A Kim Táncstúdió, a hely ami mostanság az életem nagy színhelyét képezi. Legalább napi 6 órámat felemészti az idő amit ott tánctanulással töltök. Nagyjából 1 éve annak, hogy csatlakoztam a Kim KwangJin által alapított tánccsoport tagjai közé. A célom egyszerű. Szeretnék a legjobb táncossá válni, vagy legalábbis megmutatni a legjobb formám minden színpadra lépés eljövetelével. Azonban idővel találtam még egy indokot arra, hogy eszem ágába se jusson kilépni.
Kim mester csodálatos tanár és kiváló táncos. Nem is lehetne nála jobb tanárunk. Nagyon örültem mikor elfogadta a jelentkezésem. Később tudomást szereztem arról, hogy ennek a fantasztikus embernek van egy ivadéka is. A fiú és köztem mindössze 3 év korkülönbség van. Ennyi az össz információ aminek tudatában voltam róla. Aztán egyszer a férfi utódja úgy határozott meglátogatja apját és megszemléli az óránkat. Úgy képzeltem biztosan hasonló apjához. Magas, erőteljes és kidolgozott testtel rendelkezik. Bőre kicsit sötétebb az átlagnál és mozgási rátája az egeket verdesi. Egy tehetséges isten.
Nagyban elfoglalva vizuális világommal a mozgásgyakorlatokkal kapcsolatban, szemem sarkából megpillantottam valakit az ajtóban. Felé emeltem tekintetem és szemöldököm automatikusan húzódott fel pár centire. A bejáratnál egy nyakigláb, sovány srác állt. Világos bőre és halványbarna haja csak úgy világított a napfényben mi kintről szűrődött be. Lélegzetelállító volt. Az oktató felé tekintett ki mosollyal hívta magához. Azt ne mond, hogy... De igen.
-Fiúk-lányok! Hadd mutassam be a fiam, Kim SeokJin. - biccentett az alacsonyabb felé.
Ez nem lehet komoly, nem akartam hinni a fülemnek. Az illetett külseje nem tükrözte azt amit a családfőjéről le tudok olvasni. Ez magában nem lenne gond, de ő... egy kétbalkezes balfácán. Sóhajtottam fel. Sajnálom mester. Igazán.
Tudom, enyhén negatív vagyok, így ismeretlenül ami a részemről nem túl kedves, de bőven alulmúlta elképzeléseimet. Ezen nehéz túllépni.
A nap további részében próbálva figyelmen kívül hagyni az újdonsült vendéget koncentráltam "munkámra". Egy ideig gond nélkül ment. Egészen addig, míg rajta nem kaptam, hogy engem fixíroz. Akaratlanul elkezdett idegesíteni, majd zavarba jöttem. Mi baja van ennek? Francért bámul engem megállás nélkül? Értetlenül álltam a helyzet előtt. Miatta több lépést is elrontottam. Mondhatom nagyon hálás vagyok érte. Fasz fej!
Nap végén a cuccaimat pakoltam, utolsóként maradva a teremben, mikor egy hang szólalt fel mögülem.
-Annyeong! - köszönt rám.
-Csá! - rá se hederítettem.
-Nagyon ügyes voltál. Tehetséges vagy! - dicsért, barátságos hangsúllyal.
-Mi? - kaptam felé tekintetem, s realizáltam kivel is folytatom le beszélgetésem. Nyeltem egyet megilletődve. - Köszi! - tértem vissza feladatomhoz.
-Ha nagyon szépen megkérnélek, hajlandó lennél nekem segíteni, hogy jobb legyek én is? - kérdezte édes hangon.
-Ne is álmodj róla. Lehetetlen. - hagytam faképnél. Pontosabban hagytam volna, de ő ennyivel nem tudta le. Makacs öreg. Hah.
-JiMin, esedezve kérlek! - nyögte utánam, szenvedőn. Megtorpantam és fordultam egyet tengelyem közül, közelebb sétálva a földön esdeklőhöz.
-Honnan tudod a nevem? - vontam kérdőre.
-Appa egyik tanítványától tudakoltam meg. JiMin, légy elnéző. Tisztelem az apám és ahogy elnéztem te is. Én csupán szeretnék a kedvére tenni. Akarom, hogy büszke lehessen, de te is láttad mennyire béna vagyok. Mit mondasz? - győzködött.
