Phantasm White (OS) Part II.

Vártam, hogy végre kibökje a nagy igazságát, de egy hang sok annyi se hagyta el torkát. Eltelt vagy két-három perc, mire újra beszédbe kezdett.
-Figyelj, ők itt a volt bandám tagjai. Rossz fiúk, ahogyan én is az voltam. Alapjáraton marhák gyülekezete, de ha az ellenségükké válsz, megismerkedhetsz az ördögi oldalukkal. Röviden: Ez történt velem is. - kezdett meséjébe. -Nagyjából tizenöt-hat éves lehettem, amikor megismerkedtem Runch-al. Hamar nagyon közeli barátok lettünk, ugyanis ő volt az első olyan haverom, akivel intellektuálisan is képesek voltunk szót érteni. Aztán már magam sem tudom, hogy sikerült rossz ügyletekbe keverednünk... Egyről a kettőre ennek az idétlen bagázsnak a vezetője lettem és olyan dolgokat tettem, amikre nem vagyok büszke. Aznap is, amikor találkoztunk azon a metrón egy terven dolgoztunk. Vagyis jobban mondva ő dolgozott rajta. Én inkább elmerültem az olvasás csodás világába és megpróbáltam kizárni a külvilágot, a háborgató tekintetekkel együtt. A tied mégsem volt hajlandó engedni, hogy nyugalomban éljek. Te voltál az első és egyetlen személy, aki nem utálattal tekintett felém akkoriban. Ez felkeltette az érdeklődésem. Képtelen voltam kiverni téged a fejemből és ez szép lassan a fiúkkal való közös dolgaink rovására ment. Már nem akartam folytatni. A nagyi sem akarta soha, hogy ilyesmikbe keveredjek. Bűntudatom volt. Elhatároztam, hogy elhagyom a várost és új életet kezdek Seoulban. Persze a szüleimről való történet szintúgy igaz volt. Sőt, azt kihasználva próbáltam meggyőzni ezeket az idétlen alakokat, hogy nincs más választásom, mint elmenni és magam mögött hagyni őket. Nem jött be a tervem. Ragaszkodtak hozzám, így hát elszöktem. Reménykedtem benne, hogy nem fognak követni és ennyivel el is intéztem, de ennél ragadósabbak. Sosem értettem miért kötődnek hozzám ennyire... Aztán leesett. Féltek tőlem. Nem csak attól, hogy köpök, hisz annak értelme se igen lenne, tekintve a bűnrészességeim. Őket a lényem ijesztette meg. Meg sem lepődtem. Iskolás korom óta folyamatosan így állt hozzám szinte mindenki. A rémisztő, üres tekintetű, bizarr farmer srác. Nem sokkal az érkezésem után rám is találtak és elkaptak. Szolgálójukká avanzsáltak az új vezérnek pedig Runch-ot nevezték ki. A barátságunk véget ért és ezzel együtt előtörtek a velem szemben táplált ellenérzései. Éppen ezért kegyetlenebbé vált, mint valaha. Ez azért nagy szó, mert ő mindig is egy szadista faszfej volt és a legnagyobb szórakozását az tette ki, ahogy mások szenvedését szemlélheti. Csupán a múltban a kedvemért enyhén visszafogta magát. Végül kérdésedre válaszolva, azért tudom ezt, mert én magam állítottam elő a mérget. Emelt kémiás voltam a középsuliban és eléggé utánanéztem a dolgoknak mielőtt nekiálltam. Runch azt szerette volna, ha halálosra csinálom, de fogalmam sem volt mit tervezhet, ráadásul nem volt terveim között, hogy emberek halljanak meg a jóvoltomból. Így enyhítettem az anyagon. Ki hitte volna, hogy fél évvel később, már a saját munkám áldozata leszek? - húzódott gúnyos mosolyra szája. -Elbasztam, nem igaz? - hibáztatta magát múltjáért.
-Gyere, menjünk! - nyújtottam felé kezem.
-Oda vagy láncolva! - tekintett semlegesen a bokámon díszelgő ezüst színben csillogó perecre. Megfogott. Lassan feltápászkodott és egy hajcsat segítségével lebűvészkedte lábamról a nem oda való darabot. Elképesztő. Nem csak ez, úgy minden vele kapcsolatban. Halkan sétáltunk ki a helységből és ahogy kiértünk futásnak is eredtünk. Kiérve az elhagyatott városrészről lelassítottunk. Kapkodva a levegőt próbáltam elmagyarázni társamnak, hogy a legközelebbi kórház felé kéne vennünk az irányt. Kezdtem nagyon aggódni, hogy mi lesz vele, ha az a szer továbbra is a szervezetében marad. Egyszer már hittem róla azt, hogy halott. Ne kelljen még egyszer. Beleegyezett, hogy elmenjünk a sürgősségire és leellenőrizzék, hogyan hatott testére az általa gyártott méreg, de semmi különöset nem találtak. Pontosabban de, hiszen az a kotyvalék ténylegesen bejutott a nyelőcsövén, de valamiért a várt hatása elmaradt. Talán mégsem olyan jó kémikus, mint azt hitte magáról? Amint a doktor elhagyta a kórtermet a kis beteg felém vetette tekintetét. Hogy képes minden egyes alkalommal, így nézni? Kiráz a hideg, ha megpróbálom tartani a szemkontaktust, pedig igazából nem is engem néz. Máshol jár. Valahol egészen máshol.
-Köszönöm, hogy segítettél, de most el kell, hogy váljanak útjaink! - jelentette ki rezzenéstelenül.
-Azt csak hiszed! - csattantam fel. -Kockáztattam érted az életem. Tartozol! - határoztam el.
-Ennyire fontos számodra az a könyv? - kérdezett rá sejtve mit akarok.
