Ki gondolta volna még egy hónapja, hogy most egy Seoulba tartó repülőgép fedélzetén fogok utazni, útban egy srác felé, akinek állítása szerint tetszem és szeretne velem randevúzni? Mindezt annyiból megállapítva, hogy megszemlélte a közösségi oldalra feltöltött fotóimat. TaeHyung pontosan, azt tette, amitől a legjobban undorodom és, amit egyben a leginkább nem értek az emberekben. Magában ez már elég, hogy úgy vélekedjek, se én nem leszek számára szimpatikus, se ő az én számomra. Ez annyiban örömteli szemszögemből, hogy meg fognak szűnni a zaklatások, amik felém irányultak miatta, ha végre kijelenti, már nem érdeklődik irántam. Így indultam neki az útnak.
"Tessék? Komolyan? >//< Nem viccelsz velem?"
A reakciója, hogy is mondjam... Nem tudtam eldönteni mégis miféle szerzet lehet, de az eddigi megnyilvánulásaiból az szűrhető le, hogy eléggé kisgyerekszerű. Ezek után talán kicsit még meg is értem ezt a profilos dolgot.
"Nem szoktam viccelni. Holnap érkezem. Legkésőbb dél körül a BigHit-nél vagyok. A recepción foglak várni. Gondolom megismersz majd. Később."
Tudom, a távolságtartásom ellenére mégis kicsit túl kedves vagyok ahhoz képest mire készülök, de nem akarom felkészíteni előre. Azt akarom, hogy az életben tudja megtapasztalni a személyiségem, ne egy virtuális világon keresztül.
Reggel tíz óra felé szállt le gépem az Incheon-i ICN reptéren, ahonnan elég hosszú út vezetett a fővároshoz, de mivel ahonnan jöttem, csak ideszállító járat működött, így ezzel kellett élnem. A hosszú utat végigjárva fél egy körül megérkeztem a kiadó épületéhez, ahol valóban nem jutottam tovább a recepción, ahol is megkértem az illetékeseket, hogy legyenek szívesek szólni, hogy megérkeztem. Nem voltak egyszerű esetek. Sem az éppen ebédszünetre igyekvő hölgy, sem pedig az őt leváltó középkorú úriember. Nagyjából fél órás vita után majd szétrobbanva hallottam meg nem messziről egy ismerős nevetést. A hang irányába kapva fejem a Bangtan tagokat pillantottam meg.
-Hey, te vagy Sonny, igaz? V már annyit mesélt rólad, csak kicsit szégyenlős. Park Jimin. - nyújtotta kezét a vihorászó törpe.
-Ühm. - bólintottam. -Szia, Sonny Lee Dániából személyesen. - ráztam kezet vele. - Valóban? Aztán ugyan mit tudott rólam mondani? Egyébként.. hol van? - néztem körül.
A csapat tagjai hátrafelé nyúlkáltak és próbálták előre lökni a bujkáló alient.
-Öhm, szia. - vigyorgott a tőle megszokott módon, miközben arca kezdett kicsit színt váltani.
-Szia! - köszöntem rá. Ezek után a szituáció kezdett egyre kínosabb lenni, minél több másodperc telt el szótlanul. Végül Jin döntött úgy, hogy megtöri a csendet, Hobival egyetemben.
-Te Dániából jöttél, jó ott élni? - kezdett kérdezgetni az idősebb.
-Igen, milyen ott? Ritkán járunk Európában. - tette hozzá a ló.
-Kellemes, főképpen az átmeneti évszakok derekán. Megnyugtató. Születésem óta ott élek, így bár háromnegyed részt koreai vagyok, de Dánia a hazám és nagyon szeretem. El se tudom képzelni, hogy máshol élek. Habár mostanában elég zaklatottak arrafelé a mindennapjaim a cikk megjelenése óta. Folyamatosan megállítanak futás közben, hogy közöljék velem, nem vagyok elég jó, hogy Kim TaeHyung barátnője legyek, vagy éppen csak jól a képembe bámulnak, hogy miért én és nem ők miközben nincs is semmi köztem és közte. Igazából, ez az oka annak is, amiért idejöttem. - magyaráztam. - V, szeretném tisztázni az agyacskáddal ezt a dolgot. Ez az indok amiért arra kérlek tegyünk eleget a gondolatodnak és randizz velem. - kémleltem felé.
-Rendben, de nem igazán értelek. - nézett rám értetlenül. Azt hiszem ez se lesz könnyű menet.
* * *
Munkakötelességük tudatában megvártam míg az utolsó próba is le nem megy és haza nem indulnak a tagok, hogy megkezdhessük, azt a bizonyost. Mire ez elérkezett besötétedett. Az épület előtt álldogálva pillantgattam ide-oda. Kezdtem idegessé válni az éjszaka jóvoltából, de semmi kedvem nem volt tovább bent maradni azzal az idegesítő portással, így inkább az életem kockáztatva kint szobroztam. Hangokat kezdtem hallani egészen közelről, de a látóteremen belül senki sem tartózkodott. Aztán egyszer csak hirtelen...
-Búú. - ordított rám én pedig sikítva fordultam hátra az öklömet lendítve.
-Aigoo, ez fájt. - nyöszörgött a velem szemben álló kiskutya szintű óriás bébi.
-V? Jogosan fáj. Más embereket ijesztgetni a vak sötétben ezzel jár. - oktattam ki megfogva arcának eltalált felét. - Most pedig gyere szépen, mert ezt le kell jegelni. - vonszoltam vissza a kiadóhoz a felügyelőnek biccentve, hogy sorry, de most be kell mennem, mert sérülttel vagyok.
-Hol a konyha, vagy bármi ahhoz hasonló? - fordultam felé, magam után húzva az arcát fájlaló kis óvodást.
-A legközelebbi a második emeleten balra, a táncterem mellett. - igazított útba.
Gyorsan meglelve a helységet kezdtem el jeget keresni mielőtt szegény gyermek arca a kétszeresére dagad, mert aztán lesz hadd el hadd, ha ezt meglátja valaki. A jéghideg lefagyasztott vízdarabot óvatosan szorítottam a célpontnak használt területre, mire felszisszent.
-Nehogy nyávogni kezdj hogy hideg, mert itt hagylak. Viseld férfiként a fájdalmat töpszli. - tekintettem le rá, amolyan parancsnokszerűen.
-Töpszli? Hisz magasabb vagyok nálad. - nevetett fel.
-Az lehet, de rangban alattam állsz. - játszottam tovább a főnökösdit.
-És most? - tápászkodott fel, s hajolt közel, felém magasodva. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de aztán visszatértem.
-A magasságod mit sem számít ilyen téren. - jelentettem ki magabiztosan, de szemeibe nézve ez a biztosság szép lassan kezdett elillanni. Mit művel velem ez a kis bohóc? - Ne zavarj össze. - toltam el messzire, mire értetlen fejet vágva meredt rám. -Gyere. - ragadtam kézen és vezettem volna ki, de közben kiderült, hogy a kedves recepciós volt olyan jófej, hogy bezárjon minket. Köszönöm SeYoung, ezt még egyszer meghálálom neked. Legalábbis ironikus formában mindenképpen. A homályos épületben barangoltunk, mert mint kiderült a zárás után tíz perccel, automatikusan az áram is kikapcsol, a takarékosság miatt. Ha én érteném ezt a logikát. Mindenesetre, kettesben maradtam egy idegennel, egy helyen ahol ezelőtt még sosem jártam, egy országban, ami több száz kilométerre van az otthonomtól. Mostanában különösen kedvel engem az élet. Rövid sétálgatás után összetörve csúsztam le a fal mellett és foglaltam helyet a hideg földön. Tae pár másodpercig engem vizslatott majd mellém ült.
-Hé, SooMin, mond, mit értettél azalatt, amit délután mondtál? - tért rá rögtön.
-Jó, nem fogok kertelni. Én Sonny Lee egy fél dánkoreai-fél koreai házasságból született huszonöt éves lány vagyok, aki Dániából származik. Egyedül élek már lassan hat éve. Pincérnő vagyok az egyik fővárosi kávéházban és nagyon szeretem a munkám. Szabadidőmben szeretek csak random futkosni és mindenfajta sportot, amit van lehetőségem kipróbálni. Emellett néhány emberből álló követővel rendelkezem a nézeteim megosztása miatt. Egy átlagos európai vagyok. Eközben te? Te vagy Kim TaeHyung. A huszonhat éves előadó a basszus hangjával és herceges kiállásával. A fiú, aki az egyik legismertebb koreai csapat tagja. Furcsa vagy és kiszámíthatatlan, ahogy az ARMY nép meg tudott ismerni, emellett nem élsz éppen normális életet már csak ezek miatt sem. Egy Daegu-i, csoportban élő, folyton güriző egyén vagy, aki Korea szívében tengeti mindennapjait. Ez természetesen a legnagyobb mértékben rendben van. Azonban, ez megannyi különbség, amik általában elférnek, de mégis hogy találtál rám? Messze élünk, nincs közös fonalunk és többek közt mégis miért határoztál úgy, hogy te biztosan randizni akarsz velem? Néhány nyamvadt kép elég volt neked, hogy eldöntsd milyen vagyok? Hiszen az ember nem megy bele, csak úgy ilyenekbe, hogy legalább valamennyit ne tudjon a másikról. Legalább annyit, hogy nem pszichopata-e vagy egy sasaeng. Az ilyen emberek a szememben a legrosszabbak. Az egyetlen ok amiért ide jöttem az az, hogy úgy véltem, ha ráeszmélsz milyen is vagyok, akkor közlöd majd, hogy mégsem volt igazad és nem érdekellek és újra nyugodt lehet az életem. Mivel nem akartalak hazugságra ösztönözni, így gondoltam, ha az igazat tárom eléd, az bőven elveszi majd a kedved. Talán szívtelennek tűnök, de ezt muszáj volt elmondanom. - fejeztem be monológom, majd csend következett.
-Az igazat megvallva.. - kezdett bele. -Még mindig kedvellek.
-Tessék?! - háborodtam fel kijelentésén.
-Minden igaz, amit elmondtál, de azzal nem vagy tisztában, hogy én is követtelek. Véletlenül találtam rád, mikor a perfect angoltudásomnak köszönhetően, rosszul kerestem rá valamire, de nem bántam meg. Tetszett a gondolkodásmódod és szimpatikus voltál az elejétől fogva. A fiúknak sokszor megemlítettelek, talán így szivárgott ki a dolog, de egyáltalán nem állt szándékomban ezzel megrontani a mindennapjaid. Terveztem, hogy talán egyszer majd elmondom, mit érzek, kiváltképp miután szakítottál Samuel-el, mert nem akartalak ismét más mellett látni, de egyszerűen nem ment. Pontosan tudtam az ezzel kapcsolatos véleményed, ezért csak csendben elfoglaltam magam a tevékenységeid figyelve. Aztán ide jutottunk. Nagyon sajnálom, de kedvellek. - támasztotta fejét a falnak gondterhelten. Milyen édes. Ezt se én mondtam.
-Szóval nem jutottunk előrébb. - mondtam ki a nyilvánvalót.
-SooMin, mi lenne ha esetleg, itt maradnál annyi ideig, míg el nem érek odáig, hogy már nem érdekelsz, én pedig igyekszem, hogy ez minél előbb megvalósuljon? Mondjuk a következő Seouli koncertünkig. - vetette fel az ötletet V.
-Ez elég idétlenül hangzik, de.. nincs jobb ötletem, így azt hiszem beleegyezem. Aztán tényleg próbálkozz! - kötöttünk egyességet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése