsájthatóak, de múltba vésznek gondjaimmal együtt. Sietek és újra lelem életem, de biztos készen állok? Még nem tudom elengedni.

„Szeretlek!”