-Ah, rendben van. - tartottam kezem arcom elé. -Nem vagyok egy profi, de megpróbálhatom átadni az alapokat. Mikor szeretnél kezdeni, Hyung? - tudakolódtam. - Holnap délután, este felé ráérek, ha gondolod.
-Az perfect. - mosolygott rám, hálásan. Aigoo, ez a nagy gyerek. Tudom, tudom. Igent mondani csak így, felelőtlenség a részemről, de nem bírtam tovább. Annyira aranyos volt. Képtelen lettem volna nemet mondani, ha így kér meg. Kezdek bedilizni?
A rákövetkezendő nap edzés után, Jin feljött hozzám gyakorlás gyanújával. Életemben a barátaimon kívül mást nem engedtem fel a lakásomra, most pedig egy számomra ismeretlen fog lézengeni az otthonomban. Biztos átgondoltam én ezt? Én sem hiszem. Belépve a bejáraton rendre utasítottam, felsorolva a szabályokat amiket nem árt ha fejben tart.
-Először is, erősíteni kéne kicsit az izmaid. - szóltam oda neki egy vizes palackot nyomva jobb kezébe.
-Hát ez? - nézett kérdőn.
-Shh. Kelleni fog. Most pedig, 10 fekvőtámasz. Hajrá. - utasítottam a padlóra.
-Tessék?! - döbbent le.
-Ne játszd a süketet! Takarodj le és nyomasd azokat a fekvőket! - parancsoltam rá keményen, amit nem tudott hová tenni. Nyavalygások közt lassan lehordta magát a földre és nekiállt. 5 után, úgy érzékeltem elérte a haladó szintet, így óvatosan hátára másztam átkarolva mellkasát hátulról.
-T-Te most mit művelsz? - lepődött meg, s arca vörösre váltott.
-Plusz terhelés. Mennyit bírsz. Ez egy teszt. Így tovább. - kuncogtam, mulatva a leheletnyit szokatlan helyzeten.
Dicséretre méltó a kitartása. Elért a 10-ig, aztán egyszeribe összeszakadt, nagyot puffanva a földön.
-Megvagy, hercegnő? - rötyögtem a kimerült személyen tartva tekintetem.
-Hercegnő? - puffasztotta fel arcát.
-Aha. Az első látásunk momentumából ered. Úgy festettél abban a megvilágításban, akár egy szupermodell kislány, akit szépsége ellenére az ég csekély anyaggal ajándékozott meg kebel részen. - tártam fel előtte képzeletem.
-Tartogatták az anyagot, hogy megalkothassák a hátsód. - röhécselt.
-Te meglested a hátsóm? - vágtam meghökkent képet.
-D-Dehogy, csak annyira kiterjedt, nem lehet nem észrevenni. Vonzza a nézőközönséget. - pirult bele mentegetőzésébe, mire felnevettem.
-Nyugi, tata! Mások is mindig ezzel szívatnak. - nyugtattam le.
-Tata? 3 év!! Hová vagyok én a nagyapád?! - lángolt fel.
-Nem kell így felkapni a vizet. - tettem vállára a kezem, de leverte.
-Jóindulatú voltam, figyeltem rád, nem szóltam rád, betelt a pohár. A tiszteletlenségnek is van határa!! - pattant fel, felkapva cuccait. Azzal elhagyta a helyszínt és több napig hírét sem hallottam. Bevallom, kezdtem aggódni. Nem hittem, hogy ennyire szívére fogja venni a beszólásom. Hisz vicceltem. Még hogy öreg. Most tölti a legjobb éveit. Kicsattanó és letaglózó a kinézete. Szóhoz se jutok, ha elém tárul látványa.
Péntek volt, SeokJin felől már egy hónapja semmi hírt nem hallottam. Megfordult fejemben, hogy rákérdezzek a mesternél, de nincs pofám ilyennel a színe elé járulni. Aznap viszont elhatároztam, hogy edzés után, rá fogok kérdezni. Erre nem került sor. Ugyanis Seok megjelent az órán, habár csak a vége tájt esett be. Elnézést kell kérnem tőle. Ez zakatolt fejemben. Amint vége lett a táncórának, felé vettem irányom.
-Seok! - szólítottam fel. Hívásom figyelmen kívül hagyva vágtázott tovább a kijárat felé. Miután megannyi kísérletem kudarcot mondott, bekeményítettem.
-AZT MONDTAM JIN HYUNG! - csaptam a mellette lévő falra, mire felém fordult.
-Most pedig meghallgatsz, pabo Hyung. - halkultam el.
-Ha beszélek hozzád nézz rám! - emeltem meg állát magam felé.
-Nem akarok. Szeretnék elmenni. - szemeiben fájdalom tükröződött.
-Figyelj, én röstellem amit mondtam. Tiszteletlen voltam, ez nem volt szép tőlem. Sajnálom. Meg tudsz bocsájtani? - válasz nem érkezett. - Jin é.. Jin Hyung, én nem gondollak korosnak.
-Ugyan, nem kell hazudnod a kedvemért. Megöregedtem. Egy agg tehetségtelen csődöt mondott balfácán vagyok. - pásztázta a földet. Szívem meghasadt érte. Ennyire mélyre nyúltam volna?
-Ez nem így van! Ne beszélj badarságokat! Hyung, 24 éves vagy, ifjúfelnőtt. Minden bizonnyal meglehetős számú tehetséget tudhatsz magadénak és a táncot illetően itt vagyok neked én. Segíteni fogok, ígérem! - kerestem íriszeit, térdeimet behajítva. Letöröltem időközben hullott könnyeit és magamhoz szorítottam.
-Hülye, ne sírj! - vigasztaltam, pöppet alpári módon. -Nekem van igazam, szóval nincs miért aggódnod.
Akaszkodott nyakamba, magassági különbségeinket félretéve.
-Nem tudnál úgy szeretni engem is ahogyan aput? - szipogta alig hallhatóan nyakamba.
-Miről beszélsz?! - kérdeztem rá érdekes mondatára. Válasz hiányában, eltoltam és rámeredtem. - Szóval?
-Mindig olyan csodálattal nézed Appat. Minden szavára ugrasz és folyton dicséred vagy bókolsz neki. A tanításomba is csak akkor egyeztél bele mikor megemlítettem őt. Szereted őt, nem igaz? - vádolt meg.
-Kim KwangJint tisztelem. Az apukád megnyerő fizimiskával rendelkezik és a tehetsége vitathatatlan, de bőven az ősöm lehetne. Ráadásul másba vagyok szerelmes. - vezettem le.
-Másba? - vágott csodálkozó fejet.
-Nee. Ez az illető egy kicsivel alacsonyabb, cérnább, ügyetlenebb, de ugyanakkor minden pillanatban egyre inkább elbűvöl. Hófehér bőr, világos korona, igéző ajkak, amiket most szívesen birtokba vennék és azt hiszem így is teszek. - ízleltem rá a velem szemben helyet foglaló megilletődöttre.
-Princess, engednél nekem? - váltam el vágyamtól.
-Egy akaszkodó csitrinek? - vonta fel jobb szemöldökét. Jó pofiztam választottam előtt, várva az ítéletre. -Ha nem zavar, hogy mellettem egy pincsi vagy. - hahotázott.
Aucs, ez most tökön ütött. Nem, nem használtam rosszul a mondatot. De hagyjuk is a perverz fantáziám.
-Ha egér lennék már rég megcseszhetted volna. - világosítom fel.
-Beteg kis törpe vagy te. - paskolta fejem.
-Nem vagyok törpe! Vigyázz, erre ugrom. - figyelmeztettem.
-Jól van kiskutyus, nyugalom! - simizte meg fejem tetejét.
-Ne bosszants! - szórtam villámokat nézésemmel.
-Az enyém vagy, addig bosszanthatlak míg kedvem tartja. - incselkedett.
-Ha folytatod, elhagylak mielőtt még komolyan járni kezdenénk. - fenyegettem.
-Képes lennél ilyen elvetemült dologra? - tettette az álszentet.
-Nem. Igazad van. Nem lennék képes rá. - öleltem meg a bennem lévő összes szeretettel felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése