A középiskola első évének elején jártunk amikor megismertük egymást. Sohasem felejtem el azt az iskolabuszt amin találkoztunk. Amikor legelőször felszálltam arra az élénksárga csíkokkal ívelt járműre nem is hittem volna, hogy az emberek kik túl menőnek tűntek, hogy csak egy szót is váltsak velük egy napon a barátaim lesznek. Ami még meglepőbb, hogy ehhez nem is kellett sok idő. Hamar maguk közé fogadtak és mi lettünk az iskola rettenthetetlen hetese a Bulletproof Boys alias RapMonster, Jin, Jimin, J-Hope, V, Suga és JungKook, de erről majd később részletesebben mesélek egy másik történetemben. Tudni illik én gyerek korom óta jó kisfiúnak vallottam magam, akármennyire is hangzik ez sületlenül, de a serdülőkor minden gyermek életébe beköszönt magával hozva a csintalan lázadás szelét. Engem ez ekkor ért el. Bajkeverő lettem a fiúkkal akiket rövid időn belül barátaimmá fogadtam. Bajkeverő aki megállíthatatlan, sunyi, lusta és arrogáns. Jó-e ez így? Nem tudom, de akkor nem is érdekelt. Én mindössze szórakozni akartam és érezni az élet mámorító ízét melyet igazán akkor először ízlelhettem meg. Nem érdekelt semmi más. Mi a jó vagy mi a rossz vagy akár, hogy cselekedeteink milyen következményeket vonhatnak maguk után. Mostanra egyszerre szégyenlem és vagyok rá büszke, hogy fiatal felnőtt korom kezdetén végigmehettem ezen az úton míg idáig eljutottam. Bár az út rögös volt és mi tagadás az eleje volt a legsokkolóbb.
A fiúkkal való megismerkedésem kisebb döbbenetet keltett bennem. Amikor bemutatkozunk egymásnak szembesülnöm kellett vele nem elég, hogy a srácok messze felettem álltak, de ez minden tekintetben igaz volt. Kiderült, hogy a fiúk közül az összes srácnak felsőbb osztályba lenne a helye és mégis egy szinten vagyunk. Ez az információ kicsit sokkolóan hatott tekintve, hogy a legidősebb tag valószínűleg már az érettségin is túl lenne, de akkoriban úgy álltam hozzá ez mégis rendben van. Mit számít ez? Legalább itt vannak velem és el üthetjük együtt az időt. Sőt idősebb korukból kifolyólag még akár taníthatnak is nekem ezt azt. Mégis felmerülhet a kérdés mi lehet az oka, hogy ez a hat fiú ennyire visszamaradt a társaitól. Szerintem ez még csak nem is vita tárgya. Mind tudjuk a választ. Ők is jól tudták. Ők jelképezték azt amit a legtöbb gyerek a mi korunkban. Ez a tény azonban nem izgatta se őket, se engem. Egy ideig.
A tanórákon sokszor vetődött fel a kérdés a tanárok szájából a diákok felé, hogy mit szeretnénk elérni a jövőben. A bizonyos "Mi az álmod?" téma. A válaszok a legtöbb diák részéről semlegesek voltak. Senki sem kedvelte ezt a kérdést. Idegesítő volt, hogy a felnőttek nagy dolgokat várnak el tőlünk. Nem voltunk nagyra törekvőek, leszámítva a tárgybeli vágyainkat. Azok csak úgy szárnyaltak, mint egy madár az égen. Szép hasonlat, mi? Pontosan, mivel az értékbeli vágyaink is olyan elérhetetlen magasságban voltak akár az ég. Nagy ház, nagy kocsi, nagy gyűrű mind pénzbeli érték. Hogy szerezhetnénk meg? Lényegtelen, csak legyen. Mint a fiatalok nagy százaléka mi sem gondolkodtunk, csak vágyakoztunk olyan dolgok felé amit nem kaphattunk meg. Figyelembe se véve a tényt, hogy ha tennénk is érte valamit, talán elérhetővé válnának. Irreveláns gondlat egy olyan ember számára aki túl kényelmes és késztetést sem érez az iránt, hogy az asztalra tegyen valamit ami nem egy pohár víz, vagy éppen a tankönyv, már ha van nála. A legszomorúbb az egészben mégis az volt, hogy azok kiknek a jövőnket kellene egyengetniük nagy ívből fügyültek arra a nagy mértékű érdektelenségre amit minden egyes személytől kaptak. Bejöttek, dolgoztak és elmentek. Mind ez csak munka a vagyonért. Vajon nekik mi lehetett az álmuk?