-Fontos. Az egész életem abba a könyvbe van fektetve. Beléd van fektetve... - ejtettem el. -Többé nem foglak csak úgy elengedni. - szögeztem le megfogva kezét. -Irány haza! - rángattam magam után rá se hederítve tiltakozó szavaira. Lakásomhoz érve aztán voltam olyan kedves, hogy végre neki szenteljem figyelmem, mielőtt kinyitnám a bejáratot előttünk. Azonban csend honolt. A mesebeli srác csak bambult maga elé. Bántotta valami, de nem volt hajlandó említést tenni. Immár nem.
-Gyere! - húztam be otthonom melegébe. Hogy képes valaki ennyire megfejthetetlen és ártatlan lenni? Sosem tudom mit gondoljak, mikor a közelében vagyok és azt sem vajon ő mire gondolhat. Azzal a sok normálatlannal szemben viszont engem nem rémiszt meg jelensége. Szokatlan, annyi szent, de ugyanakkor káprázatos az egész illető. Az a semmibe meredő üres tekintet pedig mindent megér. Mindent magában hordoz, miközben semmit. Jellegzetes és utánozhatatlan. Képes nulla látványvilággal külön fajta érzéseket közvetíteni. Talán nem tudod eldönteni, mit is sugároz feléd, de mindenképp érzel valamit.
-Szóval... Hogy segíthetnék? - szólalt fel alanyom monoton hangon barna babzsák fotelemből. Nem értettem kérdését, így hozzátette: -A könyvvel.
-Az igazság az, hogy eredetileg nagyon szerettem volna megírni ezt a regényt egy hozzád hasonló főszerepével, de... - ekkor kopogtak. Kinyitva a nyílászárót egy pisztollyal találtam szembe magam és egy igen idegesnek tűnő szőke tökfejjel.
-Nem segíthetek! - közöltem, s rávágtam az ajtót. Vendégem azonnal megragadott és elvezetett. A fürdőbe érve aztán magunkra zárta az ajtót és reménykedett, hogy régi cimborái nem jutnak a jelenlegi helyzetüknél tovább.
-Ezért nem szerettem volna, hogy továbbra is kapcsolatban maradjunk... - bökte ki. Én csak néztem rá. -Neked semmi közöd ehhez az ügyhöz és miattam mégis sikerült belekeveredned. - hajtotta le fejét bűnbánón.
-Te meg vagy zakkanva? Neked tényleg komoly bajod lehet, ha így látod a dolgokat. Én voltam az, aki követtelek téged és eszem ágába se jutott leszállni rólad. Saját magamat kevertem bele ebbe az egészbe. Hozzátenném, hogy ezek után igenis közöm van a dologhoz. - vezettem be a való világba. -Most pedig tűnjünk el innen. - vettem az ablak felé az irányt és kiszuszakoltam rajta magam. Kint sem várt jobb helyzet, mint bent, de szerencsére ezzel tisztában voltam.
-Hé, bébibogyó és lovacska! - kiáltottam oda a ház mellett álldogálóknak, míg társam éppen kikászálódott fürdőszobámból. - Nem szeretnétek egy Baudelaire délutánt tartani? Igaz, már elmúlt este kilenc is. Sajnos már csak egy versre van időnk. Mit szólnátok az Egy döghöz? - ugrottam le a második emeleti tűzlétráról egyenesen a kettő közé. Látszott, hogy bálványom nem kifejezetten örült a tényeknek, de eltekintve reakciójától boldogan integettem neki. Aztán jött az, amire nem számítottam. Egy kés a torkomhoz szegezve.
-Hé! Ez egy megható pillanat lett volna! - róttam fel támadómnak hibáját.
-Azt mondtad értelmetlen mások kínzása és majd kinövöm. Az mondtad örökké mellettem fogsz állni bármi történjék. Úgy volt, hogy ketten megoldunk mindent és irányítunk mindenkit. Csalódtam benned és igazad sem lett. - címezte mondandóját a lefelé tartó szürkeségnek. -Miattad toleráltam magam és igyekeztem hasonlítani hozzád. Ez volt mostanáig. De te már nem vagy velünk, így felesleges akárcsak próbálkozni is azzal, hogy jobbak legyünk. Legyünk inkább rosszabbak. - nevetett fel megszorítva karom. Ez csak a kezdet volt. Késével vonalat vésett tenyerem vonalait keresztezve, majd élvezkedve nézte ahogy vérem cseppjei folydogálnak eszközén és karomon végig.
-Érzed már a fájdalmat?
Az ember azt hinné ezt a kínzó fél a kínzott felé kérdezi, de nem. White-ot kérdezte. Ő csak állt és olyan volt, amilyen mindig.
-Mégis micsodát? - nézett le a föld felé, majd a kérdezőre. Kissé már riasztó mennyire érzéstelennek hatott arca, de nem aggódtam. Azok a fényes, mégis ürességet sugárzó barna szemek bizakodással töltöttek el, ahányszor csak megpillantottam őket. Velem ellentétben a nyurga férfi egyre idegesebb lett.
-Ahh.. Hogy vagy képes ennyire higgadt maradni? Megbüntettünk, megaláztunk, megvertünk, megpróbáltunk megölni és még szíved hölgyét is megsértettem, szó szerint és te mégsem teszel semmit, csak semleges ábrázattal tűrsz. - borult ki a vezér. -Megőrülök ettől az élettelen attitűdtől. Azt hittem, hogy legalább most, hogy már ellenségek lettünk képes leszek kiváltani belőled valami érzést, de nem történt semmi. SEMMI! - őrjöngött. Megragadott és vagdosni kezdte bőröm, mígnem zsebemből egy jegyzet hullott ki, mit nagy elánnal el is olvasott, majd megosztott a többiekkel is.

"Karakter leírás:

Szürke borongós ég alatt, rideg, üres barnaság lakozik és virít a semmibe
Olyannyira sötét, megtévesztő és elborult, összekuszált, kibogozhatatlan, mégis kellemes
Magas, vékony alakzat jelenik meg a semmiből, mit hűvös szél jár körül 
Hűvös mégis kecses, nemes, gyönyörű és visszafogott
Érzéketlen légkör ugyanakkor, mégis érzelem dús
Egy boldogtalan tehetség és elme
Egy különleges lételeme a világmindenségnek
Ahogy meglátod azt hinnéd káprázat, de mégis szóra nyílik egy száj, fényre nyílik egy szem, lábak mozdulnak és sugárzás övez
A fej gondol a közvetítés tán szaggatott, de látványos
Maga a tökéletesség egy huskyval körítve."

Megmondom őszintén nem így terveztem. A többség kiröhögött, de ez nem is számított. A tervem az volt, hogy ez a bizonyos leírás titokban marad előtte. Sajnos ez nem jött össze. Kellemetlen.
-Mégis miféle karakter leírás ez? - törölgette könnyeit a kegyetlen király. -Csak nem White-ot akartad körülírni? Nem rossz, de nem az igazi. Ugye nem bánod, ha... - tépte el az egyetlen példányom. Ekkor valami megtört múzsámban és telitalpas arcon csapással köszöntette Runch-al a betont. Meglepett. Ez mégis... ? Kikerekedett szemekkel meredtem megmentőmre. Fel se tudtam fogni mi történik, mikor is elkezdődött a harc. A mitugrászok nem voltak restek, de csodáltamat sem kellett félteni. Nem is hittem, hogy ilyen jól megy neki a taekwando és a box. Kicsit én is besegítettem, de tulajdonképpen egyedül intézte el őket.
-Jól vagy? - merészkedtem végül közelébe.
-Ezt nem nekem kéne kérdeznem? - húzta fel szemöldökét.
-Én tökéletesen vagyok. Nem nekem borult el az agyam. - utaltam kirohanására.
-Azt mondtad fontos neked. Ráadásul úgy tűnt sokat dolgoztál vele. Nincs rosszabb annál, ha valaki tönkreteszi a munkád. - bölcselkedett halkan nagy alázattal.
-Mond... - ötlött eszembe. -Mi igazából a neved? - kérdeztem rá a nagy kérdőjelre fejemben.
-Kim TaeHyung vagyok! - mosolygott rám, mire ismét elvesztem egy momentumra.
-Na de akkor mégis hogy lettél White? - informálódtam tovább.
-Ismered a SnowWhite nevezetű mesét? - vezetett rá. Tudtam, hogy ismerős valahonnan az a ruha. -Eredetileg Vante volt az álnevem, de miután fordult a kocka rám ragasztottak egy gúnynevet. - világosított fel.
-Ha engem kérdezel, szerintem a White egy menő név és illik is rád. - biztattam.
-Köszönöm. Azt hiszem. Akkor befejezed, amit elkezdtél mielőtt megzavartak? Mert még mindig nem tudom, hogy segíthetnék.- tért vissza a kiinduló témához.
-Uhm.- bólintottam. - Eredetileg egy csodás történettel akartam gazdagítani az embereket egy nem mindennapi karakterrel és azt hittem benned megtaláltam ezt. Rengeteg álmatlan éjszakán voltam túl, mikor újra találkoztunk és úgy éreztem ez a sors keze. Megkerültél és közel vagy. A világmindenség is azt akarja, hogy én itt alkossak valamit. Így is álltam hozzá az elején. Mindent meg akartam tenni, hogy többet tudjak meg rólad és a személyedről. De aztán... Rájöttem, hogy tévedtem. Nem a regény volt, ami inspirált. Egyszerűen csak elképesztő vagy, úgy ahogy vagy és ez megfogott engem, mint embert. Mint nőt. Kedvellek. - vallottam be valódi érzéseim, mire megcsókolt.
-Hasonlóképp érzek a kezdetektől fogva. - tette hozzá. -Ez most azt jelenti, hogy van köztünk valami? - érdeklődött.
-Azt hiszem, mondhatjuk ezt is. - mosolyodtam el balgaságán. -Sosem volt még komolyabb kapcsolatod, nem igaz? - tértem rá a lényegre.
-Nem igazán. - válaszolt ártatlanul.
-Sebaj. Van pár nagyon jó könyvem amikből tanulhatsz. - viccelődtem, mire nézésével kikérte magának ezt a lesajnálást, felnevettem.


*Pár nappal később*

-Oppa, de most őszintén. Mi jár a fejedben, amikor annyira el vagy szállva és csak magad előtt nézed a semmit hosszú perceken keresztül? - jártam utána a nagy titoknak.
-Olyankor? Azon gondolkodom, milyen jó Vasember leszek hamarosan. - zengett válasza a hülyeség kondérjában. A legszomorúbb pedig az, hogy ezt komolyan mondta, mert mint kiderült ez a srác még százszor érdekesebb és kiszámíthatatlanabb, mint én azt valaha hittem. Alig várom, hogy még többet tudhassak meg róla. Hátha a végén még tényleg írok róla egy könyvet. De az már teljesen más lesz, mint az eddigi elképzeléseim.

Phantasm White (OS) Part I.

Borús vasárnap volt. Az égen megannyi sötét és világosszürke felhő sorakozott, mikből serényen csordogáltak az átlátszó cseppek. Az időjárás az emberekre is kihatott. Az utcán és körülöttem a metrón szintúgy mindenki olyannyira visszafogott és csendes volt. Ettől minden kellemessé és nyugodttá vált. Azonban valami mégsem hagyott nyugodni. A kicsit steril környezeten kívül. Egy személy, ki az ajtó mellett támasztotta a közlekedési jármű falát. Fekete pulóverben és nadrágban eléggé életuntan és depressziósan hatott. Szürke, jól elrendezett hajzata alól kivilágított két erőteljes sötétbarna szeme, mikkel szinte ölni tudott volna. Csak meredt a semmibe. Látszott rajta, hogy semmi kedve ezen a helyen tartózkodni és minden vágya az, hogy végre elhagyhassa. Így haladtunk megállóról megállóra. Azonban a fiú nem szállt le. Az elején próbáltam ignorálni jelenlétét, de az idő teltével már képtelen voltam semmibe venni. Egyszerűen magára vonzza a tekinteteket a puszta létezésével. Maga volt a két lábon járó karizma. Úgy festett, akár egy neveletlen herceg, ki éppen szökni próbál a sorsa elől. Akaratlanul is felé-felé pillantottam és tágra nyílt pupillákkal, de mégis zavartan csodáltam mások fölé magasodó lényét. Persze nem voltam ezzel egyedül. A metrókocsi nem egy utasa szuggerálta a különös, nemes kisugárzású fiút. Azonban ők inkább megvetően vagy idegesen, esetleg bosszúsan kapták rá tekintetüket. Nem is értem. Mi olyan unszimpatikus benne számukra? Hiszen olyan magával ragadó a kisugárzása. Majd egy magasabb, vékony férfi lépett oda hozzá és szólította meg. Valószínűleg ismerték egymást, mivel az újonnan érkezett jóvoltából a mindenki középpontjául szolgáló személy ellökte magát a faltól becsukva könyvét és elindult az ajtó felé leszólítójával. Azonban mielőtt ezt megtette volna még felpillantott a földalatti népére, nekem pedig erőteljesen a szemembe bámult. Az a nézés leírhatatlan volt. Szinte eldönthetetlen, hogy gyűlöletét akarta e kifejezni vele, vagy épp az ellenkezőjét, de mindenképpen hatásos volt. Ha külső valójával nem is maradt volna meg bennem eléggé, szemei lyukat égettek az agyamba és azóta is minden egyes nap előttem lebeg az a két étcsokoládé színű szempár. Lassan több hónapja. Eszméletlen mire nem képesek egyes emberek. Ez valami szuper képesség? Ha igen, én biztosan nem rendelkezem vele. Mindettől független semmi sem tenne boldogabbá, minthogy többet tudjak meg erről a titokzatos személyről. Ez viszont szinte lehetetlen. Az a bizonyos út, azzal az említett találkozással az őszi időtájt volt, amikor a családom látogattam Daegu-ban. Szerettem azt a helyet. A szülővárosom. Igazából milliószor szebb, mint Seoul. Ráadásul rendezettebb és nyugodtabb is. A biztonságot pedig meg már ne is említsem. Én mégis vagyok olyan hülye, hogy a fővárosban tengessem mindennapjaim, mint egy szorgalmasan dolgozó nő. Minden erőmmel azon voltam már tizenhat éves korom óta, hogy egyszer idejussak. Azonban... Nem vagyok boldog. Úgy értem, nagyon szeretem a munkámat és élvezem is, de magányos vagyok. Az életem egy merő unalom. Ha pedig mégsem, akkor kínos esetek sorozata. Ez kellemetlen, tekintve, hogy a munkámhoz ihletre lenne szükségem és tapasztalatra. Ha még nem lenne tiszta, író vagyok. Amolyan epikus regény író. Persze a pénz érdekében el szoktam vállalni mást is. Újságcikkektől kezdve, reklámszövegek megírásán át mindent kipróbáltam már. Az igazi sikert és boldogságot mégis az adná, ha be tudnám fejezni legalább egy regényem. Csupán hiányzik hozzá valami. Egy megragadó karakter. Egy személy, aki olyan mintha csak egy mesehős lenne mégis élő tulajdonságokkal rendelkezik. Olyan, mint ő. Szavakkal nehéz leírni azt a vágyat, ami bennem van aziránt, hogy megszerezhessem magamnak ezt a személyt. Szükségem van rá. Bárki vagy bármi is ő. Ezt érztem az első pillanattól kezdve. Gondolataim napról-napra  egyre jobban feszítettek belülről. Szinte már kezdtek tűrhetetlen fájdalmaim lenni. Végül elfogadtam, hogy így kell tovább léteznem. Persze reménykedtem benne, hogy hátha történik valami, ami végre rávesz, hogy letegyek róla és továbblépjek eldobva a sikerről szőtt álmaim, de nem így lett.

Pár nap múlva éppen egy fotózásról igyekeztem kifelé, amit részmunka időben elvállaltam, ugyanis a pillanatképek készítése is elég közel állt szívemhez; megpillantottam egy ismerős alakot. Csupán hátulról láttam, de éreztem, hogy ő valaki fontos és követnem kell. Éj színű ruhái reménnyel töltötték el szívem. Meglehet, hogy mindössze megőrültem és már kezdem másokba belelátni a múzsámmá fogadott lényt, de kétségeimet eldobva loholtam végig a városon az ismeretlent követve. 

Majd besötétedett. Kezdtem az orromig se látni, de nem akartam itt megállni. Túl közel voltam ahhoz, hogy csak úgy elsétáljak. Gondolataimból egy mély orgánum szakított ki.

-Ismét te vagy? - mormolta. Megfordulva követettemet találtam magam mellett személyesen. Nem tévedtem. Tényleg ő volt az pár hónappal azelőttről. Mit sem változott. Elsőre kicsit megrémültem, ahogy közel került míg nem figyeltem, de aztán megbabonázott szemei ragyogásával mik unottan villogtak az éjszakába. Kérdésére nem feleltem költői révén. Ő sem szólt többet. Csendben meredt maga elé. Én pedig rá. Egy ismeretlen illető, akit pár hónapja látott egy tömegközlekedési eszközön, több órán át követte. Hogy lehet ennyire nyugodt ezek után? A percek óráknak tűntek ebben a hallgatag légkörben, de mégsem volt kedvem megszakítani a pillanatot. Negyed óra, vagy tán fél is volt az mit így töltöttünk, majd gyengéden, minden érzelem kimutatása nélkül ragadta meg bal kezem és kezdett vezetni. Hová akarhat vinni? Reményeim nagyban a rendőrségi kapitányság ellen szóltak. 

-Ülj le! - szólított meg egy kanapé felé irányítva a csendes gyáriépületen belül. Ugyanis egy elhagyatott szakaszon voltunk, mi gyárakkal volt körülvéve. Tudom, félelmetesen hangzik. Az is. Kihasználva a felajánlást helyet foglaltam a dohos bútoron és vártam a varázslatot. -Ugye tudsz róla, hogy ez egy veszélyes környék? - kérdezte utalva arra, hogy nem szabadna ott tartózkodnom. Bólintottam jelezve egyetértésem. -Tudod, emlékszem rád. - kezdett bele. -Néhány hónapja... - de nem fejezte be mondatát. -Te azt hiszed, hogy kivételes vagyok, nem igaz? - tapintott a lényegre. Igazolásom ismét fejem rándulása jelezte. -Sohasem voltam átlagos, de inkább illene rám a senki jelző, mintsem a valaki. Meglehet, hogy a külsőm valami érdekesebb létet közvetít a világ felé, de ha tényleg mindössze a szemednek hiszel, akkor nem árt, ha tanulsz még egy kicsit. - vezetett be világába. Igaza van, mégsem érzem, hogy feladnám. Érzek valamit. Érzek valamit vele kapcsolatban, amit másnál nem. Sírásra késztet egyetlen lélegzetvételével.

-Mégis mit művelsz? - lépett hozzám közelebb, ahogy meglátta a leguruló cseppeket arcomon mik nadrágomon végezték útjukat. - Milyen hozzáállás ez? Ennyire összetörni egy ilyen dolog miatt... - piszkálta meg felhevült lényem. Szavak nélkül könnyeztem tovább mérgelődve. -Aish, rendben. Akkor bevezetlek az igazságba. - adta meg magát, mintha bárki is kérte volna hasonlóra -Daegu-ból származom és ott is éltem egészen két hónappal ezelőttig. Az első találkozásunk előtt ugyanis meghalt a nagymamám, kivel egy háztatásban éltem és ki a világon a legtöbbet jelentette nekem. Az élettől is elment a kedvem aznap és azóta se tért vissza. Ha ez nem elég, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy összeköltözzem velük míg nem találok valami munkát és egy új lakást. Ugyanis a régi fizetésére nem volt pénzem. Annál rosszabb napokat soha előtte nem éltem. A szüleim ugyanis elváltak és mindkettőnek iszonyúan idegőrlő párja lett. Dönthettem melyikükhöz megyek, de mindkét hely borzalmas volt. A mostoha apám egy őrült állat, a mostoha anyám pedig egy vérszívó vipera. Így végül amellett döntöttem, hogy eljövök. Röviden és tömören így kerültem ide és ezért lakom ebben a kócerájban. Azonban ez még bőven nem az egész. Neked viszont legyen elég ennyi. Most, ha nem bánod elmennék aludni. - hessegetett volna el, de nem engedtem.

-Költözz hozzám! - ajánlottam fel mit felhúzott szemöldökkel fogadott.

-Te komolyan beengednél egy csövest a lakásodba? Nem is aggódsz, hogy esetleg kirabollak? - adta fel a kérdést. Vicces, mert eszem ágába se jutott ilyesmi gondolat. Sőt, gondolkodni sem igen gondolkodtam, mikor az ajánlat elhagyta szám. Közel akartam tudni és biztos akartam lenni benne, hogy nem fog elszökni. Ennyi. -Kecsegtető ajánlat, de nem tehetném még akkor se ha szeretném. - utasított el. Ugyan miért ne tehetné, ha már egyszer én magam tettem felajánlást? Ekkor nyílt az ajtó, beszélgetőpartnerem pedig megkísérelt elbújtatni. Na de ugyan ki elől?

-White, itt vagy? - kiáltotta egy hang, mi egyre közelebb ért. -Ahh... Jó látni. Ez egy hosszú nap volt. - magyarázott jólesően a betévedő. Kikukucskálva a messzebb elhelyezett ülőalkalmatosság mögül megpillantottam a hangadót. Egy nyúl? Vagyis igazából inkább egy nyúl típusú, magas, éj fekete hajú fiatal. Azonban nem volt egyedül. 

-W...V, végre sikerült időben hazaérni? Rendben. Akkor hozhatnád az elkészített vacsorát. - fölényeskedett egy nyúlánk, szőke pasas. Várjunk! Hisz ez ugyan az a személy a metróról. Mi folyik itt? Ki ez az alak? Eztán a kihalt épület egyre több élettel kezdett megtelni, ahogy egy őrült ninja, egy lóképű manus, egy édes bébi és egy étkezés közben hangoskodó, kicsit öntelt emberke is bekerült a képbe. Szolgamódra bántak szemem rózsájával. Egyfolytában parancsolgattak neki és nem éppen illendő szavakkal illették, miközben ráaggattak valami női göncöt. Mi folyik itt? Azt pedig végképp nem értettem, hogy volt képes mindezt tűrni. Rezzenéstelen arccal. Külseje és arckifejezése, akár első alkalommal, azonban enyhe szomorúságot is éreztem irányából. Nem is csodálom. Szívem megszakadt, ahogy végignéztem e jelenetet. Mikor aztán mind elaludtak visszatért hozzám. Azt akarta, hogy elmenjek és felejtsem el, ami itt történt, de már túl késő volt. Tőlem többé nem szabadul. Most én ragadtam csuklón őt és próbáltam meg elrabolni. Ellenkezni nem tudott, mivel egyetlen hangosabb felszólalás vagy mozzanat és a pofátlan, igazak álmát alvó bizottság szeme felpattan és lényük vérre szomjazik majd. Ezáltal az utcára kivezetve kezdett velem vitába, mibe beszédképileg én személy szerint bele se mentem csak vezettem, míg ő kibeszélte magából kételyeit.

-Nem mehetek veled. Meg kell értened. Ha megtudják, hogy megpróbáltam eltűnni megbüntetnek. Elég büntetés ez nekem így is. - problémázott.

-Aigoo! Ne problémázz már annyit! Elviszlek innen, ha akarod, ha nem. Egyszerűen nem engedhetem, hogy ezzel a bunkó bagázzsal élj és ilyen megjegyzéseket kelljen hallanod. Azt meg pláne nem, hogy dolgoztassanak a semmiért. Nem vagy sem az anyjuk, sem a bejárónőjük, de még a barátnőjük sem. - dühöngtem kitérve hitemből.

-Állj! - rántott vissza. - Ez nem semmi! - nézett szemeimbe. -Befogadtak az utcáról. Azzal, hogy ebbe belementem mellettük határoztam el magam. Köt az ígéret, amit nekik tettem mikor nem volt semmim. - magyarázkodott, de nem tudott érdekelni.

-Nem érdekel. Nem engedlek vissza. Ha akarnak valamit keressenek engem. Megvétóztalak.

Nem ment könnyen, de sikerült elérnem, hogy velem jöjjön és nálam töltse az éjszakát, amiből nem igen maradt sok. Belépve lakásomba elámult annak kinézetén.

-Nem zsúfolt egy kicsit? - kapta rám tekintetét.

-De. Egy kicsit. Ami azt illeti egy embernek elég tágas még így is, de most, hogy te is itt vagy talán nem ártana kicsit összerámolnom. - kaptam fel pár könyvet és irományt a földről. 

-Nem szükséges. - nyugtatta le pörgő énem. -Oh, Philip K. Dick? - vett fel egy vastag könyvet egy kupac tetejéről. 

-Uhm, tudod nagyon érdekesek tudnak lenni az egyes írók által felvetett ötletek. Philip munkáit különösen szeretem olvasgatni, még úgy is, hogy a műfajunk merőben eltér. - ecseteltem.

-Én is kedvelem. Aznap is az egyik művét olvastam. - emlékezett vissza.

-Valóban? - úgy tűnik annyira lefoglalt a külleme, hogy azt az egy dolgot, amit minden más ember esetében megnézek, nála teljesen elfelejtettem. Ugyanis igen. Reszortom az emberek által olvasott könyveket megtekinteni. Mindig figyelek és lejegyzetelem miket láttam aznap, majd el is olvasom. Ez amolyan unaloműzés, közvéleménykutatás és tapasztalat szerzés egyben.

Alig három óra. Ennyit tudtunk aludni. Legalábbis én. Reggel fontos megbeszélésem volt, így hamar el kellett indulnom és nem voltam rest egy ismeretlen csodáltamra hagyni magánlakom. Őrül vagyok, nem igaz? Az ihletért és munkáért mindent. Azonban, mikor délután hazaértem már senki sem volt otthon. Visszament volna azokhoz a mocskos félnótásokhoz? Ha igen, esküszöm megverem! Felkapva a vizet indultam útnak a városba, hogy megkeressem az alanyom, de egyszerűen sehol sem találtam. Tényleg ott lenne? Elmentem végül hát Seoul kihaltabb részére ott is ahhoz a bizonyos épülethez. Kopogtam, majd benyitottam, de sehol senki. Idegességemben egy óriásit rúgtam a bejárati ajtóba, ami meg is látszott rajta eztán. Nem is kicsit. Sebaj. Megérdemlik. 

Feladva reményeim sétáltam a Banpo-n keresztül, amikor is szembe jött velem az emlegetett szamár. 

-Noona, valami baj van? - állt meg előttem. 

-Milyen Noona?! Hisz még csak huszonegy leszek - kaptam majdnem szívrohamot. Tényleg ennyire idősnek tűnök? Igaz, nem tudom ő mennyi idős lehet, de biztos, hogy fiatalabb vagyok nála. Nem eshet meg, hogy tévedek.

-Ah, mianhae. - hajtotta le fejét bocsánatkérőn. -Ahhoz képest elég makacs és öntörvényű vagy másokkal szemben. - hányta szememre hibáim.

-Ugye nem akarsz visszatérni hozzájuk? - vetettem fel.

-Muszáj lesz. - közölte közömbösen. -Különben bajom eshet. Sőt akár neked is. - beszélt tisztán.

-Nem tudok rólad sokat és nem is ismerjük egymást túl régóta, de bármit megtennék érted. Egyszóval nem érdekel mit terveznek, mert akkor sem fogsz engedni nekik. Ha pedig bevadulnának majd én lerendezem őket. - biztosítottam, de nem tűnt túl meggyőzöttnek. Tisztában vagyok vele, hogy balgaságnak hangzik, amit összehordtam, de komolyan gondoltam minden egyes szavam. A múzsámért mindent. Az életem is feláldoznám érte. Persze, csak ha előtte megírhatom a mesterművem. Ha már úgyis megemlítettem tegyük hozzá, hogy a történések alatt végig jegyzeteltem bárhol is voltam éppen és belekezdtem álmom megvalósításába. 

-Ow, a fények! - kiáltottam fel, amikor a Banpo díszkivilágítása bekapcsolt. Mindig is odavoltam az ilyesmikért. Olyan gyönyörű ahogy a víz szivárvány színekben pompázik. Előkapva gépem serényen fotózni kezdtem.

-Említésre méltó. Még sohasem láttam eddig. - közölte társaságom.

-Komolyan? - tekintettem felé, majd ahogy megláttam a fények vibrálását arcán őt is lencsevégre kaptam.

-Hé?! - nyavalygott.

-Csigavér! Pár képbe nem halsz bele, szépfiú. - csitítottam, mire kikapta kezemből a villanó tárgyat, s felém irányítva lenyomta a megfelelő gombot. Ezt megismételte egy néhányszor.

-Add ide. - szereztem vissza tulajdonom és ekkor megláttam azt, ami végképp megindított bennem valamit, erre lap sehol. Először mosolygott mióta velem van. Ezt az arckifejezést évekig elnézném, de pont attól olyan tökéletes, hogy csak néhány minutumnyi idő töredékéig vetült szemeim elé.

-Édes a mosolyod. Nem ártana, ha többször mutatnád. - vágtam hozzá, mire elkomorult teljesen.

-Ezzel még csak ne is jellemezz. - undorodott.

-Szívesebben hallanád attól a bandától az általuk említetteket? - hoztam fel és valamilyen oknál fogva újra megeredtek könnyeim. Mi van velem mostanában? 

-Erről inkább ne beszéljünk. - húzott magához, ahogy megnyíló könnycsatornáim felé tekintett és az azokból kifolyó sós vízre. 

-Nem értem, miért reagálok így erre. - motyogtam a másik mellkasába temetkezve.

-Hazaviszlek!

Így is tett. Hazasétált velem, majd amint biztonságban tudott otthonom mélyén, az ajtó felé vette az irányt, de nem engedtem elmenni. Nem engedhettem.

-Nem hagyhatsz itt. Még nem vagyok kész! - néztem fel rá. 

-Mégis mivel? - értetlenkedett.

-A könyvemmel. Szükségem van rád. - rángattam meg nadrágja szárát. -Nincs még egy olyan karakter, mint te. - magyarázkodtam.

-Ah, szóval ezért szeretted volna, hogy idejöjjek. - tisztult ki előtte a kép. -Nos, én semmi ilyesmibe nem egyeztem bele, így hát nem járulok hozzá a kiadáshoz, az elkészültéhez és bármi máshoz sem. - jelentette ki. - Most pedig megyek. - sétált el kimérten. Rendben. Talán nem volt helyes, amit tettem, de félreértett. Bármi is lesz, nem engedhetem, hogy oda menjen. Főleg miután kárt tettem az épületben is és ki tudja mit gondolhatnak ki volt. Utána mentem, azonban sajnos elkéstem. Mire odaértem ő már a földön feküdt körülötte a rötyögő hajcsárokkal. Amint bementek az utcáról és magukkal húzták áldozatuk, közelebb merészkedtem. Bekukucskálva az ajtón végignéztem ahogy boldogan dalolva bánnak vele még cudarabbul, mint eddig. Tudtam, hogy ha közbeavatkozom, nagy valószínűséggel én sem jutok haza élve, de mindent elfeledve törtem rájuk a bejáratot egy jó nagyot zúzva bele a másik oldalba is, hogy legalább azonos sérülés legyen az ajtó minkét felén. 

-Banzai barmok! - kiáltottam el magam, nekik esve. Nos.. Immár én lettem a halott fél helyettesítője. Durvák voltak velem, parasztok és szexisták. Akárcsak vele. Mégsem érdekelt. Az egyetlen, ami izgatott az ő volt. Nem halhatott meg. A szökés elkerülése végett engem már láncra kötöttek. Szerencsére ez semmiben sem akadályozott. Amint mind elaludtak odamásztam a White-ként elkeresztelthez és ellenőriztem az életjeleit. Először azt hittem végleg elvesztettem, de aztán megéreztem egy enyhe szívhangot. Mégis mit tehettek vele? Csupán kisebb sérülései voltak azok is az arcán. Habár lejjebb ki tudja mi várt volna, ha lettem volna olyan merész, hogy megnézzem. Mindent megpróbáltam, hogy felébredjen. Leöntöttem hideg vízzel, adtam neki szívmasszázst, lélegeztettem és adtam neki vizet is, amit valahogy sikerült elintéznem, hogy le is nyeljen. Ez utolsó próbálkozásomra kinyíltak szemei. 

-Miért vagy így öltözve? - fixírozta a zsarnokok által rám aggatott ruhát, mi pár napja még az ő testét ékesítette. Én csak a mélyen járók felé tekintettem, azzal mindent megértett. Érezte mi lenne a következő kérdésem, így minden nélkül előre megválaszolta.

-Meg akartak mérgezni. - húzódott fancsali mosoly arcára. -Végül csak meg akadt az alma a torkomon és még e nélkül is, ez a dózis nem halálos, de egyáltalán nem tesz jót a szervezetnek. Sőt, akár nagy mértékben is képes károsítani azt. - oktatott.

-Mégis honnan tudod ezt? - érdeklődtem.

-Onnan, hogy hazudtam. Igazából...