Csoportunk tekintélye a tanintézmény terültén nem kicsit volt nagymértékű. Amit mi gondoltunk, másoknak is azt kellett és amit mi akartunk engedniük kellett. Nem voltunk zsarnokok. Épp ellenkezőleg. Közömbös hozzáállásunk az összes élőlényhez sarkallt minden egyes lényt aki csak meglátott minket arra, hogy kövessen. Követni azokat akik apatikusan élik életüket mi halad a nagy világ felé. Az emberek a saját vesztük akarják okozni. Mondom én ki szintén beállt a tömegbe mi a vesztébe rohan, elfeledve mit kiskoromban tanultam, mindent mit gyerekkorom adott és mutatott nekem.
Egy nap aztán mikor is úgy döntöttünk, hogy kihagyva az iskolát inkább a gördeszkapálya felé vesszük az irányt feltettem nekik a kérdés mi oldalamat fúrta.
-Mondjátok, de őszintén. Miért nem mentetek tovább? Annyi intelligencia szorult belétek. Akkor mégis miért van az, hogy így eldobtok mindent?
-Ezen elmélkedtél olyan sokáig? Nem, hogy inkább hálás lennél, hogy nem hagytunk egyedül a mostani piperkőcökkel. Egyébként ha annyira tudni szeretnéd. Semmi kedvünk főiskolára menni. Ha viszont tovább mennénk muszáj lenne a szüleink miatt. Hát itt vagyunk. - a válasz ennyi volt. Ekkor kezdett el motoszkálni valami az agyamban amivel nem tudtam mit kezdeni.
Az elkövetkező nap úgy éreztem valami nincs rendben. Az aggodalom szúró fájdalma fejemben és szívemben nem akart abba maradni. A tükörbe nézve rájöttem.
Aznap az iskolában csak amolyan halk szemlélőként figyeltem a történéseket. Bármely kis mozzanatra felkaptam fejem, de egy hang sem jött ki torkomon. Furcsállták. Sohasem voltam az a srác aki egyfolytában a figyelem középpontjában akart lenni, azt inkább meghagytam azoknak akik ezt jól csinálják, de az mégis szokatlan dolog volt tőlem, hogy egyáltalán nem kommunikálok senkivel. Egy idő után már nagyon szúrta a szemüket a dolog ezért próbáltak beszélgetést kezdeményezni.
-Mi az kisember? Miért nem mondasz semmit? Ennyire lefárasztott a suli? - bökött oldalba nevetve. Szótlanságomra folytatták.
-Te is utálsz tanulni, huh? Megértem, de az, hogy emiatt még a haverjaid iránti érdeklődést is elveszítsd. - magába forduló lényem láttán egyikük fejéből egy megoldás pattant ki.
-Félsz, hogy kirúgnak a suliból miattunk? - tette fel a sokat sejtető kérdést. Ezzel egy vita vette kezdetét a BTS tagok között. Végül a vitát egy erélyes hang zárta.
-Igazad van. Hiszen ő még egy új fiú és különbözik tőlünk. Azt hiszem így..
-Hazug... - ejtettem el halkan.
-Tessék? - kérdezett vissza.
-Jól hallottad. Képmutató vagy akár csak a szüleink. Azt mondod különbözünk, pedig te is tudod, hogy ez egy blöff. - dühödtem fel.
-Azt hiszem, itt végeztünk. - jelentette ki a vezér hűvösen és hagytak magamra az osztályt elhagyva. Valószínűleg megint lógni mentek. A barátaim akkor elhagytak, de nem bántam meg amit tettem. Az incidens után egy hónapig hírüket sem láttam az iskolában. Kicsit aggódtam, hogy talán bajuk esett. Reméltem, hogy vigyáznak magukra, hisz elég bajosak. Tudom, hogy az én hibám volt amiért úgymond eltűntek, de nem kényszeríthettek arra, hogy csendben tűrjek. Tisztában vagyok mi történik a háttérben és az, hogy eközben ő mégis balgaságokat hord össze nekem az abszurd. Tényleg ennyire hülyének néztek?
"Unalmas mindennap, nap mint nap
A felnőttek és a szüleim mondják meg mit tegyek
Első számú jövőkép a kormányzói állás?
Nem egy erőltetett álom, a 9. korsó a megkönnyebbülést adja"
Hmm... Ezek a sorok jól átgondoltak és mennyire valósak, érzelem dús. - tekintettem rá a papírra mit a folyosón vettem birtokomba a föld porából. Tudni akartam kitől származhat, de nem leltem meg gazdáját. Az írása ismerős volt, de emlékeim halványak voltak felőle. Nagy keresésem közepette észre se vettem, hogy volt cimboráim újra visszatértek mindennapjaink szürkeségébe. Azonban ez nem is volt különösebben probléma számukra, ugyanis kirekesztettek köreikből. Az ő szemükben eztán én is csak olyan voltam akár a többiek. Egy unalmas jó diák, akiben semmi fantázia nincs. Mondhatnám, hogy ez mennyire elkeserítő, de akkor hazudnék. Hazudnék, mert ez csak több lehetőséget adott nekem arra, hogy elemezhessem őket.
Pár nappal később újabb papírcetlit leltem meg a folyosó egyik eldugottabb részébe. Az írásstílus más volt. Az érzelmek viszont hasonlóak.
"Dobj egy gyorslabdát az elfecsérelt időhöz, amit az éjjeli tanulás as
Lázadj a pokoli társadalom ellen, az álmok különleges bocsánatok
Kérdezd meg magadtól, az álmod körvonalát
Az élet főtémájává válik, az amit mindig elnyomtak"
A sorokat végigolvasva elmosolyogtam. Igazam volt. Nem is kicsit. Ez sokkal jelentősebb annál, mint aminek látszik.
Még ekkora hülyéket. - somolyogtam boldog szívvel.
Tudni, hogyan kell élni, szárnyalni, döntéseket hozni, álmodni. Ez az amit senki sem taníthat meg nekünk. Hiszen minden ember mást vall, másban hisz és másként éli életét. Amikor még kicsi vagy azt hiszed ez könnyű, hogy ez magától jön. Úgy gondolod minden rendben lesz. A gyerekkor egy tévedés, megtévesztés és hazugság. Emberpalánta korunkban a világ egy hely ami végeláthatatlan és a legtöbben úgy láttatják, hogy veszély mentes, boldog, szép és rendezett. Mindig tudjuk mi a helyes, mikor mit kell cselekednünk. Később próbálva tartani ezt a gondolkodásmódot a fiatalok bízva ebben semmivel sem törődve élnek a mának, vágnak bele mindenbe gondolkodás nélkül, nem törődve a következményekkel. Azt hiszik az élet könnyű menet és minden rendben lesz, hiszen ezt sulykolták beléjük. Ők még nem tudják mi az a látszat. A jövőt figyelmen kívül hagyják, mert biztosak abban, hogy bármely erőfeszítés nélkül nekik sikerülhet bármi. Hogy ez jó vagy rossz hozzáállás az néző pont kérdése. Azonban azt tekintve, hogy emellett mégsem akarnak semmit, mert minden az ölükbe hullik, így nincs motivációjuk meglehetősen súlyos hiba. Lehetséges, hogy nem gondolkodnak előre, de ha elrontod a fiatalkorod az nagy hatással lehet rád később. Drasztikus hatással. Amin már elég nehéz lesz változtatni. Sose késő, így jobb megtenni míg van rá lehetőség. A szülők okulva régen volt éveikből igyekeznek gyermekeiket jobbra sarkallni, de ez lehetetlen, néhány okból kifolyólag. Végeredményként emiatt pontosan az ellentétét kapják annak amit szeretnének elérni. Ösztönzés és támogatás, de nem elkényeztetés vagy kényszerítés. Hagyni, hogy az ember a saját útján járjon és engedni, hogy kibontakozhasson. Ez a legfontosabb. Mindenki a saját életéért felelős és ha bár szüleink is értünk, de nem szabad összekeverni a gondoskodásban betöltött szerepet azzal, hogy egy másik élőlény életét az irányításod alá veszed ezzel megfosztva őt saját gondolataitól és vágyaitól és helyettük te adsz neki célt. Én ezt mind megtanultam azokban az időkben, de úgy éreztem ha én tudom az nem elég. Az üzenetek eljutottak hozzám és tisztában voltam a tényekkel. Határozott voltam. Határozott és magabiztos. Nem habozva sétáltam a banda felé mi kitaszított magából.
-Mizujs?!
. . .
Ha még nem említettem volna kis csoportunk külön teremmel rendelkezett az iskola lezárt részében ahol ügyeit intézte. Ez annyit tesz, hogy ott lazítottunk. Kivéve most. Most, hogy köztük lehettem újra, még ha csak egy ideiglenes tagként is, de boldoggá tett. El kellett érnem a célom amiért hozzájuk fordultam.
Mit akarsz? - kérdezte kicsit ingerülten, de mégis ridegen.
Tudjátok, ti jól átvertetek mindenkit. - néztem körbe rajtuk. - A golyóállok. Az abszolute megközelíthetetlenek akik mindenkivel közönyösek és semmi sem érdekli őket. A vagányok akik néhanapján ellógnak a suliból, külön termük van és lazulnak éjjel-nappal. Akik csakis azért maradtak vissza több osztályt, hogy a szüleik fősulira ne kényszerítsék őket. - csend. -Miért játsszátok ezt?
Mégis mire gondolsz? - vontak kérdőre.
Ugyan ne ámíts már. Tudod jól miről beszélek. Mind tudjuk. Tudom, hogy ti sem gondoljátok ezt komolyan. Ez csupán egy szerep, amit mindenki előtt eljátszotok. Rettenthetetlen, huh? Az egész nép előtt adjátok a nagyfiút, de ez a gyengeségetek elpalástolása. Gondoltam az elején. Tényleg elhittem, hogy az egész arról szól, hogy féltek a főiskolától és a jövőtöktől. Aztán a megfigyelésem kudarcot mondott. Azzal a pár mondattal amit Suga írt arra a papírdarabra. - a megszólított csak meglepődve bámult. - Ne játszd meg magad. Nagyon jól tudom, hogy te írtad. -Vezér, te azt mondtad én más vagyok mint ti. Igazad volt. Valóban más voltam. Én még nem fogtam fel úgy ezt a dolgot ahogyan te, de most már megláttam. Amint teljesen szemtanúja lettem ennek. - tettem le egy szöveggel teli írt lapot az asztalra.
Ezt meg honnan szerezted? - pillantott idegesen a fából készült félfamentes lap irányába ami a Bangtan teljes lényének mentális lényegét és üzenetét tartalmazta minden egyes tag írásstílusával egyetemben.
Most már nem vághattok át. Tudok mindent és lenne egy javaslatom...
. . .
Már este volt amikor kisomfordáltunk abból a bizonyos szobából. A tanoda ekkor már bezárt. Hogy miért voltunk még ott? Ez egy nagyon jó kérdés. Az, hogy betörjünk egy tanintézménybe az éjszaka közepén elég rázós ügy lett volna, így jobbnak láttuk, ha megvárjuk míg mindenki haza megy és aztán lépünk akcióba. Az egyetlen probléma a takarító volt aki szinte az iskolában lakott. Sanszos volt, hogy lebukhatunk, de a célunk nemes így ennek ellenére is vállaltuk a kockázatot.
Azt azért hozzá kell fűznöm, hogy célunk ellenére mindenkiben megmaradtak a rossz szokások, így nagy örömmel szétrámoltuk nem kicsit a helyet és a graffiti sem maradt el. Gördeszka kerekek ropogása és súrlódása lángolt a levegőben. Sőt egy bevásárló kocsi is előkerült mit még valamikor egy és fél hónappal ezelőtt szereztünk be egy bevásárlóközpontból. Igazi bajkeverés volt. Majdnem a gondnok kezére jutottunk aki felénk járőrözött, de végül megúsztuk épp bőrrel. Hogy miért is vállaltuk ezt a kockázatot és miért vandálkodtunk egy hivatalos intézményben ráadásul sötétben? Ennek meg volt az oka és habár reggel ez az ok még senki számára nem volt világos csak meghökkentő később érthetővé vált.
Pontosabban az első óra kezdetekor. Az iskolai börtön egy-egy terme tele volt tanulóknak csúfolt rabszolgákkal és azoknak szüleivel a nyílt nap alkalmából. Kivéve egyet amiből hét rab hiányzott. Hol vannak? Hidegen hagyott dolog volt, hiszen ez mindennapos. De ami utána következett, 8.01 perckor. A hangosbemondó recsegni kezdett és egy mély orgánum szólalt fel benne:
Örülök, hogy mind egybegyűltünk eme csodálatos napon. Lenne egy kis mondandónk a bizonyosoknak és másoknak.
Ez a mi életünk. Az álmainkért harcolunk és azokért élünk, nem a zsarnokság eredménye miatt. Emberek vagyunk. Egyenjogúak. Fiatalok, de értékesek és szabad elmével rendelkezünk.
A döntés a miénk és ezt senki sem veheti el tőlünk még a felettünk állók sem. Nem nevelhettek minket kedvetekre alakítva egy számunkra értelmetlen cél irányába. A hiba a mi döntésünk.
"Wassup.. This is back and exclusive haha
and coolest killer in the world
BTS
RapMonster
Jin
JiMin
J-Hope
V
and who we got here right now
Suga
JungKook
Hey, Te, Mi az álmod? 3x
Csak ennyi az álmod
. . .
Az összes fiatal álmok nélkül él."
Megcsináltuk. - örvendeztem.
Büszke vagyok rád, barátom. - kacsintott felém NamJoon, ki ekkor már megengedte, hogy nevén szólíthassam.
Szóval visszafogadtok? - figyeltem érdeklődőn.
Ezt nem mondtuk. - vigyorgott YoonGi a csapatunk laza cukra. Őszinte öröm töltötte el egész lényem, hogy a barátaim harag nélkül újra a barátaimmá váltak.
Már csak egy kérdésem lenne hozzátok. - tekintettek felém. - Mi az álmotok? - néztünk össze bazsalyogva.
Na gyerünk. - ragadott kézen a tagok egyike és azzal a folyosóra futva megnyomtuk a tűzjelzőt és kezdtünk táncolni a felhőtlenségtől. Az osztályokból csak úgy özönlöttek ki felmentetten a tanoncok, mi pedig menekülve a felbőszült tanári kar elől élveztük az eső felpezsdítő, de közben bódító mámorát és munkánk gyümölcsét. Azt, hogy felszabadíthattuk a diákokat a zsarnokság láthatatlan leple alól és felnyithattuk az ők és szüleik szemét is a mieinkkel együtt akik szintén csak hüledezve álltak a dolog előtt. Úgy éreztük elértük célunkat. Tapasztalva a hulló cseppek tömkelegével teli holminkon a nap csodás melegét nyilatkoztunk egyet értően arról, hogy el fogjuk hagyni ezt a helyet, de előtte kiélvezzük amit tettünk és tovább bátorítjuk a kamaszokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése